A meghitt, már-már majdhogynem békésnek mondható csendet hangos kopogás törte meg. Összerezzentem. Jesszus! Mióta vagyok ennyire ijedős? Ez szánalmas!
- Csak Aminee az – suttogta Lucian a fülembe. – Gyere be!
Kattant a zár, s az ajtó kinyílt. Ez érdekes. Lucian belülről zárta be, de akkor Aminee hogy nyitotta ki kívülről. Na, most vagy valamiről újfent lemaradtam – ami esetemben mondjuk igen valószínű -, vagy csak ennyire hülye vagyok és szimplán beképzeltem magamnak, hogy Lucian ránk zárta a szoba ajtaját. Ami valljuk be, inkább volt formaság és figyelmeztetés, mint valódi távol tartás. Ha a Tanács bármelyik tagja be akart volna jönni a szobába, amíg mi vitáztunk – beszélgettünk -, nem hiszem, hogy egy bezárt ajtó nagyon feltartotta volna.
- Később elmagyarázom, ígérem – simogatta Lucian a hátamat.
Most komolyan! Ha valóban nem tud olvasni a gondolataimban, csak így kitalálja őket, mit csinálna, ha egyszer összejönne neki?
Kicsit elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy oldalt tudjak fordulni az ölében. Fejemet vállára hajtottam és így tökéletesen láttam Aminee-t is. Már közel sem volt olyan vidám, mint mikor először találkoztunk, mégis még mindig sugárzott belőle az életkedv, persze, ha egy vámpír esetében tehetünk ilyen kijelentést.
- Ne haragudjatok, hogy megzavartalak benneteket – szabadkozott.
- Nem történt semmi – nyugtatta meg Lucian. – Szükséged van valamire? – érdeklődött udvariasan.
- A Tanács tagjai látni kívánnak.
- Most nem alkalmas.
- Én megértem – nézett rám Aminee és érződött a hangján, hogy komolyan is gondolja, amit mond. -, de a többiek azt üzenték, ha azt akarod, hogy maradjanak, és holnap megvitassuk, amiért itt összegyűltünk, fáradj közéjük most és beszélj velük.
Lucian hadart valamit az ősi nyelven. A hangnemből ítélve a nemtetszését fejezte ki éppen, valószínűleg nem a legszebb szavak használatával. Felállt velem együtt, de legnagyobb meglepetésemre megpróbált visszafektetni az ágyba. Nem is én lettem volna, ha nem tiltakozom.
- Ne hagyj itt – kértem halkan, s közben szorosan öleltem a nyakát.
- Sajnálom, nohla – fejtette le a kezeimet. -, egy kis időre muszáj elmennem. Ne haragudj, hogy nem tudom teljesíteni az ígéretemet, miszerint egyetlen pillanatra sem engedlek el, de most túl veszélyes lenne, ha velem jönnél. Nemsokára visszajövök – ígérte. – Addig Aminee itt marad és vigyáz rád. Ha bármire szükséged lenne, szólj neki nyugodtan. Teljes mértékben megbízom benne – fordult felé, mire Aminee kurtán biccentett.
- Siess, kérlek – hangom még most sem volt több mint suttogás.
- Amilyen gyorsan csak tudok, jövök. De addig is, próbálj meg pihenni. Nagyon kimerültnek látszol.
Forró csókot hintett ajkaimra és mielőtt még tiltakozhattam volna, hogy nem is vagyok fáradt – ami persze nem lett volna igaz – már el is tűnt.
Kettesben maradtam Aminee-vel.
- Férfiak! – kiáltott fel színpadiasan. – Mind ugyanolyan, mindegy, hogy vámpír, ember, vagy farkas. Ha megérzik az ellenkezés, a baj vagy egy jó kis vita szelét, rögtön elpucolnak – huppant le elém az ágyra mosolyogva.
Ez biztos valami extra, ami a vámpírsággal jár, hogy egyik pillanatról a másikra képesek változtatni a hangulatukat, mintha mi sem történt volna. Ismét az a kissé komolytalannak látszó, vicces, élettel teli, mosolygós, színes hajú és szemű lány ült előttem, mint akit megismertem. Nyoma sem volt az előbbi komolyságnak.
Nagyon értetlen fejet vághattam, mert Aminee rögtön folytatta.
- Majd később te magad is rájössz ilyen apróságokra – legyintett.
Némán ültem előtte és csak egy kő kemény bólintásra futotta részemről. Kezdek hasonlítani egy olyan idióta bólogatós kutyához, aminek éppen, hogy hozzáérsz a fejéhez, s máris bőszen helyesel. Csodás. Körülbelül az agyi kapacitásom és az érzelmi teljesítményem is az előbb említett tárgyéval egyenlő, szóval nem is volt olyan rossz a hasonlat.
Viccesen konstatáltam, hogy az itt ülő halott lányban több élet van, mint bennem, aki elvileg él. Kissé mintha szerepet cseréltünk volna. Bár nem is értem, miért kéne minden vámpírt életuntnak, szürkének titulálni. Fogalmam sincs, honnan szedtem ekkora baromságot. Hiszen ez a lány egy egyéniség. Meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy észrevegyék. És itt most nem a furcsa és igencsak feltűnő haj- és szemszínéről beszélek, hanem magáról a kisugárzásáról. Valószínű, hogy akkor is észrevenné mindenki, ha teljesen átlagosan nézne ki. Mondjuk barna haj és szem. Van benne valami plusz, ami ilyen különlegessé teszi. És nem utolsó sorban erős is lehet, ha a Tanács tagja. Sajna nem tudok róluk sokat, mert a könyvek nem írnak semmi használhatót, de az tuti, hogy nem kerülhet csak úgy be minden jöttment. Legjobb tudomásom szerint mindegyik tagnak van valamilyen különleges, felerősödött képessége, ami erősebb, mint az átlagos vámpírok esetében. Mostanra már azt is tudom, hogy kilencen képviselik a vérszívók jogait illetve különböző problémáikat a Király előtt. Abban is ezer százalékig biztos vagyok, hogy mind a kilencen egy-egy nagyobb vámpírcsalád vezetői. De gondolom, amit én tudok, az még a fele sincs annak, amit kideríthetek róluk. És mondjuk, ezeket a homályos részleteket jobb lenne minél előbb letisztogatni, mielőtt valami balul sülne el.
Aminee még mindig mosolyogva nézett rám. Talán valamivel emberibb reakciót akar belőlem kicsikarni?
- Ne haragudj, de hosszú és ritka szar napom volt, szóval ma nem vagyok éppen a legjobb beszélgetőpartner – szólaltam meg nagysokára.
- Igen, sikerült észrevennem, de nem gond. Engem egyáltalán nem zavar – lett még szélesebb a mosolya.
Engem viszont baromira. Aranyos a csaj meg minden, de ez így kezd elég idegesítő lenni…
- Nézd, én valóban nem akarlak megsérteni, vagy valami ilyesmi, de elárulnád, mi okoz ekkora örömet, hogy ha akarnám, még sósavval sem bírnám lemaratni a mosolyt az arcodról?
- Te – felelte vidáman.
- Igen? – vontam fel a szemöldökömet. – Hát, tökre örülök, hogy akad az életemben még egy olyan vámpír, akit már csak a puszta jelenlétem is boldoggá tesz – mormogtam magamnak, bár tisztában voltam vele, hogy Aminee így is tisztán hallotta minden egyes szavamat. – OK. – folytattam immár normális hangon. – Ha már itt tartunk, elárulnád azt is, miért vagyok én a boldogságod forrása? Nem nyújthatok valami szívderítő látványt.
- Hiszen te vagy a Vadász – csillogtak a szemei.
Bár ne lennék az!
- Igen. Ezt én is tudom. És? Még mindig nem értem, miért is olyan nagy szám az, hogy én vagyok a Vadász.
- Nem, nem! – rázta hevesen a fejét, minek hatására színes fürtjei ide-oda röpködtek. – Úgy értem, nem az az izgalmas, hogy te, hanem hogy Vadász. – Legalább őszinte. – Mármint, te is érdekes vagy, meg minden… - Na persze. Ezt már nem mossa le magáról.
- …de maga a tény, hogy egy élő, még lélegző Kiválasztottal ülsz szemben, izgalmasabb – fejeztem be helyette. – Ne aggódj! Nem veszem magamra. Nem vagyok az a fajta. Egyébként meg díjazom az őszinteségedet. Komolyan.
- Ami a szívemen, a számon típus vagyok – vont vállat.
- Akárcsak én – nevettem.
- Tudod, te vagy az első vadász, akivel személyesen is találkozhatok. Mindig is érdekelt, hogy nézhettek ki, mit szerettek csinálni, meg hasonlók. De azt álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyire emberiek lehettek. Persze, ha rátok néz a vámpír, kapásból elvakítja az erőtök fénye, de ez már más kérdés.
Hűha! Ha nem emberinek, akkor mégis, hogyan képzelik el a vámpírok a Vadászt? Hatkezű, hétlábú, kutyafejű szörnynek?
- Milyennek hittél minket? – kíváncsiskodtam.
- Igazából soha nem volt konkrét elképzelésem. Ha nem lennék vámpír, simán embernek néznélek.
- Ember vagyok.
- Nem, nem vagy ember. Csak emberi. Hatalmas különbség. Szerintem a Felsőbb Erők azt hitték, ha be tudtok olvadni az emberek közé, könnyebb lesz megvédenetek őket. És így segítettek. Emberivé tettek titeket, vadászokat.
Ha ezt így tovább folytatjuk, még a végén kiderül, hogy egy őrjöngő, eszeveszett vadállattól származok, és ma már nem bírnék elviselni még egy sokkhatást. Túl sok lenne.
- Ha én vagyok az első vadász, akivel személyesen is találkoztál, honnan tudtad, hogy az vagyok? Lehettem volna egy nagyhatalmú boszorkány is. Vagy akár egy mentálisan erősebb ember – tereltem a témát.
- Találkoztam már boszorkánnyal is és mentálisan erős emberrel is, de a téged körüllengő erő az más. Még egy vaknak is szemet szúrna, hogy Vadász vagy. Egy átlagos ember nincs birtokában ekkora hatalomnak, hogy úgy mondjam és egy boszorkánynak más fénnyel ragyog az ereje. A tiéd olyan lila, mint az ametiszt. Az övék érdekes sárgás színű. A te színed sokkal jobban tetszik.
Tehát lilán ragyogok. Már ezt is tudom.
- Meg valószínűleg mindannyiunkban genetikailag kódolva van, hogy felismerjük az egyetlen olyan lényt, aki végleg a vesztünket okozhatja – folytatta Aminee. - Akárcsak nálad. Te is megérzel minket. És az illatod is hasonló valamilyen szinten, mint annak a másik két vadásznak, akiket Lucian megölt. Ráragadt az aromájuk, mikor megharapta őket. De nem kell félned! A te illatod sokkal finomabb és Lucianön is intenzívebben érezni.
Hát ebbe az utolsó mondatba igencsak belepirultam. Lehet találgatni, miért érezhető jobban Lucianön az én illatom, mint a másik kettőé. Igen, pontosan azért.
- Édi vagy, mikor elpirulsz – jegyezte meg kedvesen Aminee. – Ilyenkor legalább van egy kis szín az arcodon.
Hát, igen. Nyugodt szívvel versenyre kelhetnék Hófehérkével is, hogy melyikünk bőre a fehérebb és valószínűleg én nyernék. Lehet, hogy volt albínó a felmenőim között?
- Kontaktlencsét hordasz?
Az eredeti szándékom az volt a kérdéssel, hogy eltereljem magamról a beszélgetés irányát, de kíváncsi is voltam. Másokról mindig szívesen hallgattam a különböző történeteket, de hogy én magamról meséljek? Nem valami jó ötlet. Csak egyetlen egyszer kellett volna kicsúsznia a számon egy olyan mondatnak, ami feltárja a normálisan élő emberek előtt a világomat, és bumm. Nekem tuti annyi lett volna. Részben azért, mert az illető totál elmebetegnek nézett volna és hívja a sárgaházat, bár ez még a kisebbik probléma lett volna, ugyanis nem hiszem, hogy az Erők jó szemmel nézték volna, ha elkotyogok bármit is. Még akkor sem, ha csak véletlen az egész.
- Nem dehogy! – nevetett fel Aminee. – Nem te vagy az első és nem is te leszel az utolsó, aki felteszi nekem et a kérdést. Természetesen ilyen a szemem és a hajam színe is. Nem tudom, hogyan történhetett, mert általában – az esetek kilencvenkilenc százalékában – egy színű a hajunk és a szemünk is. Úgy értem, mint például barna haj és zöld szem és hasonlók. Átlagosak vagyunk, mert így könnyebben mozgunk az emberek világában. Már az is csodának számít, ha valakinek, valamilyen okból kifolyólag, mondjuk szőke és barna haja lesz egyszerre, vagy az egyik szeme kékre a másik zöldre változik. De én… tudtommal egyedüli vagyok a világon, egyedül én vagyok ilyen színes egyéniség, hogy így fogalmazzak. Tudod, az elején azt hittem, valami baj van velem, amiért ennyire különbözöm a fajtámbeliektől. – Mintha fájdalom suhant volna át az arcán. – Aztán teltek múltak az évek és rájöttem, nincs velem semmi probléma és már el tudtam fogadni, hogy más vagyok, mint a többiek. Még örültem is neki, hogy nem vagyok olyan szürke és hétköznapi, mint ők. Persze ebben Luciannek nagyon nagy szerepe volt – mosolygott ismét a múlton merengve.
- Ezt hogy érted? – ráncoltam a homlokomat.
- Ez egy hosszú történet és unalmas is, szóval nem hiszem, hogy most pont ez kéne neked.
Valójában még én sem tudtam, mire is lenne szükségem ahhoz, hogy javuljon egy csöppnyit az életkedvem és akkor egy számomra ismeretlen, idegennek mondható vámpírlány honnan tudná? Nem biztos, hogy nálam beválik az, ha elmesél egy poénos sztorit.
- Honnan tudod, hogy nem az segítene, ha elmesélnéd?
- Arról gondolom, tudsz, hogy néhány vámpírnak vannak különleges, felerősödött képességei.
Lucian jóvoltából most már tudom.
- Mint Luciannek a gondolatolvasás.
- Pontosan.
- Te is gondolatolvasó vagy? – hitetlenkedtem.
- Nem – mosolygott. – Nekem az empatikus képességeim erősödtek fel. És nem csak érzem, hogy más mit érez a közelemben, de még azt is tudom, hogy bekövetkező események hatására, hogyan fog változni a hangulata.
Leesett az állam. Ez egyre jobb lesz.
- Téged is érezlek és tudom, hogyha elmesélem neked azt a történetet, csak még rosszabbul leszel, azt meg nem szeretném.
- Ácsi. Te érzed az érzéseimet?
Ez nagyon furcsa. Miért van az, hogy Aminee belém lát, de Lucian nem tud olvasni a gondolataimban? Csak részben lennék rájuk immunis?
- Igen, miért?
- Nem, semmi különös, csak furcsa, hogy itt ülsz velem szemben tulajdonképpen nem is ismerjük egymást és te úgy olvasol az érzelmeimben, mintha már baromi régóta a legjobb barátnők lennénk – füllentettem. Lehet, hogy Lucian és Aminee nagyon jóban vannak, de nem biztos, hogy ennyire. Nem szeretném Luciant kellemetlen, esetleg veszélyes helyzetbe hozni azzal, hogy elárulom, nem lát bele a fejembe. Viszont neki biztos szóvá teszem. Tudnom kell, hogy kinek az ereje van rám hatással és kié nincs.
- OK – nézett rám furcsán Aminee. Mint aki tudja, hogy nem mondtam igazat. – Mit szeretnél most csinálni? – kérdezte hirtelen.
Annyira váratlanul ért a kérdés, hogy egy ideig csak pislogni tudtam. Álmomban nem számítottam rá, hogy egy vámpír, aki tulajdonképpen semmilyen szinten nem kötődik hozzám, ilyet fog egyszer kérdezni tőlem. És Aminee-n látszott, nem csupán udvariasságból érdeklődik, hanem valóban arra kíváncsi, amit én szeretnék csinálni.
- Hát… izé… igazából nem is tudom – makogtam.
- Nem gond – legyintett a kezével. – Amikor eszedbe jut valami, amit szívesen csinálnál, csak szólj! Kint leszek az ajtó előtt – állt fel az ágyról.
- Ne menj el, kérlek! Nem bírnék most egyedül maradni a gondolataimmal – vallottam be őszintén. Bár azt nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, Aminee-vel szemben lehetek teljesen őszinte. Ami egyébként abszurdum, tekintve, hogy egy vámpír és nem mellesleg a Tanács tagja. Akárcsak Lucian. Ez kész. Kezdem úgy gondolni, ez Erők eltévesztették a célszemélyt és rossz embert tettek meg Vadásznak. Milyen már, hogy én, a Kiválasztott, itt siránkozom egy vérszívókkal teli házban és konkrétan végig fogom nézni, ahogy megbeszélik, amiért idejöttek, majd szépen elmennek, ahelyett, hogy elkezdeném őket öldökölni ebben a minutumban. Nagy a valószínűsége, hogy amint megfogalmazódna a fejemben a gondolat, már én magam is halott lennék, de legalább elmondhatnám – vagyis elmondhatnák rólam -, végig hű maradtam vadászkötelességeimhez.
Ha összegeznem kéne a mai napot, a legegyszerűbben úgy tudnám megfogalmazni, huszonnégy óra sem kellett hozzá, hogy bebizonyosodjék, se jó ember, se jó Vadász nem vagyok. Nem valami szívderítő, de ez van. Ez vagyok én. Hipp-hipp hurrá!
- Nézd Lily, én igazán nem akarlak még ennél is jobban elkeseríteni, de azt tudnod kell, mindegy, hogy én itt vagyok-e veled vagy sem, a gondolataid és a problémáid megmaradnak. Ugyanúgy körülvesznek.
- Ez igaz, de ha itt maradsz velem és mondjuk, beszélgetünk, később kell velük foglalkoznom.
- Rendben – ült vissza Aminee az ágyra. – Akkor miről szeretnél beszélgetni?
- Miért gyűlt most itt össze a Tanács? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott a millióból.
Aminee vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta. Eddig nem is figyeltem, hogy lélegzik-e vagy sem. Ez is egy furcsa dolog, mert van olyan vámpír, aki egyáltalán nem lélegzik, de láttam már olyat is, aki meg igen. Elvileg nincs szükségük levegőre, szóval, akik lélegeznek, csak megszokásból teszik.
- Azt szerintem tudod, vagy legalábbis sejtheted, hogy nem ülünk össze minden apró-cseprő dolgot megbeszélni.
Helyeslőn bólintottam.
- Mind a kilencen egy-egy nagyobb vámpírcsalád Vezetői vagyunk, és ha valamilyen kisebb gondunk akad, megoldjuk magunk. Gyűléseket akkor tartunk, ha bármilyen nagyobb, komolyabb akadály adódik egy családon belül, vagy esetleg olyan kérdés merül fel, amely minden vámpírt érint. Ilyen esetekben a Tanács tagjai vagy maga a Király hívhat össze megbeszélést.
- Tehát, hogy úgy fogalmazzak, a civilek nem is kérhetnek tanácskozást?
- A Vezetőnél kérvényezheti és az vagy elfogadja, vagy nem, attól függően, hogy mennyire tartja fontosnak az adott kérdést, problémát.
Lassan kezd összeállni a sok kis mozaikdarabkám.
- Mindig annál a Vezetőnél ültök össze, aki tanácskozást kért?
Aminee hangosan felnevetett.
- Most mi van? – kérdeztem kissé sértődötten. - Ha tényleg ekkora baromságot is kérdeztem, nem szép így kinevetni.
- Jaj, nem, dehogy! Sőt! Pont ellenkezőleg. Lucian mondta, hogy okos és nagyon találékony vagy.
Lucian ilyen elhamarkodott kijelentéseket tett volna velem kapcsolatban? Nem vall rá…
- Ne becsüld alá magadat, Lily! Nagyon jól irányzott kérdéseket teszel fel, tudatosan. Éleslátó vagy. De hogy a kérdésedre válaszoljak, igen, mindig.
- Akkor ezek szerint Lucian kérte, hogy gyertek ide. – Ez nem kérdés volt, sokkal inkább kijelentés.
Most Aminee-n volt a sor a bólintásban.
- A Király is jelen lesz holnap reggel?
Aminee vállat vont.
- Nem lehet tudni. Ha nagyon fontos megbeszélést tartunk, mindig jelen van, egyébként meg akkor ugrik be, amikor kedve tartja. Ő a Király, megteheti. Bár azért a legtöbb gyűlésen meg szokott jelenni. Ha nem tud eljönni, az azt jelenti, valamilyen fontos, halaszthatatlan dolga akadt.
– Értem. De az eredeti kérdésemre még mindig nem kaptam kielégítő választ. Miért?
- Sajnálom Lily, hidd el, valóban nagyon kedvellek, de ezt nem az én posztom elmondani. Te Lucian párja vagy, és ha a Tanács szemszögéből nézem, csak egy civil. Neki kell meghozni a végső döntést, mennyire avat be téged. Persze velünk is meg kell beszélni, ha azt akarja, hogy részt vegyél holnap a tanácskozáson, de azt csak és kizárólag neki kell eldöntenie, mennyit árul el neked.
- Ergo ezzel kapcsolatban nálad ne tegyek több kísérletet – összegeztem a hallottakat.
Pedig nagyon reméltem, hogy Aminee-től választ kaphatok minden kérdésemre. Ennyit a reményekről…
- Próbálkozni éppenséggel lehet, de úgy sem mondok ennél többet. Erről legalábbis biztosan nem.
- Akkor meg minek próbálkozzam?
- Meg vagyok lepve!
- Miért is? – értetlenkedtem.
- Lucian azt mondta, akaratos is vagy, és nem adod fel egykönnyen.
- Ez igaz. Mind a két dolog. Mint ahogy az is, hogy feleslegesen nem pazarlom az energiámat.
Aminee rám mosolygott.
- De tudod, akárhonnan is nézem, ez szemétség – csóváltam a fejemet. – Kisebb morzsákat elejtesz, így nem halok éhen, de jól sem lakom – mosolyogtam én is.
- Na, ha nem halsz éhen az már abszolúte pozitívum. És amíg úgy gondolom, nem érintünk túlságosan belsőséges témát, az összes kérdésedre választ fogok adni.
- OK. Akkor már most tisztázzuk, mi számít nálad „túlságosan belsőséges témának”?
- Az, amiről az a véleményem, hogy Luciannek és neked – és csak kettőtöknek – kell beszélnetek, döntenetek.
- Mint például, hogy miért is vagytok itt.
- Pontosan. Mi tiszteljük a másik magánéletét, párkapcsolatát. Locsoghatnék én itt neked össze-vissza mindenféléről, elárulhatnám a nagyon apró részleteket is, és nem biztos, hogy jót tennék vele. Ezért szerintem Lucian feladata az, hogy olyan dolgokba avasson be téged, amilyenekbe ő akar, amelyekre később még szükséged lehet.
Teljesen igaza van. Ha tönkre megy egy kapcsolat, az nem az ő hibájából történjen, mert kicsit többet mondott, mint szükséges lett volna.
- Ez korrekt. És egy részem meg is érti, de a másik igencsak kíváncsi.
- Lucian biztosan válaszol az összes kérdésedre – nevetett és felállt az ágyról.
- Most hová mész? – kérdeztem rémülten.
- Nyugi, Lily. Hagyom, hogy a kíváncsi éned kielégítse vágyait – kacsintott rám.
Úgy tűnik, nagyon hülye vagyok ma este, mert ezt a célzást sem értettem.
- Köszönöm Aminee – szólalt meg Lucian dallamos hangja az ajtóból.
- Ugyan, kérlek – sétált el Lucian mellett. – Igazán nem volt fáradság. Nagyon élveztem, hogy kicsit jobban megismerhettem a párodat. A valóságban még sokkal érdekesebb, mint ahogy mesélted. És őszintén mondom, jól választottál. Illik hozzád. Sok boldogságot nektek!
- Köszönjük – bólintott Lucian szerény mosollyal az arcán.
- Na, hagylak titeket, hogy meg tudjátok beszélni a fontos kérdéseket – szaladt vissza hozzám és először engem, majd Luciant két oldalról arcon csókolta és eltűnt a folyosón.
Ennyi meglepetést a mai napra. Kezd kicsit sok lenni belőlük. Kedves gesztus volt Aminee-től, de igazán váratlan. Ha valakinek elmesélném, hogy Vadász létemre vámpírok csókolgatnak, tiszta hülyének nézne. Néha még az én saját viselkedésem is képes meglepni, de amit Aminee csinál, az jócskán felülmúl még engem is, ami nem kis teljesítmény. Egy darabig nagy szemekkel bámultam a döbbenettől. Ezt még fel kell dolgoznom.
- Nos, elárulod, mi volt ennyire sürgős a híres, neves Tanács férfi tagjainak, ami nem várhatott holnapig? – kérdeztem miután megtaláltam a hangomat.
Lucian furcsán nézett rám.
- Most megint mi a franc van? Kinőtt a második fejem és a harmadik mellem, vagy miért bámul ma rám mindenki ilyen idiótán? – akadtam ki.
- Semmi különös, csak meglepődtem, hogy az előző kérdésed hangsúlya kicsit sem volt gúnyos, egyszerűen csak érdeklődő.
Most, hogy mondja…
- Igen – sóhajtottam. – Engem is. Még az ösztönös szarkazmushoz is fáradt vagyok.
Lucian becsukta maga mögött az ajtót, odasétál az ágyhoz és leült elém, oda, ahol korábban Aminee is ült. Nem mondott semmit. Engem nézett.
- Utálom, amikor nem szólsz egy árva szót sem, csak bámulsz rám, mintha valamiféle csoda lennék.
- Mert valóan egy csoda vagy – vette kezébe kezemet és körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte a kézfejemet. – Az én életem csodája. A végtelenségig tudnálak némán figyelni és gyönyörködni benned.
Igen és még most is sikerült elpirulnom. Ez vajon örökre így fog maradni? Lucian mond valami szépet én meg ártatlan, félénk lányka módjára rákszínű leszek? Pedig megjegyezném, egyik sem vagyok semmilyen tekintetben sem.
- Édes vagy, nohla.
Aminee és pont ezt mondta. Tuti, hogy összebeszéltek a hátam mögött.
Lucian megcsókolta a csuklóm belső felét. Ettől még pirosabb lettem.
- Imádom, hogy ilyen hatással vagyok rád – vigyorgott kajánul.
Erre a kijelentésre rögtön kitisztult a fejem.
- Azért ennyire ne szállj el magadtól, haver! Nem vagy ekkora szám – rántottam ki a kezemet a kezéből.
- Kipróbáljuk? – kérdezte, de nem hagyott időt, hogy válaszoljak. Szabályosan rám vetette magát. Száját szorosan tapasztotta az enyémre. Halványan érzékeltem, hogy hátradönt a hatalmas párna halomba, ami előtt eddig ültem. Nyelvemmel éles szemfogait simogattam. Feléledt bennem a vágy, de válaszokat is akartam. Ilyen könnyen nem odázzuk el a problémákat. Minden megmaradt akaraterőmet összegyűjtöttem és kissé eltoltam magamtól Luciant.
- OK, belátom, nagy vagy – lihegtem. – De tudni szeretnék pár dolgot.
- Rendben, akkor kérdezz nyugodtan – kezdte csókolgatni a nyakamat.
Ez nem lesz így jó. Mit is akartam kérdezni? Gondolkodj Lily, gondolkodj! De ha annyira jó, hogy Lucian…
- Elég! – pattantam ki Lucian mellől az ágyból. – Így nem vagyok képes tiszta fejjel gondolkodni.
Lucian a könyökére támaszkodva aprót intett a fejével, hogy ha ennyire akarok, akkor kérdezzek, viszont a szemei figyelmeztetően jelezték, hogy jobban járok, ha nem teszem. Nem foglalkoztam vele.
- Miért van itt a Tanács? – tettem fel ma már sokadjára ezt a kérdést.
- Mert én idehívtam őket.
Na neeeeem! Ezt Lucian sem mondhatta komolyan!
- Kicsit bővebben? – kezdtem fel-alá járkálni a szobában. – Gondolom nem azért kérted meg őket, jöjjenek ide, mert valaki a családból megbotlott a saját lábában.
- Nem, valóban nem.
Vártam a folytatást… hiába.
- Ne kerülgessük a forró kását, oké? Ha nem akarod elmondani, akkor ne mond el. Csak közöld velem! – Nehogy ezt merd mondani, mert nem tudom, mit csinálok veled.
- Miért akarsz még egy terhet a nyakadba venni? Meghagyhatnád ezt csak nekem.
- Bocsi, de ez nem fog összejönni.
- Hát jó – csóválta a fejét. – Én megpróbáltam. Az ok, amiért a Tanács többi tagját idehívtam, az TE vagy – nézett mélyen a szemembe.
