A nap utolsó sugarai készültek lebukni a horizontról, mikor felébredtem. Már megint átaludtam az egész napot. Remek. Felöltöztem és a Luciantől kapott nyakláncot is felcsatoltam. Adammel csak futólag találkoztam. Ő jött, én mentem. Csókot nyomott a homlokomra és persze nem feledkezett meg a szokásos napi quiz kérdésünkről sem; mi volt az éjjel? A válasz soha nem változott: semmi. Ez már csak természetes. Egyszer kísérletet tettem, hogy kiderítsem, miért kérdi mindig ugyan ezt, mindig csak ezt a négy szócskát. Mondtam is, hogy már kicsit uncsi, de nem nagyon reagált rá. Mai napig nem kaptam értelmes választ. Katasztrófa! Tudatlanul fogok meghalni, emberek!
Minden esetre aznap váratlan dolog történt. Léptem volna ki a házból, de a hangja megállított.
- Hol voltál egész éjjel?– kérdezte Adam.
Én mennyire szeretem, hogy mindig a legjobbkor lesz szófosása! Én tényleg vágytam már egy kiadós beszélgetésre Adammel, de mindig olyankor akar beszélgetni, amikor nekem nem aktuális apró-cseprő dolgok miatt, mint például a vadászat.
- Vártalak – sétált egész közel hozzám. Átfogta a derekamat, magához húzott és homlokát az enyémhez nyomta. – Hiányoztál – súgta.
Kezemet a mellkasának támasztottam és finoman elhúzódtam tőle, ami nagy mutatvány volt, merthogy a hátam és az ajtófélfa között nem volt valami sok hely, ahová farolhattam volna.
- Ne!- kértem. – Mennem kell.
Nagy sóhaj kíséretében elengedett.
- Menj, ha menned kell!- mosolygott.
Visszamosolyogtam és egy puszit nyomtam a homlokára búcsúzóul.
Aprócska bűntudatom volt, hogy Adamet ámítottam, de Luciant szerettem. Ha levadásztam kellő mennyiségű vámpírt, elmondom neki az igazat – határoztam el. De hány hegyes fogúról is beszélek?
Nagyot sóhajtottam. A gondolatok, mint megannyi pillangó röpködtek a fejemben. Próbáltam összerakni a foszlányokat teljes egésszé, de nem ment. Miért ilyen bonyolult minden? Miért nem oldódnak meg maguktól a problémák? Minden sokkal, de sokkal…
Nem értem az eszmefuttatás végére, mert időközben ráeszméltem, hogy egy csapat vámpír gyűrűjében állok. Nem tudtam mikor és honnan kerültek oda. Őszintén szólva, azt sem vettem észre, hogy már egy ideje a temetőben bóklászok. Gratulálok Lily! Lehet, hogy a mai éjszaka lesz az utolsó… bár ennek is lennének előnyei. Miért kerülök mindig bajba, ha rászánom magamat a gondolkodásra? Senki ne merjen válaszolni! Költői kérdés volt.
- Vadász – szólalt meg az egyik.
- Préda – nahát! Micsoda frappáns visszavágás. – Szuper. Most, hogy így megismertük egymást és igen belsőséges lett a viszonyunk, harcolhatnánk is?
- Ilyen gyorsan meg akarsz halni?- kérdezte egy másik.
Gondolkodóba estem. Tényleg megtehetném? Jogomban áll meghalni? Itt hagyhatnám ezt a világot, egy jobban reménykedve? Nekem biztosan könnyebb lenne. És már megint itt lyukadtam ki: ÉN. Tényleg ennyire önző lennék? Miért az jár folyton a fejemben, hogy velem mi lesz? Én mekkorát bukok bizonyos dolgokon, és hogy mennyire lesz fájdalmas számomra például Adamnek elmondani mindent. Pedig tudom, neki fog jobban fájni. Miért nem azon agyalok, hogyan mondhatnám el kíméletesen a dolgot. Egyáltalán el lehet az ilyet kíméletesen mondani, kevésbé fájón, mint amilyen? Miért is akarok mindent elmondani neki? Talán azért, mert mint barát, igenis szeretem, és mert ismerem. Nem fogja beérni annyival, hogy vége. És különben is! A franc essen belé, de joga van az igazsághoz! Még akkor is, ha hatalmas fájdalmat okozok vele. El kell mondanom. Idővel majd múlik a fájdalom és remélem az irántam érzett gyűlölete is…
A vámpírok kihasználva, hogy nem rájuk összpontosítok, nekem rontottak. Úgy tűnik, nekem nem szabad gondolkodni. Épp csak annyi időm maradt, hogy felmérjem a temető melyik részén vagyok. Szép munka, Lily! Sikerült megtalálni a temető legeldugottabb és kietlenebb részét. Itt még hullák is alig vannak (leszámítva a vámpírokat)!
A földön fekve kötöttünk ki. Lehet, hogy a vámpírok úgy gondolták, ha meginvitálnak egy kicsi – a – rakásra, az nekem imponálni fog. Csakhogy két aprócska, viszont annál fontosabb részlet hibázott… egy- én voltam a rakás alján, kettő- a „játék” többi résztvevője hegyes fogakkal rendelkezett és a véremre pályázott.
Hosszadalmas küzdelem árán, szép lassan sikerült az összes vámpírt leszedni magamról és ebből kifolyólag az eredeti térforma is visszaállt: álltam egyetlen karóval a kezemben a vámpírok meg körülöttem.
- Srácok! Ne szórakozzatok már! Én egyedül vagyok, ti meg lássuk csak… - gyorsan megszámoltam őket. -… szóval ti meg itt álltok tízen, mégsem bírtok velem. Egy szegény, védtelen kislánnyal. Manapság már nem oktatják a vámpír suliban a harcot?
Nem válaszoltak, csak morogtak, de a kívánt hatást elértem. Kicsaptam náluk a biztosítékot, és ami ezután jött felüdülés volt a kicsi – a – rakáshoz képest. Egyesével támadtak rám, ami a létező legbugyutább stratégia. Ha még egyszer rám rontottak volna csapatostul, nem biztos, hogy élve kerültem volna ki a temetőből. Szerettem cukkolni az ellenséget, mert ha elég időt hagytak nekem, akkor mindig felbosszantottam őket és ezek után már csak holtan akartak látni, de egyáltalán nem harcoltak logikusan, okosan. Persze akadt már kivétel…
Egy testesebb vámpír oldalról nekem rontott és a földre terített. Legnagyobb sajnálatomra a hústorony alá kerültem és esés közben kirepült a karó is a kezemből. A kezeim a vámpír alá szorultak, ezért egy régi nő stratégiát alkalmaztam, mivel a lábaimat tudtam használni: nemes egyszerűséggel tökön rúgtam. Lefordult rólam és éppen csak annyi időm volt, hogy a karóért nyúljak. A húsi ismét fölém hajolt csak kis barátommal nem számolt. Beterített a por meg a hamu. Utáltam, ha rám is jut belőle. Fúj!
Nem hagytak túl sokáig töprengeni azon, hogy mit is szeretek és mit nem, mert egy másik vérszívó már ugrott is felém. A lábammal kicsit rásegítettem a vetődésre és átrepült fölöttem. Nagy reccsenést hallottam, ebből tudtam, hogy földet ért és már nem fog több vizet zavarni. Por állagukban szerettem én a vámpírokat. Felugrottam a földről és kapásból bezsebeltem egy kiadós pofont, amitől felszakadt a szám. Gyomron rúgtam a pofozkodót.
- Szív küldi szívnek szívesen – állítottam belé a karót.
A többiek is hasonló harcmodorral próbálkoztak: ütöttek, rúgtak, az egyiküknél még egy kés is előkerült, amivel egy szép vágást sikerült ejtenie a hátamon, mellette még kaptam a karomra és a hasamra is, de megúsztam az egész bulit pár zúzódással és vérző sebecskével. Az utolsó két vámpírtól így is hatalmas ütéseket tudhattam magaménak, plusz a vágások, de végül mindet megöltem. Végleg.
Mély levegőt vettem és kézfejemmel próbáltam letörölni a számon ülő vércseppeket. De sajnos nem csak a szám szakadt fel. A késsel ejtett sebekből is szivárgott forró vérem. Végignéztem a sebeimet (már amelyiket láttam) és boldogan állapítottam meg, hogy egyikbe sem fogok belehalni.
- Nálam rendbe szedheted magad mielőtt hazamész.
Könyörgő szemekkel fordultam a hang irányába.
- Kérlek, nehogy azt mondd, hogy az egészet végignézted!- mutattam magam mögé.
Bár tudtam, hogy úgy is így volt. Válaszként minden esetre a már oly sokszor látott mosolyt kaptam, amitől melegség öntötte el az egész testemet.
- És az ugye meg sem fordult a fejedben, hogy segíts?- hangomon érződött, hogy inkább kijelentésnek, mintsem kérdésnek szántam a mondatot.
- Nélkülem is nagyon jól elboldogultál. Merem állítani, hogy az össze eddig élt vadász közül neked van a leghatalmasabb erőd. És egyébként is – sétált hozzám – hogy venné ki magát, ha a Vadász oldalán kezdeném öldösni a fajtársaimat? Oda lenne a tekintélyem.
Na, erre bepöccentem. Bizony nekem is mondhatnak olyat, ami az én biztosítékaimat K.O.- za.
- Kit érdekel a tetves tekintélyed, mikor majdnem…
Nem tudtam befejezni. Ujját finoman nyomta sebzett ajkaimra.
- Lily. Itt a majdnem nem számít. Nem haltál meg. Ez az ami számít – lassan a fülemhez hajolt, s suttogva folytatta. – De te is nagyon jól tudod, ez a te küldetésed, a te utad és neked kell végigjárnod. De ha életveszélyben lettél volna, segítettem volna. Nem akarlak elveszíteni. Szeretlek.
Az utolsó szó annyi féltve őrzött érzést takart, mint amennyit egy egész mondatba is nehezen zsúfol bele az ember. Ezt hívják a normális emberek a Nagy Szerelemnek? Majd megkérdezek valakit, aki járatos a témában.
Lucian elhúzódott éppen csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. Nem kaptam el a tekintetem. Hagytam, hogy minden addig épített védőfalam leomoljon, s akadályok nélkül láthasson a lelkem legmélyebb szakadékaiba.
- Mi bánt? – kérdezte.
- Miért nem nézel inkább ide?- tettem kezét a szívemre. - A szavak csak arra jók, hogy elrejtsék a gondolatainkat – sütöttem le a szemeim.
- Ez igaz. De nem akarlak megsérteni azzal, hogy birtokba veszem az érzéseidet, gondolataidat. Tudok várni – simított végig puha kézfejével az arcomon. – Akkor mondod el, amikor készen állsz rá. És azt, amit akarsz.
Lehajtottam a fejem és Lucian mellkasát kezdtem bámulni.
„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a lelkedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak” – két ujját az állam alá csúsztatta, finoman kényszerítve, hogy ismét a szemébe nézzek. – „Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”
- Legközelebb, ha hallom, hogy szónokot keresnek valahová, feltétlen megadom a számod – mosolyogtam lágyan.
Kezeimet derekára fontam és hozzá bújtam. Arcomat szorosan mellkasához nyomtam. Karjaival szorosan ölelt magához. Csak álltunk, s öleltük egymást. Határtalan nyugalom és békesség kerített hatalmába. Éreztem… én hozzá, s Lucian hozzám tartozik.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy én ide beteszem a lábam! – fordultam Lucian felé. – Levegőt veszek és a fejünkre dől az egész – mutattam a házra. Vagyis jobban mondva, ami még volt belőle.
- Akkor ne vegyél levegőt – mosolyogott.
Sötétben is tisztán látszott, hogy a ház nem egy kastély. Kissé… őőő… szellős volt és akkor még finoman és nőiesen fogalmaztam. A romhalmaz, amibe Lucian beráncigálni készült, azon spekulálhatott, melyik lépésünknél esetleg melyik levegővételemnél dőljön a fejünkre. A „ház” és a vámpírom között jártattam a tekintetemet.
- Azt hittem, ti vámpírok igényesebbek vagytok – mondtam, miután rátaláltam a hangomra.
Szája sarkában mosoly játszott, pillantásával mégis elérte, hogy válaszoljak a fel nem tett kérdésre.
- Tudod, a horrorfilmek – zártam rövidre.
Nem reagált semmit. Állt előttem egyhelyben és a megszokott mosolyt viselte. Zavart. Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat. Testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem és egy darabig ezt ismételgettem… majd meguntam.
- Nézd Lucian! Nem értem miért hoztál egy… - igen intenzíven kerestem a megfelelő szót. -… egy putriba. Nem vágyom palotára nyolcvan szobával. Csak egy használható fürdőszobára tartanék igényt. De arra minél előbb. Szóval, ha csak azért hoztál ide, hogy…
- Látom, még mindig nem tanultad meg, hogy ne ítélj első látásra – mondta fejcsóválva, s az ajtó (kivételesen az még volt) felé indult.
Frappáns visszavágás érlelődött a fejemben, de mire megérett, Lucian eltűnt a ház alakban egymásra pakolt téglák között. Új szitokszavakat teremtettem.
- Lucian, várj már! – kiáltottam utána. – Nem hagyhatsz itt! Engem senki nem hagyhat így itt!
Reakció nuku. Kénytelen kelletlen elindultam utána. Óvatosan löktem be a föntebb ajtónak nevezett fatáblát. Rögtön az első lépésnél majdnem hasra estem egy nagy adag törmelékben. Csodálom, hogy Lucian nem kezdett el csuklani, pedig szidtam elég erőteljesen.
A vak sötétben bukdácsoltam. Kiabálni nem mertem. Ki tudja? Erős hanghullámok plusz egy kaiba egyenlő totális öngyilkosság. Nem éppen ilyennek képzeltem a halálomat. Könyörgöm! Vadász vagyok! A vadászok meg nem ilyen romhalmazokban halnak meg, hanem hősiesen a csatatéren. Na, az már valami, de ez az omlásveszélyes izé nem méltó a halálomhoz!!!
- Nézz a lábad elé, különben tökéletesen fogsz alakítani egy labdát – hallottam meg Lucian hangját. Megörültem. Aztán egy perc múlva már csak bambán meredtem abba az irányba, ahonnan a hangot véltem hallani.
- Lépcső!
Közvetlenül a hátam mögött szólalt meg. Nem vagyok ijedős fajta, de mégis hatalmasat ugrottam. A törmelékeket kihagytam a számításból és ennek köszönhetően seggre ültem. Lucian hangosan felkacagott. Meg is lepődtem. Soha nem láttam (ez esetben a hallottam kifejezés a helyes révén, hogy akkor sem láttam) nevetni. Mosolyogni milliószor, de nevetni egyetlen egyszer sem. Melegség áradt szét bennem. Gyomrom öklömnyire zsugorodott. Ma már másodszor. Ez jelent valamit nem?
- Csak nem megijedtél? – kérdezte gúnyosan.
- Nem. Csak a kontaktlencsémet keresem – feleltem ugyanabban a stílusban.
Felálltam és leporoltam magam. Bár gőzöm sincs minek. Csupa alvadt vér meg dzsuva voltam. Egy kis por, nem oszt, nem szoroz, de szépségversenyen azért nem indultam volna.
- Szeretnél még pár lila foltot a meglévők mellé, vagy megbízol bennem és megengeded, hogy lekísérjelek.
- Nem vagyok ovis – mondtam. Kijár nekem minimum egy Nobel- díj, mivel hangomban csöppnyi gúny sem volt. Fejlődőképes vagyok. Jó tudni.
Hallottam, hogy elindul lefelé a lépcsőn.
- De bízom benned és újabb színes részre sem vágyom túlzottan – fűztem hozzá.
Fogalmam sincs, mikor és hogyan került mellém, csak azt éreztem, hogy nem nincs talaj a lábaim alatt és komótosan zötyögök lefelé. Lucian ölében.
- Hé! Lekísérésről volt szó, nem pedig levitelről – jegyeztem meg tréfásan és átöleltem a nyakát.
A lépcsőt hatalmas vasajtó zárta. Alatt halovány fény szűrődött ki. Mivel Lucian két keze velem volt tele, lábbal nyitotta ki a vasdarabot.
A kinti sötétség után kellemes volt a gyertyák által nyújtott félhomály. Az ajtó hang nélkül csukódott be mögöttünk. Leeresztett az öléből, de nem engedett el. Szája gyengéden ért az enyémhez. Nyelvével nyelvem becézgette. A gyengéd, becézgető csók szenvedélyessé változott. Test tapadt a testhez. Megszűnt létezni az egész világ. Halk sóhajok szakadtak fel torkomból. Lucian szinte falta a számat. Mintha belém akart volna költözni.
Ajkait elszakította ajkaimtól. Remegtem a vágytól. Akartam. Éreztem, kész vagyok mindenem neki adni. És tudtam, ő is kíván engem. Óriási erőfeszítésébe kerülhetett megtörni a csókot.
- Későre jár – mondta alig hallhatóan.
Úgy látszik ez a nap a suttogás és ordítozás napja.
- Menj, szedd rendbe magad! Aztán haza kísérlek.
Lassan hátat fordított nekem és sietős léptekkel távozott. Magamra maradtam. Szívem őrületes ritmusban táncolt. Nem is tudtam, hogy ezt a tempót is képes megütni. Térdeim remegtek és légzésem sem volt éppen egyenletesnek mondható. Testem minden egyes porcikája izzott a vágytól.
2010. augusztus 23., hétfő
2010. augusztus 15., vasárnap
4. fejezet
Még aznap éjjel elmeséltem mindent Chrisnek. Tudtam, hogy már régen alszik – hiszen mire a házukhoz értem, majdhogynem hajnalodott –, de valakivel muszáj volt beszélnem.
-Lily? – kérdezte álmosan.
Bólintottam, de hamar rájöttem, mivel sötét van nem biztos, hogy látta a fejmozdulatot.
- Igen - suttogtam.
- Tudod te hány óra van? – tudakolta kislányos rosszallással.
- Nem – vágtam rá kapásból. Kit érdekel, hány óra van, amikor egy baromi fontos hírt akarok közölni?
Másodpercekig csak egymás lélegzetvételét hallgattuk.
- Jó. Én sem – sóhajtott végül Christie.
És ennyivel el is intézte, hogy felvertem – talán a legszebb álmaiból. Tudtam, hogy Josh-t nem találom nála. Josh és ő… szóval… ők még nem… töltötték együtt az éjszakát. Josh már szerette volna, de Christie még nem volt rá kész. Megbeszélték és meglepő módon Josh felfogta és be is tartotta a lány által felállított szabályokat. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy Adam és én soha nem tudtuk semmilyen szinten sem megbeszélni a dolgainkat. Mondjuk lehet, hogy ehhez az kellett volna, hogy leüljünk beszélgetni? Fogós, ravasz kérdés…
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de el kell mondanom valamit.
- Nincs gond. Viszont az erkélyről szeretnéd megosztani velem azt a valamit? – kérdezte mosolyogva.
Visszamosolyogtam és beléptem a szobájába. Szerettem ott időzni. Csendes volt és hangulatos. Nem volt nagy, de mindene elfért benne.
- Miért az erkélyen keresztül jöttél? Mondtam, hogy a szüleim elutaztak egy hétre Párizsba, nem? – faggatott elgondolkodva.
- Mintha említetted volna. De tudod… - vontam vállat – megszokás.
- Ilyen megszokásból keltesz fel mindig az éjszaka kellős közepén? – arcán széles mosoly terült el.
Kissé elgondolkoztam a kérdésen. Lehet, hogy Chrisnek igaza van. Lehet, hogy csak megszokásból mentem hozzá minden éjjel a legkisebb storyval is? Nem tudtam volna kivárni a reggeleket? A válasz egyértelmű: nem!
- Tényleg ne haragudj, de ez most nagyon fontos.
- Mi történt Lily? – arcáról tovaszállt a mosoly. Komoly volt. Szemeiből a szín tiszta aggodalmat tudtam kiolvasni. Ez zavarba hozott. Utáltam, ha valaki ennyire aggódott értem. Idegesen járkálni kezdtem fel-le a szobában. Christie egy darabig csendben figyelt. Mikor megunta, odajött mellém, a karomnál fogva az ágyához húzott és leültetett. Leült velem szemben.
- Mi történt az éjszaka?
- Nem csak erről az éjszakáról van szó… - nem akartam, nem mertem nyíltan megmondani. Féltem a reakciójától. Vagy inkább csak szimplán féltem elmondani bárkinek is az igazságot.
- Akkor miről?
Csak nyugodtan! – nyugtattam saját magam – Nem fog kiborulni, ha elmondom. Nem. Valószínű ÉN leszek az, aki ki fog borulni… Rejtjelek! – jutott eszembe.
- Volt már veled olyan – kezdtem -, hogy olyat éreztél, olyat szerettél, arra vágytál, akit… vagyis amit (rendesen kihangsúlyoztam az „amit” szócskát) nem kaphatsz meg, mert tilos?
Kapásból válaszolt a kérdésre, ami igen csak meglepett. Általában az ilyen kérdéseken el szoktak gondolkodni az átlagos emberek. De mondjuk Chris meg az átlag… hát mit ne mondjak, távolabb álnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.
- Persze. De mindenki van így bizonyos… - gondolkodott el- dolgokkal– nyomta meg a szót mélyen a szemembe nézve.
Tudja, hogy kertelek! – szólalt meg bennem egy hangocska – Rájött, hogy egy személyről beszélek… francba!!! Ilyenkor de utálom, hogy ennyire ismer…
- Te mivel vagy így? – kérdezte váratlanul. – Vagy kérdezzem azt, hogy kivel vagy így?
Nem válaszoltam. Elfordítottam a fejemet. Éreztem, ahogy tekintete egyre mélyebbre fúrta magát a bőröm alatt, mintha csak a lelkembe akart volna látni.
- Lily. A legjobb barátnőm vagy. Szeretlek. Meghallgatlak még akkor is, ha az éjszaka közepén jön rád a beszélgethetnék. Idejöttél, mert állítólag beszélned kell velem egy nagyon fontos dologról és ne érts félre! Valóban elhiszem és biztosan tudom, hogy tényleg fontos az, amit mondani akarsz. De ha a véleményemet akarod kérni a dologról, azt akarod, hogy segítsek, akkor ne beszélj mellé! – mondta szigorúan.
- Igazad van. Csak olyan nehéz…
Még mindig nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy nyíltan a szemébe mondjam, hogy Luciant szeretem, ezért húztam tovább az időt.
- Miért van az, hogyha veletek kerülök vitába, sose jövök ki győztesen a szócsatából?
- Mert mi előbb használjuk az eszünket, mint a nyelvünket. De… kik is tartoznak bele a „mi”-be? – nézett rám szemöldök ráncolva.
- Mi? – rajtam volt a sor, hogy értetlenül nézzek.
- Én is ezt kérdezem. Ki mi?
Valószínűleg nem nézhettem sokkal értelmesebb tekintettel, mert magyarázni kezdte.
- Azt mondtad „veletek”. Azon kezdtem gondolkozni, kit is említesz mellettem?
Nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, de Chris megelőzött.
- És nehogy azt mond, hogy Josh-ra és Adamre gondoltál, mert haj tépve menekülök innen. Josh nem áll le veled vitatkozni. Ő csodál téged. Abban a hitben él, hogy te vagy a nagy Vadász, akinek mindig mindenben igaza van. És csak halkan jegyezném meg, hogy ebben nem értek vele egyet. Az Adam-féle lemezt meg te is ismered. Soha nem győz egyikőtök sem. Szóval, ki a másik illető?
Hogy az a… Már megint csapdába estem. Innen már nincs kiút. El kell mondanom, lesz, ami lesz… Minden esetre ijesztő, hogy valaki képes ilyen eszmefuttatásokra nem sokkal azután, hogy az álmok mesés világából rángatták vissza.
- Lucian… - suttogtam alig hallhatóan.
- Ki az a Louis? Egy srác a suliból? – kérdezte felvillanyozva, hatkarátos vigyorral. – És ez miért volt olyan nehéz?
- Nem Louis. Lucian!
Nos, az a bizonyos hatkarátos művészi precizitással fagyott az arcára.
- Az a Lucian?
- Ismersz másik Luciant, aki nemrég jött vissza a városba és nem mellesleg nagyhatalmú vámpírmester?
Nem válaszolt. De nem is akartam, hogy válaszoljon. A kiakadás szélé álltam és szükségem volt arra a két perc csendre. Felálltam Chris mellől és ismét róni kezdtem a köröket. Úgy éreztem, ha Christie megszólal, már semmi nem tartja vissza a lavinát.
- Ne haragudj! – szólaltam meg végül. - Nem így akartam elmondani. Valahogy muszáj volt felvezetnem különben képtelen lettem volna rá. Vagyis… ha magadtól nem jöttél volna rá valószínű, hogy kitaláltam volna valami mesét, hogy miért is jöttem és utána eltűntem volna.
Olyan volt, mintha a falnak beszéltem volna. Reakció nuku. Csak ült az ágyon maga elé meredve. Ez rosszabb volt mindennél.
- Kérlek! Kérlek, ordíts velem, vagy üss meg teljesen mindegy, csak csinálj valamit! Ne hallgass!
Felnézett, egyenesen a szemembe.
- Kérdeznék valami. De válaszolj őszintén!
Bólintottam.
- Mit érzel Lucian iránt? Szereted őt?
- Nem! Vagyis igen! A francba is! Nem tudom, – mély levegőt vettem. Na, fussunk neki újra – Nem tudom, mit is érzek iránta, de az biztos, hogyha vele vagyok, vagyis inkább úgy mondom, hogy találkozunk, nyugodt vagyok, de mégis ideges és… biztonságban érzem magamat.
- És ő?
- Egyenesen megmondta, hogy vonzódik hozzám.
- Az önmagában édes kevés. Lehet, hogy nem igaz az, amit érzel. Lehet, hogy csak a szemeivel manipulál. Nem lehet, hogy azért mond ilyeneket, hogy közel engedd magadhoz és utána megharapjon?
- Nem! – vágtam rá egyből.
- Honnan lehetsz ebben ennyire biztos? Ezt nem tudhatod. Te nem tudsz olvasni az ő gondolataiban – csóválta meg a fejét. – Bízol benne?
- Néha igen, néha nem. (talán ez magyarázatra szorul részemről) Bízom benne, mert tudom, ne kérdezd honnan, de tudom, érzem, hogy nem bántana. Viszont nem bízom benne, hiszen mégis csak egy gyilkosról, egy vámpírról beszélünk.
Nem szólt egy szót sem. Úgy voltam vele, hogy most már el tudnám mondani mindazt, ami a szívemet nyomja. De aztán jött a nagy kérdés: hogy lehet valami olyat elmondani, amit te magad sem vagy képes megérteni, szavakba önteni?
Próbáltam összeszedni a gondolataimat. Kisebb-nagyobb botlások után sikerült is. Elmeséltem mindent a legelejéről: azt, hogy szövetséget kötöttünk; a sikátoros találkozásunkat, az első csókot; nem hagytam ki, hogy hosszú évek után a karjaidban újra sírtam és az éjjeli csókot sem. Mindazt, amit képes voltam megfogalmazni, elmondtam Christie-nek. Mikor a csókról kezdtem beszélni, már ő is kérdezett: „Milyen volt?, hogy csókol?”. Persze azt is tudni akarta, nem zavartak-e csók közben a szemfogaid. Attól kezdve, hogy Chris is bele-bele szólt a mesémbe megnyugodtam. Úgy éreztem megérti, érdekli, amit mondok.
Már erősen a nyakunkon volt a reggel, mikor befejeztük. Mielőtt elindultam volna haza Chris megkérdezte mi lesz Adammel? Sajnos fogalmam sem volt.
- Ha kész leszek rá, elmondom neki. De addig is…
- … nem beszélek róla senkinek. Adhatok egy tanácsot?
- Ha azt mondom, hogy nem, akkor is el fogod mondani, amit akarsz – mosolyogtam rá.
- Ne halogasd sokáig! Annál rosszabb lesz mindenkinek – súgta fülembe, miközben szorosan átölelt.
Akkor még nem sejtettem, hogy az volt az utolsó ölelés…
Sokkal jobban éreztem magam. Örültem, hogy meg tudtam osztani valakivel a gondolataimat. Tudtam, Chris segíteni fog, ahol csak tud.
Mindannak ellenére, hogy könnyebb lett a lelkem, úgy éreztem magam, mint egy két lábon járó hulla. (Hupsz! Ez talán nem a legjobb hasonlat…) Szóval nagyon fáradt voltam. Hazaérve első utam a fürdőszobába vezetett. Viszonylag gyors voltam, ami tőlem igencsak szokatlan. Akkor már csak az ágyamra vágytam.
Adam nem volt otthon, így nyugodtan alhattam. Nappal egy közeli könyvtárban dolgozott.
Sötétedésig nem jön haza – gondoltam – Addig lesz időm kigondolni, hogy a mese szerint, hol is jártam egész éjjel…
A szobámba lépve azonnal az ablakhoz mentem és behúztam a nehéz sötétítőfüggönyöket. Az ágyhoz sétáltam, felkapcsoltam a kisvillanyt. Akkor vettem csak észre, hogy az ágyamon egy szál vörös rózsa, a rózsa mellett egy kis ékszeres doboz és egy boríték hever. Kinyitottam a dobozt. Egy gyönyörű ezüstlánc feküdt benne, kis keresztmedállal. Azt hittem Adamtől van, de amint elolvastam a levelet tudtam, hogy Lucian küldte.
„A sok kis egyszerű gesztus teszi széppé az életet. Egy mosoly, egy érintés, egy szó, kis kedvesség és törődés.”
Ezzel a pár sorral aludtam el. Álmomban láncok és határok nélkül egymáséi lehettünk.
Mikor felébredtem már nem volt kérdés többé, mit is érzek…
-Lily? – kérdezte álmosan.
Bólintottam, de hamar rájöttem, mivel sötét van nem biztos, hogy látta a fejmozdulatot.
- Igen - suttogtam.
- Tudod te hány óra van? – tudakolta kislányos rosszallással.
- Nem – vágtam rá kapásból. Kit érdekel, hány óra van, amikor egy baromi fontos hírt akarok közölni?
Másodpercekig csak egymás lélegzetvételét hallgattuk.
- Jó. Én sem – sóhajtott végül Christie.
És ennyivel el is intézte, hogy felvertem – talán a legszebb álmaiból. Tudtam, hogy Josh-t nem találom nála. Josh és ő… szóval… ők még nem… töltötték együtt az éjszakát. Josh már szerette volna, de Christie még nem volt rá kész. Megbeszélték és meglepő módon Josh felfogta és be is tartotta a lány által felállított szabályokat. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy Adam és én soha nem tudtuk semmilyen szinten sem megbeszélni a dolgainkat. Mondjuk lehet, hogy ehhez az kellett volna, hogy leüljünk beszélgetni? Fogós, ravasz kérdés…
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de el kell mondanom valamit.
- Nincs gond. Viszont az erkélyről szeretnéd megosztani velem azt a valamit? – kérdezte mosolyogva.
Visszamosolyogtam és beléptem a szobájába. Szerettem ott időzni. Csendes volt és hangulatos. Nem volt nagy, de mindene elfért benne.
- Miért az erkélyen keresztül jöttél? Mondtam, hogy a szüleim elutaztak egy hétre Párizsba, nem? – faggatott elgondolkodva.
- Mintha említetted volna. De tudod… - vontam vállat – megszokás.
- Ilyen megszokásból keltesz fel mindig az éjszaka kellős közepén? – arcán széles mosoly terült el.
Kissé elgondolkoztam a kérdésen. Lehet, hogy Chrisnek igaza van. Lehet, hogy csak megszokásból mentem hozzá minden éjjel a legkisebb storyval is? Nem tudtam volna kivárni a reggeleket? A válasz egyértelmű: nem!
- Tényleg ne haragudj, de ez most nagyon fontos.
- Mi történt Lily? – arcáról tovaszállt a mosoly. Komoly volt. Szemeiből a szín tiszta aggodalmat tudtam kiolvasni. Ez zavarba hozott. Utáltam, ha valaki ennyire aggódott értem. Idegesen járkálni kezdtem fel-le a szobában. Christie egy darabig csendben figyelt. Mikor megunta, odajött mellém, a karomnál fogva az ágyához húzott és leültetett. Leült velem szemben.
- Mi történt az éjszaka?
- Nem csak erről az éjszakáról van szó… - nem akartam, nem mertem nyíltan megmondani. Féltem a reakciójától. Vagy inkább csak szimplán féltem elmondani bárkinek is az igazságot.
- Akkor miről?
Csak nyugodtan! – nyugtattam saját magam – Nem fog kiborulni, ha elmondom. Nem. Valószínű ÉN leszek az, aki ki fog borulni… Rejtjelek! – jutott eszembe.
- Volt már veled olyan – kezdtem -, hogy olyat éreztél, olyat szerettél, arra vágytál, akit… vagyis amit (rendesen kihangsúlyoztam az „amit” szócskát) nem kaphatsz meg, mert tilos?
Kapásból válaszolt a kérdésre, ami igen csak meglepett. Általában az ilyen kérdéseken el szoktak gondolkodni az átlagos emberek. De mondjuk Chris meg az átlag… hát mit ne mondjak, távolabb álnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.
- Persze. De mindenki van így bizonyos… - gondolkodott el- dolgokkal– nyomta meg a szót mélyen a szemembe nézve.
Tudja, hogy kertelek! – szólalt meg bennem egy hangocska – Rájött, hogy egy személyről beszélek… francba!!! Ilyenkor de utálom, hogy ennyire ismer…
- Te mivel vagy így? – kérdezte váratlanul. – Vagy kérdezzem azt, hogy kivel vagy így?
Nem válaszoltam. Elfordítottam a fejemet. Éreztem, ahogy tekintete egyre mélyebbre fúrta magát a bőröm alatt, mintha csak a lelkembe akart volna látni.
- Lily. A legjobb barátnőm vagy. Szeretlek. Meghallgatlak még akkor is, ha az éjszaka közepén jön rád a beszélgethetnék. Idejöttél, mert állítólag beszélned kell velem egy nagyon fontos dologról és ne érts félre! Valóban elhiszem és biztosan tudom, hogy tényleg fontos az, amit mondani akarsz. De ha a véleményemet akarod kérni a dologról, azt akarod, hogy segítsek, akkor ne beszélj mellé! – mondta szigorúan.
- Igazad van. Csak olyan nehéz…
Még mindig nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy nyíltan a szemébe mondjam, hogy Luciant szeretem, ezért húztam tovább az időt.
- Miért van az, hogyha veletek kerülök vitába, sose jövök ki győztesen a szócsatából?
- Mert mi előbb használjuk az eszünket, mint a nyelvünket. De… kik is tartoznak bele a „mi”-be? – nézett rám szemöldök ráncolva.
- Mi? – rajtam volt a sor, hogy értetlenül nézzek.
- Én is ezt kérdezem. Ki mi?
Valószínűleg nem nézhettem sokkal értelmesebb tekintettel, mert magyarázni kezdte.
- Azt mondtad „veletek”. Azon kezdtem gondolkozni, kit is említesz mellettem?
Nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, de Chris megelőzött.
- És nehogy azt mond, hogy Josh-ra és Adamre gondoltál, mert haj tépve menekülök innen. Josh nem áll le veled vitatkozni. Ő csodál téged. Abban a hitben él, hogy te vagy a nagy Vadász, akinek mindig mindenben igaza van. És csak halkan jegyezném meg, hogy ebben nem értek vele egyet. Az Adam-féle lemezt meg te is ismered. Soha nem győz egyikőtök sem. Szóval, ki a másik illető?
Hogy az a… Már megint csapdába estem. Innen már nincs kiút. El kell mondanom, lesz, ami lesz… Minden esetre ijesztő, hogy valaki képes ilyen eszmefuttatásokra nem sokkal azután, hogy az álmok mesés világából rángatták vissza.
- Lucian… - suttogtam alig hallhatóan.
- Ki az a Louis? Egy srác a suliból? – kérdezte felvillanyozva, hatkarátos vigyorral. – És ez miért volt olyan nehéz?
- Nem Louis. Lucian!
Nos, az a bizonyos hatkarátos művészi precizitással fagyott az arcára.
- Az a Lucian?
- Ismersz másik Luciant, aki nemrég jött vissza a városba és nem mellesleg nagyhatalmú vámpírmester?
Nem válaszolt. De nem is akartam, hogy válaszoljon. A kiakadás szélé álltam és szükségem volt arra a két perc csendre. Felálltam Chris mellől és ismét róni kezdtem a köröket. Úgy éreztem, ha Christie megszólal, már semmi nem tartja vissza a lavinát.
- Ne haragudj! – szólaltam meg végül. - Nem így akartam elmondani. Valahogy muszáj volt felvezetnem különben képtelen lettem volna rá. Vagyis… ha magadtól nem jöttél volna rá valószínű, hogy kitaláltam volna valami mesét, hogy miért is jöttem és utána eltűntem volna.
Olyan volt, mintha a falnak beszéltem volna. Reakció nuku. Csak ült az ágyon maga elé meredve. Ez rosszabb volt mindennél.
- Kérlek! Kérlek, ordíts velem, vagy üss meg teljesen mindegy, csak csinálj valamit! Ne hallgass!
Felnézett, egyenesen a szemembe.
- Kérdeznék valami. De válaszolj őszintén!
Bólintottam.
- Mit érzel Lucian iránt? Szereted őt?
- Nem! Vagyis igen! A francba is! Nem tudom, – mély levegőt vettem. Na, fussunk neki újra – Nem tudom, mit is érzek iránta, de az biztos, hogyha vele vagyok, vagyis inkább úgy mondom, hogy találkozunk, nyugodt vagyok, de mégis ideges és… biztonságban érzem magamat.
- És ő?
- Egyenesen megmondta, hogy vonzódik hozzám.
- Az önmagában édes kevés. Lehet, hogy nem igaz az, amit érzel. Lehet, hogy csak a szemeivel manipulál. Nem lehet, hogy azért mond ilyeneket, hogy közel engedd magadhoz és utána megharapjon?
- Nem! – vágtam rá egyből.
- Honnan lehetsz ebben ennyire biztos? Ezt nem tudhatod. Te nem tudsz olvasni az ő gondolataiban – csóválta meg a fejét. – Bízol benne?
- Néha igen, néha nem. (talán ez magyarázatra szorul részemről) Bízom benne, mert tudom, ne kérdezd honnan, de tudom, érzem, hogy nem bántana. Viszont nem bízom benne, hiszen mégis csak egy gyilkosról, egy vámpírról beszélünk.
Nem szólt egy szót sem. Úgy voltam vele, hogy most már el tudnám mondani mindazt, ami a szívemet nyomja. De aztán jött a nagy kérdés: hogy lehet valami olyat elmondani, amit te magad sem vagy képes megérteni, szavakba önteni?
Próbáltam összeszedni a gondolataimat. Kisebb-nagyobb botlások után sikerült is. Elmeséltem mindent a legelejéről: azt, hogy szövetséget kötöttünk; a sikátoros találkozásunkat, az első csókot; nem hagytam ki, hogy hosszú évek után a karjaidban újra sírtam és az éjjeli csókot sem. Mindazt, amit képes voltam megfogalmazni, elmondtam Christie-nek. Mikor a csókról kezdtem beszélni, már ő is kérdezett: „Milyen volt?, hogy csókol?”. Persze azt is tudni akarta, nem zavartak-e csók közben a szemfogaid. Attól kezdve, hogy Chris is bele-bele szólt a mesémbe megnyugodtam. Úgy éreztem megérti, érdekli, amit mondok.
Már erősen a nyakunkon volt a reggel, mikor befejeztük. Mielőtt elindultam volna haza Chris megkérdezte mi lesz Adammel? Sajnos fogalmam sem volt.
- Ha kész leszek rá, elmondom neki. De addig is…
- … nem beszélek róla senkinek. Adhatok egy tanácsot?
- Ha azt mondom, hogy nem, akkor is el fogod mondani, amit akarsz – mosolyogtam rá.
- Ne halogasd sokáig! Annál rosszabb lesz mindenkinek – súgta fülembe, miközben szorosan átölelt.
Akkor még nem sejtettem, hogy az volt az utolsó ölelés…
Sokkal jobban éreztem magam. Örültem, hogy meg tudtam osztani valakivel a gondolataimat. Tudtam, Chris segíteni fog, ahol csak tud.
Mindannak ellenére, hogy könnyebb lett a lelkem, úgy éreztem magam, mint egy két lábon járó hulla. (Hupsz! Ez talán nem a legjobb hasonlat…) Szóval nagyon fáradt voltam. Hazaérve első utam a fürdőszobába vezetett. Viszonylag gyors voltam, ami tőlem igencsak szokatlan. Akkor már csak az ágyamra vágytam.
Adam nem volt otthon, így nyugodtan alhattam. Nappal egy közeli könyvtárban dolgozott.
Sötétedésig nem jön haza – gondoltam – Addig lesz időm kigondolni, hogy a mese szerint, hol is jártam egész éjjel…
A szobámba lépve azonnal az ablakhoz mentem és behúztam a nehéz sötétítőfüggönyöket. Az ágyhoz sétáltam, felkapcsoltam a kisvillanyt. Akkor vettem csak észre, hogy az ágyamon egy szál vörös rózsa, a rózsa mellett egy kis ékszeres doboz és egy boríték hever. Kinyitottam a dobozt. Egy gyönyörű ezüstlánc feküdt benne, kis keresztmedállal. Azt hittem Adamtől van, de amint elolvastam a levelet tudtam, hogy Lucian küldte.
„A sok kis egyszerű gesztus teszi széppé az életet. Egy mosoly, egy érintés, egy szó, kis kedvesség és törődés.”
Ezzel a pár sorral aludtam el. Álmomban láncok és határok nélkül egymáséi lehettünk.
Mikor felébredtem már nem volt kérdés többé, mit is érzek…
2010. augusztus 12., csütörtök
3. fejezet
Éjszaka volt. Vadásztam, mint mindig. Hol a közeli parkban, hol pedig a temetőben ólálkodó vérszívókat szemeltem ki magamnak. Mikor melyikhez volt éppen hangulatom. Ha megmentős kedvemben voltam, akkor a parkot céloztam be. Viszonylag sokan, főleg a fiatalok köreiből, imádnak éjszakánként a parkban időzni. Ideális terep a vámpíroknak. Sok- sok önkéntes vacsi, akik nem tudnak róla, hogy milyen lények élnek az éjszakában. Nem egy olyan ember volt már, akit egy héten belül többször is megmentettem, de persze nem emlékeztek semmire. Ugyanis ha egy vámpír nem öl meg, csak megkóstol, kellőképpen elkábít a harapás előtt és másnap, mikor felébredsz, rohadtul nem tudod, hogy mi is történt veled. Kicsit fájni fog a fejed, vagy esetleg megszédülsz a vérveszteség miatt, de semmi komolyabb.
A temető az más tészta. Ott ugyebár nem nagyon szeretnek időzni az emberek, se éjjel, se nappal, ezért nem is nagyon kell megmenteni senkit. Elvétve akad persze egy- két idióta, rajtam kívül, aki éjjelre oda téved, de ez nagyon elenyésző mennyiség. Itt egyszerűen csak meg kell öldösni az éppen aktuális démonokat. És pont.
Aznap éjszakára a sírkertre esett a választásom. Csak végezni akartam pár vámpírral, hogy elmondhassam a mai adag is megvolt, aztán menni haza aludni. De persze nem így történt.
Szokatlanul csendes volt a temető és a környéke is, sehol egy vámpír, vagy egyéb másmilyen szörnyeteg. Síri csend és hullaszag. Gondolkodni kezdtem: vajon az összes vámpírt sikerült felnyársalnom? De hamar rá kellett döbbennem, hogy ilyen „könnyen” nem menekülhetek a sorsom elől. Luciant nem tudtam megölni. És amíg egyetlen démon is él a földön, mindig lesz egy Vadász is.
Eszembe jutott az is, hogy nem olyan régen, a karjaiba hullva zokogtam. Kitűnő alkalom volt számára, hogy megöljön, mégsem tette. Csak ölelt szorosan magához, mintha meg akarna óvni minden sérelemtől, ami még ezen a világon érhet. Miért? És utána mikor, és egyáltalán hogy kerültem haza? Ha ezek a nap milliós kérdései, már most tudom, hogy ma sem leszek milliomos, gondoltam.
Gondolataimból a nyári szellő hűs fuvallata szakított ki. Körbenéztem. Tekintetem egy sírkövön, és az azon ülő alakon állapodott meg. Egy vámpír. Mindig megéreztem őket. Ha koncentráltam nem is kellett odanéznem, hogy tudjam, hol van. De persze én sem koncentrálhattam mindig! Az viszont már zsigerből jött, hogy ha láttam egyet, kapásból megmondtam, nem éppen emberi lény. Mindig megnéztem támadóim arcát. Szerettem tudni, kivel is állok szemben. Ki volt korábban. De az ő arcát nem láttam. Egy hatalmas fa lombja eltakarta a Hold fényét, mely egyetlen gyönyörű lámpaként világította be a temető famentes övezeteit.
- Hogy érzed magad, Lily? – kérdezte a sötét alak, majd felállt a sírkőről.
Amint meghallottam a hangot rögtön tudtam, Lucian az. A szőrszálak égnek álltak a karomon.
- Lucian… - mondanám, hogy meglepett, de számítottam rá. Tudtam jól, ha egyszer újra megtalál, akkor állandóan a nyomomban lesz. - Eddig jól voltam, kösz. De most, hogy találkoztunk, már közel sem olyan fényes az éjszaka és ez csak rosszabb lesz – mondtam gúnyosan.
Előlépett a fa árnyékából. A fényben végre megláthattam gyönyörű arcát. Érzelmektől mentes volt, mint mindig. Igaz, kétszáz év alatt volt elég ideje, hogy tökéletessé fejlessze ezt a bizonyos pókerarcot. Sokan gondolják úgy, hogy a vámpíroknak nincsenek érzéseik. Én tudom, hogy vannak. Mereven figyeltem. Mindig megbénultam, ha megláttam csodás mosolyát. Egyre jobban közeledett felém, én meg, szokásomhoz híven, csak álltam. Hát igen, a rossz berögződések…
Tekintetét az enyémbe fúrta. Megállt előttem, s úgy éreztem, lábaim nem biztos, hogy el fognak bírni.
- Mit keresel itt, Lucian? – kérdeztem remegő hanggal.
Fejet hajtott és széttárta karjait.
- Minek mentegetőzzek? Az nem az én stílusom. De úgy is tudod, KIT keresek itt.
- Nem. Nem tudom. És barchobázni sincs kedvem.
- Mivel érdemeltem ezt a rengeteg gúnyt?
Jó kérdés volt. Az nem elég ok a szarkazmusra, hogy a beszélgetőpartner egy vámpír? Nem volt kedvem mélyebb diskurzusba elegyedni, így inkább hátat fordítottam és elindultam hazafelé.
- Nyugodt éjszakád volt, ugye? – szólt utánam. És ide a bökőt, hogy nagyon is tudta, ha felteszi a kérdést, úgyis megállok és beszélgetni fogunk. Egy darabig legalábbis.
- Az volt – fordultam ismét Lucian felé -, amíg meg nem láttalak. – Aztán villámcsapásként hasított belém a kérdés. - Honnan tudod? – néztem rá értetlenül.
- Ugyan Lily. Használd egy picit a fejed – mosolygott.
Felismerés suhant át az arcomon. Észrevette. Nekem még gyakorolnom kellett az arcom – nem- mutat- semmit- abból– amit– gondolok -, érzek című műsort.
- Bizony Lily. Én utasítottam a vámpírokat, hogy ma éjszaka még véletlenül se lássák meg benned a potenciális vacsit. Mindenki nagyon jól tudja a fajtámból, hogyha ellenszegül nekem, abból semmi jó és kellemes nem származik. És szenvedni még mi vámpírok sem szeretünk.
- De gondolom nem puszta szívjóságból adtál ilyen parancsot.
- Beszélni akartam veled…nyugodtan. És előre megígérem, hogy ha a szemembe nézel nem fog semmi történni.
- Nekünk nincs miről beszélnünk egymással – mondtam, majd hátat fordítottam és ismét elindultam. Egyik felem remélte, hogy végleg el tudok tűnni a közeléből, de énem egy romlott kis darabkája azt kívánta, bárcsak megállítana. Ha Lucian a közelemben volt, nem voltam képes tisztán gondolkodni. Csak az járt a fejemben, hogy átkozottul szeretnék a karjaiba bújni, megcsókolni. De nem tehetem… ha más miatt nem is, de legalább Adam végett nem.
Mikor betöltöttem a tizennyolcat járni kezdtünk. Attól a pillanattól fogva, hogy igent mondtam a kérdésre, hogy leszek-e a barátnője, olyan lettem, mint egy nagyon értékes, törékeny porcelánbaba. Ezt utáltam benne. Mindig vigyázni akart rám, biztonságban akart tudni, de én szabadságra vágytam. Amíg a gyámom is volt, sokkal kevésbé féltett. Sokszor veszekedtünk is ezen. Néha előfordult, hogy kiszöktem éjszaka, hogy egyedül vadászhassak. Pont úgy, mint régen, azzal a különbséggel, hogy nem az anyám, hanem a barátom elől kellett elmenekülnöm. Annyiszor csodáltam Christ és Josht. Boldogok voltak együtt, imádták egymást. Alig veszekedtek, és ha mégis előfordult, hogy szóváltásba keveredtek nyugodtan rendezték el. Szépen, csendben leültek és megbeszélték. Adam és én nem tudtuk csöndesen lerendezni… a legnagyobb viták akkor voltak, amikor egyedül lógtam el vadászni és véresen, kék-zöld foltokkal tarkítva tértem haza. Természetesen Adam minden alkalommal ébren várt. Hiába reménykedtem, hogy talán majd most sikerül úgy besurranom a házba, ahogy kijöttem, de persze ez sosem jött össze. Adam szemében ott volt a rosszallás, és ha nem is hozta szóba, hogy mi nem tetszik neki, akkor is láttam rajta, valami nem százas. És végül is őt is meg lehetett érteni, hisz csak óvni akart engem. Azt tudtam, hogy ő szeret, de magamban nem mindig voltam biztos. Szerettem… de tudtam, hogy ez nem az a mindent elsöprő szerelem volt, amire vágytam. Sokkal kevesebb volt annál…
Nem jutottam túl messzire… Lucian hangja megállított. Lelkem azon pici darabja repesett az örömtől.
- Tudod jól, hogy beszélnünk kell! – mondta élesen.
- És mégis miről kéne beszélnünk? – fordultam vissza. – Nem vagyunk barátok, nincs közös témánk, amiről cseveghetnénk – hangomban több volt a gúny, mint szerettem volna.
Elindult felém és úgy mondta.
- Ne játszd a tudatlant Lily! Nem mondhatod, hogy nem érzel semmit irántam! Tudom jól, hogy Te is azt érzed, amit én. Gúnnyal próbálod leplezni, de érzem. Érzem, hogy vonzódsz hozzám. És én hozzád. Ennek nem szabadna így lennie, mert ellenségnek születtünk, de ha már így van, el kell fogadnunk. Én már elfogadtam. Hiába küzdesz, a végén úgy is engedni fogsz a kísértésnek és a szívedben fogsz őrizni.
Egy lépéssel előttem állt meg.
Tudtam, éreztem, hogy igaza van. Utáltam, ha Luciannek volt igaza. Tényleg harcoltam az érzéseimmel. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha irányítani tudnánk az érzelmeinket.
- Tudod… azt hiszem, igazad van – néztem fel a szemébe. – Harcolok. Mikor betöltöttem a tizennyolcat összejöttem az új figyelőmmel, Adammel. Tudta és elfogadta azt, aki/ami vagyok, magamért szeret és nem a képességeimért. Nekem pedig ilyen emberre volt/van szükségem. De amióta visszajöttél…- elakadtam. Tüntetően megráztam a fejemet. Képtelen voltam befejezni.
- Kérlek, folytasd! – megtette az utolsó lépést. Testünk összeért. Nem fordítottam el a tekintetem. Még mélyebben a szemébe néztem és folytattam lesz, ami lesz alapon.
- Amióta visszajöttél és Adam megcsókol, mindig arra a csókra gondolok. Azt remélem, hogy találkozunk, és újra megcsókolsz. De nem tehetem ezt Adammel. Nem érdemli meg, hogy játszadozzak vele.
- Ne kínozd magad! Nézz magadba és mondd meg őszintén! Boldog vagy abban a kapcsolatban?
Nem akartam hazudni. Úgy is érezte volna, ha nem mondok igazat, de titkon tudtam, hogy mind a ketten tudtuk a választ. Nem mondtam ki hangosan. Féltem, hogy azzal túlságosan is igazzá vált volna. Csak a szemeimmel beszéltem.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte suttogva.
Lassan bólintottam.
Őrjítő lassúsággal ért puha ajka az enyémhez. Átölelt és csókolt. Lágyan, majd tele szenvedéllyel. Átkaroltam a nyakát és visszacsókoltam. Nyelvemmel végigsimítottam a már ismert szemfogakat. Vér ízét éreztem a számban, de nem érdekelt. Éveket vártam arra a pillanatra és nem akartam többet titkolni vagy harcolni ezekkel az érzésekkel. Azt akartam, hogy a csók soha ne érjen véget. A sötétben, a bűnös ösvényre lépve igazán boldog voltam. Karjaiban éreztem magamat tökéletes biztonságban. Az ellenségem karjaiban.
Csak Lucian és én léteztünk. Csak ő és én voltunk ott… és a Hold tanúnak. Legalábbis én sokáig azt hittem…
A temető az más tészta. Ott ugyebár nem nagyon szeretnek időzni az emberek, se éjjel, se nappal, ezért nem is nagyon kell megmenteni senkit. Elvétve akad persze egy- két idióta, rajtam kívül, aki éjjelre oda téved, de ez nagyon elenyésző mennyiség. Itt egyszerűen csak meg kell öldösni az éppen aktuális démonokat. És pont.
Aznap éjszakára a sírkertre esett a választásom. Csak végezni akartam pár vámpírral, hogy elmondhassam a mai adag is megvolt, aztán menni haza aludni. De persze nem így történt.
Szokatlanul csendes volt a temető és a környéke is, sehol egy vámpír, vagy egyéb másmilyen szörnyeteg. Síri csend és hullaszag. Gondolkodni kezdtem: vajon az összes vámpírt sikerült felnyársalnom? De hamar rá kellett döbbennem, hogy ilyen „könnyen” nem menekülhetek a sorsom elől. Luciant nem tudtam megölni. És amíg egyetlen démon is él a földön, mindig lesz egy Vadász is.
Eszembe jutott az is, hogy nem olyan régen, a karjaiba hullva zokogtam. Kitűnő alkalom volt számára, hogy megöljön, mégsem tette. Csak ölelt szorosan magához, mintha meg akarna óvni minden sérelemtől, ami még ezen a világon érhet. Miért? És utána mikor, és egyáltalán hogy kerültem haza? Ha ezek a nap milliós kérdései, már most tudom, hogy ma sem leszek milliomos, gondoltam.
Gondolataimból a nyári szellő hűs fuvallata szakított ki. Körbenéztem. Tekintetem egy sírkövön, és az azon ülő alakon állapodott meg. Egy vámpír. Mindig megéreztem őket. Ha koncentráltam nem is kellett odanéznem, hogy tudjam, hol van. De persze én sem koncentrálhattam mindig! Az viszont már zsigerből jött, hogy ha láttam egyet, kapásból megmondtam, nem éppen emberi lény. Mindig megnéztem támadóim arcát. Szerettem tudni, kivel is állok szemben. Ki volt korábban. De az ő arcát nem láttam. Egy hatalmas fa lombja eltakarta a Hold fényét, mely egyetlen gyönyörű lámpaként világította be a temető famentes övezeteit.
- Hogy érzed magad, Lily? – kérdezte a sötét alak, majd felállt a sírkőről.
Amint meghallottam a hangot rögtön tudtam, Lucian az. A szőrszálak égnek álltak a karomon.
- Lucian… - mondanám, hogy meglepett, de számítottam rá. Tudtam jól, ha egyszer újra megtalál, akkor állandóan a nyomomban lesz. - Eddig jól voltam, kösz. De most, hogy találkoztunk, már közel sem olyan fényes az éjszaka és ez csak rosszabb lesz – mondtam gúnyosan.
Előlépett a fa árnyékából. A fényben végre megláthattam gyönyörű arcát. Érzelmektől mentes volt, mint mindig. Igaz, kétszáz év alatt volt elég ideje, hogy tökéletessé fejlessze ezt a bizonyos pókerarcot. Sokan gondolják úgy, hogy a vámpíroknak nincsenek érzéseik. Én tudom, hogy vannak. Mereven figyeltem. Mindig megbénultam, ha megláttam csodás mosolyát. Egyre jobban közeledett felém, én meg, szokásomhoz híven, csak álltam. Hát igen, a rossz berögződések…
Tekintetét az enyémbe fúrta. Megállt előttem, s úgy éreztem, lábaim nem biztos, hogy el fognak bírni.
- Mit keresel itt, Lucian? – kérdeztem remegő hanggal.
Fejet hajtott és széttárta karjait.
- Minek mentegetőzzek? Az nem az én stílusom. De úgy is tudod, KIT keresek itt.
- Nem. Nem tudom. És barchobázni sincs kedvem.
- Mivel érdemeltem ezt a rengeteg gúnyt?
Jó kérdés volt. Az nem elég ok a szarkazmusra, hogy a beszélgetőpartner egy vámpír? Nem volt kedvem mélyebb diskurzusba elegyedni, így inkább hátat fordítottam és elindultam hazafelé.
- Nyugodt éjszakád volt, ugye? – szólt utánam. És ide a bökőt, hogy nagyon is tudta, ha felteszi a kérdést, úgyis megállok és beszélgetni fogunk. Egy darabig legalábbis.
- Az volt – fordultam ismét Lucian felé -, amíg meg nem láttalak. – Aztán villámcsapásként hasított belém a kérdés. - Honnan tudod? – néztem rá értetlenül.
- Ugyan Lily. Használd egy picit a fejed – mosolygott.
Felismerés suhant át az arcomon. Észrevette. Nekem még gyakorolnom kellett az arcom – nem- mutat- semmit- abból– amit– gondolok -, érzek című műsort.
- Bizony Lily. Én utasítottam a vámpírokat, hogy ma éjszaka még véletlenül se lássák meg benned a potenciális vacsit. Mindenki nagyon jól tudja a fajtámból, hogyha ellenszegül nekem, abból semmi jó és kellemes nem származik. És szenvedni még mi vámpírok sem szeretünk.
- De gondolom nem puszta szívjóságból adtál ilyen parancsot.
- Beszélni akartam veled…nyugodtan. És előre megígérem, hogy ha a szemembe nézel nem fog semmi történni.
- Nekünk nincs miről beszélnünk egymással – mondtam, majd hátat fordítottam és ismét elindultam. Egyik felem remélte, hogy végleg el tudok tűnni a közeléből, de énem egy romlott kis darabkája azt kívánta, bárcsak megállítana. Ha Lucian a közelemben volt, nem voltam képes tisztán gondolkodni. Csak az járt a fejemben, hogy átkozottul szeretnék a karjaiba bújni, megcsókolni. De nem tehetem… ha más miatt nem is, de legalább Adam végett nem.
Mikor betöltöttem a tizennyolcat járni kezdtünk. Attól a pillanattól fogva, hogy igent mondtam a kérdésre, hogy leszek-e a barátnője, olyan lettem, mint egy nagyon értékes, törékeny porcelánbaba. Ezt utáltam benne. Mindig vigyázni akart rám, biztonságban akart tudni, de én szabadságra vágytam. Amíg a gyámom is volt, sokkal kevésbé féltett. Sokszor veszekedtünk is ezen. Néha előfordult, hogy kiszöktem éjszaka, hogy egyedül vadászhassak. Pont úgy, mint régen, azzal a különbséggel, hogy nem az anyám, hanem a barátom elől kellett elmenekülnöm. Annyiszor csodáltam Christ és Josht. Boldogok voltak együtt, imádták egymást. Alig veszekedtek, és ha mégis előfordult, hogy szóváltásba keveredtek nyugodtan rendezték el. Szépen, csendben leültek és megbeszélték. Adam és én nem tudtuk csöndesen lerendezni… a legnagyobb viták akkor voltak, amikor egyedül lógtam el vadászni és véresen, kék-zöld foltokkal tarkítva tértem haza. Természetesen Adam minden alkalommal ébren várt. Hiába reménykedtem, hogy talán majd most sikerül úgy besurranom a házba, ahogy kijöttem, de persze ez sosem jött össze. Adam szemében ott volt a rosszallás, és ha nem is hozta szóba, hogy mi nem tetszik neki, akkor is láttam rajta, valami nem százas. És végül is őt is meg lehetett érteni, hisz csak óvni akart engem. Azt tudtam, hogy ő szeret, de magamban nem mindig voltam biztos. Szerettem… de tudtam, hogy ez nem az a mindent elsöprő szerelem volt, amire vágytam. Sokkal kevesebb volt annál…
Nem jutottam túl messzire… Lucian hangja megállított. Lelkem azon pici darabja repesett az örömtől.
- Tudod jól, hogy beszélnünk kell! – mondta élesen.
- És mégis miről kéne beszélnünk? – fordultam vissza. – Nem vagyunk barátok, nincs közös témánk, amiről cseveghetnénk – hangomban több volt a gúny, mint szerettem volna.
Elindult felém és úgy mondta.
- Ne játszd a tudatlant Lily! Nem mondhatod, hogy nem érzel semmit irántam! Tudom jól, hogy Te is azt érzed, amit én. Gúnnyal próbálod leplezni, de érzem. Érzem, hogy vonzódsz hozzám. És én hozzád. Ennek nem szabadna így lennie, mert ellenségnek születtünk, de ha már így van, el kell fogadnunk. Én már elfogadtam. Hiába küzdesz, a végén úgy is engedni fogsz a kísértésnek és a szívedben fogsz őrizni.
Egy lépéssel előttem állt meg.
Tudtam, éreztem, hogy igaza van. Utáltam, ha Luciannek volt igaza. Tényleg harcoltam az érzéseimmel. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha irányítani tudnánk az érzelmeinket.
- Tudod… azt hiszem, igazad van – néztem fel a szemébe. – Harcolok. Mikor betöltöttem a tizennyolcat összejöttem az új figyelőmmel, Adammel. Tudta és elfogadta azt, aki/ami vagyok, magamért szeret és nem a képességeimért. Nekem pedig ilyen emberre volt/van szükségem. De amióta visszajöttél…- elakadtam. Tüntetően megráztam a fejemet. Képtelen voltam befejezni.
- Kérlek, folytasd! – megtette az utolsó lépést. Testünk összeért. Nem fordítottam el a tekintetem. Még mélyebben a szemébe néztem és folytattam lesz, ami lesz alapon.
- Amióta visszajöttél és Adam megcsókol, mindig arra a csókra gondolok. Azt remélem, hogy találkozunk, és újra megcsókolsz. De nem tehetem ezt Adammel. Nem érdemli meg, hogy játszadozzak vele.
- Ne kínozd magad! Nézz magadba és mondd meg őszintén! Boldog vagy abban a kapcsolatban?
Nem akartam hazudni. Úgy is érezte volna, ha nem mondok igazat, de titkon tudtam, hogy mind a ketten tudtuk a választ. Nem mondtam ki hangosan. Féltem, hogy azzal túlságosan is igazzá vált volna. Csak a szemeimmel beszéltem.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte suttogva.
Lassan bólintottam.
Őrjítő lassúsággal ért puha ajka az enyémhez. Átölelt és csókolt. Lágyan, majd tele szenvedéllyel. Átkaroltam a nyakát és visszacsókoltam. Nyelvemmel végigsimítottam a már ismert szemfogakat. Vér ízét éreztem a számban, de nem érdekelt. Éveket vártam arra a pillanatra és nem akartam többet titkolni vagy harcolni ezekkel az érzésekkel. Azt akartam, hogy a csók soha ne érjen véget. A sötétben, a bűnös ösvényre lépve igazán boldog voltam. Karjaiban éreztem magamat tökéletes biztonságban. Az ellenségem karjaiban.
Csak Lucian és én léteztünk. Csak ő és én voltunk ott… és a Hold tanúnak. Legalábbis én sokáig azt hittem…
2010. augusztus 11., szerda
2. fejezet
Már volt egy hete, hogy éjszakánként nem aludtam többet egy óránál. Nappal suliba jártam, mint a többi korombeli leány, éjszaka viszont vámpírokra és más természetfeletti lényekre vadásztam. Ez nem mondható el minden korombeli lányról. Ebben az emberöltőben én voltam a szerencsés kiválasztott. A Vadász. Nem is tudom, hogy a nagyokosok miért is gondolták azt, hogy egy vadász ötven évig is húzza. Legjobb tudomásom szerint, az eddig élt összes elődöm hamar bedobta a kulcsot. Nem valami bíztató jel… Na, de majd én! Én leszek az első Vadász, akinek sikerül családot alapítania és boldog nagymamaként fog visszagondolni ezekre a borzalmas időkre, hacsak egy olyan szörny nem öl meg, amivel már lassan négy éve vívom sajátos harcomat. A gimnázium. Azt mondják, hogy ami nem öl meg az megerősít. Majd meglátjuk…
A gimiből már csak pár hónap volt hátra, de kérdéses volt kibírom-e. Sokat hiányoztam, ami így érettségi előtt nem a legfrankóbb dolog. Mikor nagyon sok vagy nagyon látványos sebeket szereztem nem engedtek suliba menni. Hogy kik? Az a kevés ember, aki tisztában volt vele, hogy ki/mi vagyok és mindennek ellenére elfogadott. Vadász énemet nehéz volt elrejteni. Összesen három ember tudott az én kis titkomról… ennyi volt a barátaim száma is. Kicsit csekély, nem? Bár tudtam, rájuk, bármilyen nagy is a baj, számíthatok. Igaz barátaim voltak. És kezem - lábam összetehetem, hogy legalább barátaim voltak. Az egészséges párkapcsolatokról meg inkább ne is beszéljünk. Voltak olyan időszakok az életemben, amikor megpróbáltam nyitni a fiúk felé, de mindig balul sült el. Mindig oda jutottunk, hogy meg kellett mentenem őket, valamilyen szörny elől. A fiúk egy része nem bírta elviselni, hogy a csaja erősebb legyen nála, a másik csapat meg csak az izgalom és a természetfelettihez való vonzódás miatt maradt volna velem. Nem miattam. Nekem olyan, valaki kellett, aki csak és kizárólag magam miatt szeret. Talán egyszer…
Visszakanyarodva a barátaimhoz… Az egyikük Adam volt. George halála után a Figyelők Tanácsa őt találta mellém a legalkalmasabbnak. Nekem tök mindegy, ki lett volna az új Figyelőm. Én elvagyok mindenkivel… amíg ki nem készítem. Egy darabig Adamet sem voltam hajlandó elfogadni. Szegény nagyon megszenvedett, míg végül bevallottam, hogy kedvelem és nagyon jó barát. De akkor is vissza akartam kapni George-ot. Mindig az apa szerepét töltötte be az életemben. Járőrözni voltunk éppen és nagyon sok vámpír támadott meg minket. Engem egy tucat körbefogott és mire végeztem velük, már ott feküdt a földön… élettelenül. Ma napig hibásnak érzem magamat a halála miatt. De mind ez nem lett volna elég nagy tragédia az életemben. George halála után nem sokkal édesanyámat is elvesztettem. Autóbalesetet szenvedett. Miután senkim sem maradt, Adam vett magához. Adam csupán négy évvel volt idősebb, mint én. Az elején kicsit zavart a dolog, de szerencsére hamar hozzászoktam és így, nem mellesleg, biztosítva volt a vadász életem. Nem kellett kilopakodnom az éjszaka közepén. Csak szóltam, hogy elmegyek és már ott sem voltam. Általában. Furi volt, hogy Adam a Figyelőm és egyben a gyámom, a mostohapapám is. Egyetlen egy napot töltöttünk el úgy, hogy én poénból apának szólítottam. Ugyanezen nap végére kiakadt és megkért, maradjunk az Adamnél. Vicces egy nap volt.
A másik két ember, aki mindig a segítségemre siettet, ha bármi problémám volt Christie és Josh. Mikor a városba kerültem megmentettem őket egy sereg vámpírtól. Attól az éjszakától kezdve nagyon jóban voltunk. Néha még az esti vadászatokra is elkísértek. Tudtam, hogy ők nem az erőmet szeretik, hanem engem. Csak és kizárólag engem.
Christie kb. százhatvan cm magas; hosszú, vörös hajú lány volt. Josh és ő egy párt alkottak. A fiú egy fejjel magasabb volt Christie-nél és nálam is. Szeme színe tökéletesen harmonizált mindig felzselézett, barna hajával.
Ők hárman segítettek nekem mindenben. Imádtam őket, de minden próbálkozásuk ellenére édesanyám és George halála után még magányosabbnak éreztem magamat.
Mindez egy évvel az előtt történt, hogy Lucian újra a városba jött.
Hajnali kettő volt. Még mindig a temetőben mászkáltam. Végeztem a feladatomat. Hosszú, fekete hajamat mindig lófarokba fogtam a vadászatokhoz, bár egy – két tincs mindig kiszabadult a hajgumi fogságából és rakoncátlanul hullott az arcomba. Éppen édesanyám sírja felé tartottam, mikor egy csapat vámpír rontott rám. Éreztem, hogy több zúzódást is sikerült bezsebelnem, de végleg a halálba küldtem az összeset.
Ültem a fűben, a sírok között és szitkozódtam, hogy megint dobhatok ki egy adag ruhát a kukába, mert elszakadt és/vagy csupa vér. Nem hallottam semmit, de egyszer csak megjelent. Talpra ugrottam és magamat kezdtem el szidni, hogy ennyire óvatlan voltam. Semmi kedvem nem volt akkor harcolni, túlságosan fáradt voltam. Mindig akkor talált meg, amikor egy adag vérszopó már jól kifárasztott. Vártam mikor támad rám. Csak álltunk egymással szemben a sötét temetőben. Tekintetét igyekeztem jó messze elkerülni.
- Rég találkoztunk – szólalt meg halkan a nesztelen éjszakában.
- Két éve.
- Bizony Lily. Két éve. Mikor utoljára láttalak, még csak egy kislány voltál, aki piszokul félt, ha a közelében voltam – mondta, majd egy lépést tett felém. Én meg sem mozdultam. – És ahogy az utóbbi időben néztelek, sokat fejlődtél. Akkor is nagyon ügyes voltál, nah de most! Látom, már a Figyelőd sem kísérget, mint régen.
Minden egyes szóval közelebb lépett hozzám. Próbáltam hátrálni, de egy hatalmas fa vágta el az utamat. Utáltam, ha sarokba szorítottak. Általában nem sikerült senkinek, Lucian mégis mindig elérte, amit akart. Mikor megállt előttem, már csak pár lépés választott el minket egymástól. Féltem. De nem attól, hogy rám ront és megöl. Tudtam, úgy sem tenné meg, azt ugyan nem tudom, hogy miért voltam benne ennyire biztos, de tudtam. Sokkal inkább féltem magamtól, mint tőle. Rettegtem attól, amit éreztem. Nem tudtam, vagy csak nem akartam felfogni ésszel, a bennem kavargó zűrt. Az ismeretlen érzés a sikátorban vett körbe - akkor, mikor először megcsókolt – vagy talán már az előtt is bennem lappangott, de ott vált világossá mégis elfogathatatlanná. Soha azelőtt nem éreztem még hasonlót.
Kínos csend telepedett az éjszakára. Egyikünk sem szólalt meg. Lucian folyamatosan engem figyelt. Le nem vette volna rólam a tekintetét. Hol az arcomat fürkészte, hol máshová tévedt a tekintete. Én minden erőmmel azon voltam, hogy palástolni tudjam a bennem dúló érzelmi harcot, és hogy ne nézzek fel a csodás éjfél kék szemekbe. Próbáltam racionális érvekkel meggyőzni saját magam, hogy nem érezhetem, amit érzek, hiszen én vagyok a Vámpírvadász ő pedig a vámpír. Ennek nem szabadott volna így történnie. Nem kívánhatom a csókját, nem vágyódhatom az érintéséért, a teste közelsége után. TILOS! Ez csak egy múló szeszély!
Nem tudom, mi ülhetett ki az arcomra a belső viszály közepette, de azt láttam, hogy Lucian nagyon is jól szórakozott rajtam. Meg sem próbálta palástolni. Arcán hatalmas mosoly terült el. Meleg borzongás futott végig az egész testemen. Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Jógalégzés egykettőháromnégy be és egykettőháromnégy ki. Az egyre kínosabb csendet Lucian törte meg.
- Az érzelmeid az arcodra vannak írva – suttogta fülembe.
Kezeimet a mellkasának nyomtam, hogy ellökjem magamtól, de amint hozzáértem nem akartam megtenni. Szája az enyémhez közelített. Szívem vad ritmusra járta táncát.
- Kérlek, ne…- leheltem ajkaira.
Elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Még mindig próbáltam kerülni tekintetét. Két újával az állam alá nyúlt és finoman maga felé fordította az arcomat.
- Nyugodtan a szemembe nézhetsz, Lily. Nem fogok semmit csinálni, ígérem – mondta.
Hittem neki. Lassan emeltem fel a tekintetem, míg meg nem pillantottam a gyönyörű, rám szegeződő szempárt. Csodásabb volt, mint bármikor máskor. Láttam rajta, hogy próbál a fejemben, a lelkemben olvasni.
- Az érzéseidet nem irányíthatod – szólalt meg végül. – Azok jönnek, majd mennek, vagy örökre veled maradnak. Nem segít, ha behunyod a szemed és azt kívánod, bárcsak ne lennének.
- De ez lehetetlen… én… én nem érezhetek ilyet. Nem érezhetünk így egymás iránt! Ez nem lehetséges! Ez az ösvény nekünk TILTVA van! És én egyáltalán nem is akarom, hogy ez megengedett legyen!
Lucian csak sóhajtott a kitörésemre és halkan hozzátette:
- Tudom, hogy ez félelmetes, de…
- Félelmetes?! – kérdeztem szinte ordítva és ellöktem magamtól. Ez a mondat, vagyis mondatnak induló valami totálisan kicsapta nálam a biztosítékot. – Az nem kifejezés, hogy „félelmetes”! Ez… ez nem lehet valós. Régen nem éreztem már sem nyugalmat, sem biztonságot senki mellett. De amikor te velem vagy és hozzám érsz… az…- nem bírtam folytatni. Hangom elcsuklott. A sírás kerülgetett.
- Rengeteg fájdalom van benned. Mi történt az elmúlt két évben Lily? Tizennyolc éves vagy… élvezned kellene az életet – hangja halk volt. Közelebb jött, de nem ért hozzám. Ez plusz pont Lucian számlájára.
- Hogy élvezhetném az életet? – kérdeztem. Hangom tele volt gúnnyal. – Egy normális korombeli lány élete sem fenékig habos torta, hát még az enyém! Nappal suli, éjszaka temető. Soha nem lehet normális életem. Minden éjszaka úgy indulok el otthonról, hogy akár ez lehet az utolsó vadászat, mert egy erősebb vámpír megöl. Ezt az érzést már épp kezdtem megszokni. Aztán, hogy véletlenül se könnyítsék meg az életemet, tavaly George és az édesanyám is meghalt. Most meg itt vagy te… egyszerűen ez már túl sok nekem - éreztem, hogy forró könnycseppek folynak végig az arcomon. Térdeim hirtelen összecsuklottak alattam, de mielőtt elestem volna elkapott. Forró csókot nyomott a homlokomra, s szorosan ölelt magához. Nem ellenkeztem… arcom mellkasára hajtottam és szorosan kapaszkodtam fekete ingébe. Hangtalanul zokogtam a csendes éjszakában. Minden addig elfojtott érzés; bánat, fájdalom, előtört belőlem. Nem tudtam és nem is akartam eltitkolni őket. Még szorosabban bújtam Lucian ölelésébe és hagytam, hogy könny áztassa arcom.
Reggel a szobámban ébredtem. Az utolsó, amire emlékszem az éjszakát illetően, hogy hosszú idő után akkor és ott újra sírtam… Lucian karjaiban. Nem tudom, meddig voltunk még a temetőben, vagy hogy hogyan kerültem haza, de nem is érdekelt. Csak örültem, hogy otthon lehetek.
A gimiből már csak pár hónap volt hátra, de kérdéses volt kibírom-e. Sokat hiányoztam, ami így érettségi előtt nem a legfrankóbb dolog. Mikor nagyon sok vagy nagyon látványos sebeket szereztem nem engedtek suliba menni. Hogy kik? Az a kevés ember, aki tisztában volt vele, hogy ki/mi vagyok és mindennek ellenére elfogadott. Vadász énemet nehéz volt elrejteni. Összesen három ember tudott az én kis titkomról… ennyi volt a barátaim száma is. Kicsit csekély, nem? Bár tudtam, rájuk, bármilyen nagy is a baj, számíthatok. Igaz barátaim voltak. És kezem - lábam összetehetem, hogy legalább barátaim voltak. Az egészséges párkapcsolatokról meg inkább ne is beszéljünk. Voltak olyan időszakok az életemben, amikor megpróbáltam nyitni a fiúk felé, de mindig balul sült el. Mindig oda jutottunk, hogy meg kellett mentenem őket, valamilyen szörny elől. A fiúk egy része nem bírta elviselni, hogy a csaja erősebb legyen nála, a másik csapat meg csak az izgalom és a természetfelettihez való vonzódás miatt maradt volna velem. Nem miattam. Nekem olyan, valaki kellett, aki csak és kizárólag magam miatt szeret. Talán egyszer…
Visszakanyarodva a barátaimhoz… Az egyikük Adam volt. George halála után a Figyelők Tanácsa őt találta mellém a legalkalmasabbnak. Nekem tök mindegy, ki lett volna az új Figyelőm. Én elvagyok mindenkivel… amíg ki nem készítem. Egy darabig Adamet sem voltam hajlandó elfogadni. Szegény nagyon megszenvedett, míg végül bevallottam, hogy kedvelem és nagyon jó barát. De akkor is vissza akartam kapni George-ot. Mindig az apa szerepét töltötte be az életemben. Járőrözni voltunk éppen és nagyon sok vámpír támadott meg minket. Engem egy tucat körbefogott és mire végeztem velük, már ott feküdt a földön… élettelenül. Ma napig hibásnak érzem magamat a halála miatt. De mind ez nem lett volna elég nagy tragédia az életemben. George halála után nem sokkal édesanyámat is elvesztettem. Autóbalesetet szenvedett. Miután senkim sem maradt, Adam vett magához. Adam csupán négy évvel volt idősebb, mint én. Az elején kicsit zavart a dolog, de szerencsére hamar hozzászoktam és így, nem mellesleg, biztosítva volt a vadász életem. Nem kellett kilopakodnom az éjszaka közepén. Csak szóltam, hogy elmegyek és már ott sem voltam. Általában. Furi volt, hogy Adam a Figyelőm és egyben a gyámom, a mostohapapám is. Egyetlen egy napot töltöttünk el úgy, hogy én poénból apának szólítottam. Ugyanezen nap végére kiakadt és megkért, maradjunk az Adamnél. Vicces egy nap volt.
A másik két ember, aki mindig a segítségemre siettet, ha bármi problémám volt Christie és Josh. Mikor a városba kerültem megmentettem őket egy sereg vámpírtól. Attól az éjszakától kezdve nagyon jóban voltunk. Néha még az esti vadászatokra is elkísértek. Tudtam, hogy ők nem az erőmet szeretik, hanem engem. Csak és kizárólag engem.
Christie kb. százhatvan cm magas; hosszú, vörös hajú lány volt. Josh és ő egy párt alkottak. A fiú egy fejjel magasabb volt Christie-nél és nálam is. Szeme színe tökéletesen harmonizált mindig felzselézett, barna hajával.
Ők hárman segítettek nekem mindenben. Imádtam őket, de minden próbálkozásuk ellenére édesanyám és George halála után még magányosabbnak éreztem magamat.
Mindez egy évvel az előtt történt, hogy Lucian újra a városba jött.
Hajnali kettő volt. Még mindig a temetőben mászkáltam. Végeztem a feladatomat. Hosszú, fekete hajamat mindig lófarokba fogtam a vadászatokhoz, bár egy – két tincs mindig kiszabadult a hajgumi fogságából és rakoncátlanul hullott az arcomba. Éppen édesanyám sírja felé tartottam, mikor egy csapat vámpír rontott rám. Éreztem, hogy több zúzódást is sikerült bezsebelnem, de végleg a halálba küldtem az összeset.
Ültem a fűben, a sírok között és szitkozódtam, hogy megint dobhatok ki egy adag ruhát a kukába, mert elszakadt és/vagy csupa vér. Nem hallottam semmit, de egyszer csak megjelent. Talpra ugrottam és magamat kezdtem el szidni, hogy ennyire óvatlan voltam. Semmi kedvem nem volt akkor harcolni, túlságosan fáradt voltam. Mindig akkor talált meg, amikor egy adag vérszopó már jól kifárasztott. Vártam mikor támad rám. Csak álltunk egymással szemben a sötét temetőben. Tekintetét igyekeztem jó messze elkerülni.
- Rég találkoztunk – szólalt meg halkan a nesztelen éjszakában.
- Két éve.
- Bizony Lily. Két éve. Mikor utoljára láttalak, még csak egy kislány voltál, aki piszokul félt, ha a közelében voltam – mondta, majd egy lépést tett felém. Én meg sem mozdultam. – És ahogy az utóbbi időben néztelek, sokat fejlődtél. Akkor is nagyon ügyes voltál, nah de most! Látom, már a Figyelőd sem kísérget, mint régen.
Minden egyes szóval közelebb lépett hozzám. Próbáltam hátrálni, de egy hatalmas fa vágta el az utamat. Utáltam, ha sarokba szorítottak. Általában nem sikerült senkinek, Lucian mégis mindig elérte, amit akart. Mikor megállt előttem, már csak pár lépés választott el minket egymástól. Féltem. De nem attól, hogy rám ront és megöl. Tudtam, úgy sem tenné meg, azt ugyan nem tudom, hogy miért voltam benne ennyire biztos, de tudtam. Sokkal inkább féltem magamtól, mint tőle. Rettegtem attól, amit éreztem. Nem tudtam, vagy csak nem akartam felfogni ésszel, a bennem kavargó zűrt. Az ismeretlen érzés a sikátorban vett körbe - akkor, mikor először megcsókolt – vagy talán már az előtt is bennem lappangott, de ott vált világossá mégis elfogathatatlanná. Soha azelőtt nem éreztem még hasonlót.
Kínos csend telepedett az éjszakára. Egyikünk sem szólalt meg. Lucian folyamatosan engem figyelt. Le nem vette volna rólam a tekintetét. Hol az arcomat fürkészte, hol máshová tévedt a tekintete. Én minden erőmmel azon voltam, hogy palástolni tudjam a bennem dúló érzelmi harcot, és hogy ne nézzek fel a csodás éjfél kék szemekbe. Próbáltam racionális érvekkel meggyőzni saját magam, hogy nem érezhetem, amit érzek, hiszen én vagyok a Vámpírvadász ő pedig a vámpír. Ennek nem szabadott volna így történnie. Nem kívánhatom a csókját, nem vágyódhatom az érintéséért, a teste közelsége után. TILOS! Ez csak egy múló szeszély!
Nem tudom, mi ülhetett ki az arcomra a belső viszály közepette, de azt láttam, hogy Lucian nagyon is jól szórakozott rajtam. Meg sem próbálta palástolni. Arcán hatalmas mosoly terült el. Meleg borzongás futott végig az egész testemen. Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Jógalégzés egykettőháromnégy be és egykettőháromnégy ki. Az egyre kínosabb csendet Lucian törte meg.
- Az érzelmeid az arcodra vannak írva – suttogta fülembe.
Kezeimet a mellkasának nyomtam, hogy ellökjem magamtól, de amint hozzáértem nem akartam megtenni. Szája az enyémhez közelített. Szívem vad ritmusra járta táncát.
- Kérlek, ne…- leheltem ajkaira.
Elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Még mindig próbáltam kerülni tekintetét. Két újával az állam alá nyúlt és finoman maga felé fordította az arcomat.
- Nyugodtan a szemembe nézhetsz, Lily. Nem fogok semmit csinálni, ígérem – mondta.
Hittem neki. Lassan emeltem fel a tekintetem, míg meg nem pillantottam a gyönyörű, rám szegeződő szempárt. Csodásabb volt, mint bármikor máskor. Láttam rajta, hogy próbál a fejemben, a lelkemben olvasni.
- Az érzéseidet nem irányíthatod – szólalt meg végül. – Azok jönnek, majd mennek, vagy örökre veled maradnak. Nem segít, ha behunyod a szemed és azt kívánod, bárcsak ne lennének.
- De ez lehetetlen… én… én nem érezhetek ilyet. Nem érezhetünk így egymás iránt! Ez nem lehetséges! Ez az ösvény nekünk TILTVA van! És én egyáltalán nem is akarom, hogy ez megengedett legyen!
Lucian csak sóhajtott a kitörésemre és halkan hozzátette:
- Tudom, hogy ez félelmetes, de…
- Félelmetes?! – kérdeztem szinte ordítva és ellöktem magamtól. Ez a mondat, vagyis mondatnak induló valami totálisan kicsapta nálam a biztosítékot. – Az nem kifejezés, hogy „félelmetes”! Ez… ez nem lehet valós. Régen nem éreztem már sem nyugalmat, sem biztonságot senki mellett. De amikor te velem vagy és hozzám érsz… az…- nem bírtam folytatni. Hangom elcsuklott. A sírás kerülgetett.
- Rengeteg fájdalom van benned. Mi történt az elmúlt két évben Lily? Tizennyolc éves vagy… élvezned kellene az életet – hangja halk volt. Közelebb jött, de nem ért hozzám. Ez plusz pont Lucian számlájára.
- Hogy élvezhetném az életet? – kérdeztem. Hangom tele volt gúnnyal. – Egy normális korombeli lány élete sem fenékig habos torta, hát még az enyém! Nappal suli, éjszaka temető. Soha nem lehet normális életem. Minden éjszaka úgy indulok el otthonról, hogy akár ez lehet az utolsó vadászat, mert egy erősebb vámpír megöl. Ezt az érzést már épp kezdtem megszokni. Aztán, hogy véletlenül se könnyítsék meg az életemet, tavaly George és az édesanyám is meghalt. Most meg itt vagy te… egyszerűen ez már túl sok nekem - éreztem, hogy forró könnycseppek folynak végig az arcomon. Térdeim hirtelen összecsuklottak alattam, de mielőtt elestem volna elkapott. Forró csókot nyomott a homlokomra, s szorosan ölelt magához. Nem ellenkeztem… arcom mellkasára hajtottam és szorosan kapaszkodtam fekete ingébe. Hangtalanul zokogtam a csendes éjszakában. Minden addig elfojtott érzés; bánat, fájdalom, előtört belőlem. Nem tudtam és nem is akartam eltitkolni őket. Még szorosabban bújtam Lucian ölelésébe és hagytam, hogy könny áztassa arcom.
Reggel a szobámban ébredtem. Az utolsó, amire emlékszem az éjszakát illetően, hogy hosszú idő után akkor és ott újra sírtam… Lucian karjaiban. Nem tudom, meddig voltunk még a temetőben, vagy hogy hogyan kerültem haza, de nem is érdekelt. Csak örültem, hogy otthon lehetek.
1. fejezet
Szerelem. Mit is jelent? Milyen érzelmek alkotják, ezt az egyetlen, rövid, de mégis oly nagyra becsült szót? Szeretet… barátság… bizalom… odaadás… önfeláldozás. És még sorolhatnám.
Mikor először tekintettem meg sötét alakját, nem jelentett mást, mint bármelyik másik a fajtájából. Gyilkolásra és az ártatlanok sikolyára vágyott. Imádta nézni az emberek rémült arckifejezését, mikor megmutatta nekik valódi arcát és kiitta belőlük az életet jelentő nedűt. A szemükben vadász volt, de az enyémben csak egy újabb préda… és én voltam a vadász. Az ősi törvények kitaposott ösvényén haladtunk.
Számtalanszor küzdöttünk meg egymás ellen, de soha egyikünk sem tudott felülkerekedni a másikon. Ha jobban belegondolok alkalmunk lett volna elég, hogy megöljük a másikat, de nem tudtuk. Ez nem volt véletlen. Sosem hittem a véletlenekben és még mai napig nem hiszek bennük.
A rengeteg küzdelem között, az ősi törvénytől eltérően, szövetségre léptünk, egy hatalmas erő miatt, ami a szerelem volt. Sosem gondoltam volna, hogy a vámpírok képesek ilyen intenzíven szeretni, persze a maguk módján. Felkeresett és a segítségemet kérte a szerelméért. Kompromisszumot kötöttünk: én segítettem rajta és démoni kedvesén, ők elhagyták a várost. Azt reméltem, örökre. Hogy miért? Kétszer már teljesítette a feladatát és megölt két vadászt. Tizenhat éves voltam és nem akartam a következő trófea lenni. Már az első találkozásunknál éreztem, milyen hatalmas energia lakozik benne és ez megrémített. Tartottam tőle. Még alig lehetett kétszáz éves, de mégis akkora erő birtokában volt, mint egy már fél évezredet megélt mester. Nekem mindenki elhiheti, hogy az nem éppen egy fuvallatnyi. Tapasztalatból mondom. Mikor elmentek felszabadultnak éreztem magamat.
De ez az érzés nem tartott sokáig. Pár hónappal később visszajött a városba. Egyedül. Egy sötét sikátorban futottunk össze újra. Borzongás futott végig a testemen… féltem. Érezte a félelmem és mosolyra húzta az ajkait. Körbejárt. Tekintetének súlya ólomként nehezedett rám. Megállt velem szemben és mélyen a szemembe nézett. Nem próbáltam kerülni tekintetét, ami végzetes hiba is lehetett volna. Ha beveti ellenem a vámpírbűbájt és a szemei magával ragadnak, bármit megtettem volna, amit kér, s később nem is emlékeztem volna rá. De nem történt semmi. A Figyelőm, George szerint, ahogy erősödöm, úgy válok majd egyre immunisabbá mindennemű démoni mágiával szemben. Tudtam, ez most nem rajtam múlott. Csak és kizárólag rajta. Sokáig bámultam az éjfélkék szempárba, próbáltam kiolvasni, mire gondol éppen, de nem tudtam. Csak néztük egymást. Öltözéke, mint mindig, akkor is fekete volt, akárcsak hosszú haja.
Tekintete fogva tartott, s nem vettem észre, hogy olyan közel került hozzám, hogy testünk majdnem összeért. Nem akartam tudni vele kapcsolatban semmit. És mégis mindent tudni vágytam. De ez nem az ő műve volt. Megérzem, ha valaki bűbájt vet be ellenem. Olyan, mintha karok ölelnének át. Simogatnak, becézgetnek, és mikor már nem tudsz józanul gondolkodni, kényszerítenek. Nem éreztem ezeket a metaforikus karokat sehol. Kicsit megrémített, hogy többet akarok tudni egy vámpírról, minthogy egy vámpír. Pontosítok: A vámpírról. El kell mennem innen mielőtt valami olyan dolog történik, amit nagyon, de nagyon nem akarok, gondoltam magamban. El a sötét sikátorból, egyenesen hazáig. Az agyam egyik felével rá koncentráltam, figyeltem minden rezdülését, a másikkal a lábaimnak próbáltam parancsolni… sikertelenül.
Felsőm alól kicsúszott az állandóan nyakamban himbálózó ezüstkeresztet. Soha nem vettem le. Ki tudja, mikor tör rád egy vérszívó? A nagytöbbség mindig megtalálja a legalkalmatlanabb időpontot az evésre és halálra rémül, ha megpillantja a keresztet. Lucian más. Őt nem rettenti vissza holmi kis kereszt. Nem mintha a jobbomban szorongatott karó megrémisztette volna. Fogtam én azt a karót tisztességesen, de támadni nem mertem. Túlságosan elfáradtam az esti vadászaton. Ha akkor akart volna megölni, már nem lennék itt.
Tekintete a bal karomra vándorolt. Csuklótól könyökig egy hatalmas vágás éktelenkedett rajta. Na, igen. Ilyen és még sok másmilyen vágást, karmolást, harapást szoktam begyűjteni a vadászatokon. Ez is egy hátránya annak, ha az ember lányát a sors vadásznak szánja. De azért van pozitívum is. Még a legsúlyosabb sérüléseknek is elég egy hét és begyógyulnak, plusz heget se nagyon hagynak. Persze vannak azok a bizonyos szabályerősítő kivételek…
Sokat sejtető mosollyal nézett ismét a szemembe. Karomat a hátam mögé rejtettem, nem mintha ezzel elrejthettem volna vérző karomat, hiszen a vámpíroknak nem kell látniuk, hogy vérzel, ahhoz, hogy tudják, vérzel. Megérzik azzal a fene jó szaglószervükkel. A karom a hátam mögött és még egy lépést is sikerült hátrálnom. Plusz pont az én javamra.
Ami ez után következett az már nem az én javamra írható… Lucian hirtelen nekem támad és a csuklómnál fogva a falhoz szorított. Olyan erősen tartott, hogy belefájdult a kezem és ráadásnak még a karót is elejtettem. Vészesen közel hajolt hozzám. Arca pár centire volt csak az enyémtől. Szabályosan megszaglászott.
- Érzem a félelmed szagát, de most nem kell félned Vadász. Nem foglak bántani. Nem miattad jöttem – suttogta halkan, majd ajkát az enyémhez tapasztotta. Hosszan, szenvedélyesen csókolt, kényszerítve, hogy nyissam ki a szám. Nyelvemmel éreztem szemfogait. Simák voltak és kemények.
Mikor ajkaink elváltak még nagyobb félelmet éreztem… nem akartam elhinni, ami az imént történt. Egy vámpírvadász nem smacizik az ellenséggel!!!
- Mondtam már, Lily, hogy ma este nem kell félned – mondta majd felkacagott, de a szorítása nem engedett.
- Akkor mit keresel itt? – kérdeztem halkan. – Azt hittem megegyeztünk! És mi a frász volt ez az imént?
- Tudom, hogy te is élvezted…- mosolyogott.
- Mi a büdös francot keresel itt? – kezdtem visszanyerni elhagyott bátorságom.
- Az egyezségünknek vége szívem. Brie elhagyott. És tudni akarod, ki miatt?
Akarom, vagy nem akarom úgy is megtudom.
- Miattad – nézett egyenesen a szemembe. Arcáról tovaszállt a mosoly… hideg lett és kifejezéstelen. - Mikor először idejöttem, azt hittem egy újabb ugyanolyan unalmas vadásszal lesz dolgom, mint az előző kettő. Nem tudtalak megölni! A rögeszmémmé váltál. Brie elhagyott, azért mert szövetségre léptem veled. Azt mondta, ez legyengített. De nem érdekelt. Örökké csak Te jártál a fejemben. Sokat gondolkoztam, hogy miért nem tudtalak megölni. És rájöttem. Sokkal okosabb és ügyesebb vagy, mint az elődeid voltak. De nem is ez a fő ok. Ők egyedül voltak ezzel a teherrel, de neked itt vannak a barátaid, az édesanyád, akikre számíthatsz. Küzdesz… de csak is értük.
Utolsó mondata elgondolkodtatott. Lucian is, mint a legtöbb vámpír, tud olvasni az emberek lelkében. Különös egy vámpírképesség ez. Ha valamit nem vagy hajlandó bevallani magadnak, csak menj el egy vámpírhoz és ő kimondja helyetted.
Mire feleszméltem a nagy eszmefuttatásból, Lucian már nem volt sehol. Ezt a kvalitást sem túlságosan csíptem. Észrevétlenült járnak – kelnek. Pedig csak egy pillanatra nem figyeltem oda és Lucian már fel is szívódott, mintha ott sem lett volna. Azt sem reagáltam le agyilag, hogy mikor engedett el.
Egész éjszaka az a bizonyos utolsó mondat járt a fejemben. Tudtam, hogy Lucian igazat mondott, mert ott legbelül éreztem, hogy így van, de olyan képtelenségnek hangzott. Azért nem tudott megölni, mert van családom, ha csonka is, és vannak barátaim. A többi Vadásznak nem volt senkije? Az lehetetlen. Valaki kellett, hogy mellettük álljon. Majd megkérdezem George-ot, hogyan éltek drágalátos elődeim, futott át az agyamon.
A csókról senkinek nem beszéltem. Akkor még azt hittem, csak kedvtelésből csókolt meg…
Másnap éjszaka, ahhoz a sikátorhoz mentem először, ahol találkoztunk. De Lucian nem volt ott… Minden éjjel titkon reméltem, hogy eljön a temetőbe. Beszélni akartam vele. De egyik este sem láttam sehol. A sikátoros találkozónk után hosszú ideig nem láttam. Pontosan két évig.
Mikor először tekintettem meg sötét alakját, nem jelentett mást, mint bármelyik másik a fajtájából. Gyilkolásra és az ártatlanok sikolyára vágyott. Imádta nézni az emberek rémült arckifejezését, mikor megmutatta nekik valódi arcát és kiitta belőlük az életet jelentő nedűt. A szemükben vadász volt, de az enyémben csak egy újabb préda… és én voltam a vadász. Az ősi törvények kitaposott ösvényén haladtunk.
Számtalanszor küzdöttünk meg egymás ellen, de soha egyikünk sem tudott felülkerekedni a másikon. Ha jobban belegondolok alkalmunk lett volna elég, hogy megöljük a másikat, de nem tudtuk. Ez nem volt véletlen. Sosem hittem a véletlenekben és még mai napig nem hiszek bennük.
A rengeteg küzdelem között, az ősi törvénytől eltérően, szövetségre léptünk, egy hatalmas erő miatt, ami a szerelem volt. Sosem gondoltam volna, hogy a vámpírok képesek ilyen intenzíven szeretni, persze a maguk módján. Felkeresett és a segítségemet kérte a szerelméért. Kompromisszumot kötöttünk: én segítettem rajta és démoni kedvesén, ők elhagyták a várost. Azt reméltem, örökre. Hogy miért? Kétszer már teljesítette a feladatát és megölt két vadászt. Tizenhat éves voltam és nem akartam a következő trófea lenni. Már az első találkozásunknál éreztem, milyen hatalmas energia lakozik benne és ez megrémített. Tartottam tőle. Még alig lehetett kétszáz éves, de mégis akkora erő birtokában volt, mint egy már fél évezredet megélt mester. Nekem mindenki elhiheti, hogy az nem éppen egy fuvallatnyi. Tapasztalatból mondom. Mikor elmentek felszabadultnak éreztem magamat.
De ez az érzés nem tartott sokáig. Pár hónappal később visszajött a városba. Egyedül. Egy sötét sikátorban futottunk össze újra. Borzongás futott végig a testemen… féltem. Érezte a félelmem és mosolyra húzta az ajkait. Körbejárt. Tekintetének súlya ólomként nehezedett rám. Megállt velem szemben és mélyen a szemembe nézett. Nem próbáltam kerülni tekintetét, ami végzetes hiba is lehetett volna. Ha beveti ellenem a vámpírbűbájt és a szemei magával ragadnak, bármit megtettem volna, amit kér, s később nem is emlékeztem volna rá. De nem történt semmi. A Figyelőm, George szerint, ahogy erősödöm, úgy válok majd egyre immunisabbá mindennemű démoni mágiával szemben. Tudtam, ez most nem rajtam múlott. Csak és kizárólag rajta. Sokáig bámultam az éjfélkék szempárba, próbáltam kiolvasni, mire gondol éppen, de nem tudtam. Csak néztük egymást. Öltözéke, mint mindig, akkor is fekete volt, akárcsak hosszú haja.
Tekintete fogva tartott, s nem vettem észre, hogy olyan közel került hozzám, hogy testünk majdnem összeért. Nem akartam tudni vele kapcsolatban semmit. És mégis mindent tudni vágytam. De ez nem az ő műve volt. Megérzem, ha valaki bűbájt vet be ellenem. Olyan, mintha karok ölelnének át. Simogatnak, becézgetnek, és mikor már nem tudsz józanul gondolkodni, kényszerítenek. Nem éreztem ezeket a metaforikus karokat sehol. Kicsit megrémített, hogy többet akarok tudni egy vámpírról, minthogy egy vámpír. Pontosítok: A vámpírról. El kell mennem innen mielőtt valami olyan dolog történik, amit nagyon, de nagyon nem akarok, gondoltam magamban. El a sötét sikátorból, egyenesen hazáig. Az agyam egyik felével rá koncentráltam, figyeltem minden rezdülését, a másikkal a lábaimnak próbáltam parancsolni… sikertelenül.
Felsőm alól kicsúszott az állandóan nyakamban himbálózó ezüstkeresztet. Soha nem vettem le. Ki tudja, mikor tör rád egy vérszívó? A nagytöbbség mindig megtalálja a legalkalmatlanabb időpontot az evésre és halálra rémül, ha megpillantja a keresztet. Lucian más. Őt nem rettenti vissza holmi kis kereszt. Nem mintha a jobbomban szorongatott karó megrémisztette volna. Fogtam én azt a karót tisztességesen, de támadni nem mertem. Túlságosan elfáradtam az esti vadászaton. Ha akkor akart volna megölni, már nem lennék itt.
Tekintete a bal karomra vándorolt. Csuklótól könyökig egy hatalmas vágás éktelenkedett rajta. Na, igen. Ilyen és még sok másmilyen vágást, karmolást, harapást szoktam begyűjteni a vadászatokon. Ez is egy hátránya annak, ha az ember lányát a sors vadásznak szánja. De azért van pozitívum is. Még a legsúlyosabb sérüléseknek is elég egy hét és begyógyulnak, plusz heget se nagyon hagynak. Persze vannak azok a bizonyos szabályerősítő kivételek…
Sokat sejtető mosollyal nézett ismét a szemembe. Karomat a hátam mögé rejtettem, nem mintha ezzel elrejthettem volna vérző karomat, hiszen a vámpíroknak nem kell látniuk, hogy vérzel, ahhoz, hogy tudják, vérzel. Megérzik azzal a fene jó szaglószervükkel. A karom a hátam mögött és még egy lépést is sikerült hátrálnom. Plusz pont az én javamra.
Ami ez után következett az már nem az én javamra írható… Lucian hirtelen nekem támad és a csuklómnál fogva a falhoz szorított. Olyan erősen tartott, hogy belefájdult a kezem és ráadásnak még a karót is elejtettem. Vészesen közel hajolt hozzám. Arca pár centire volt csak az enyémtől. Szabályosan megszaglászott.
- Érzem a félelmed szagát, de most nem kell félned Vadász. Nem foglak bántani. Nem miattad jöttem – suttogta halkan, majd ajkát az enyémhez tapasztotta. Hosszan, szenvedélyesen csókolt, kényszerítve, hogy nyissam ki a szám. Nyelvemmel éreztem szemfogait. Simák voltak és kemények.
Mikor ajkaink elváltak még nagyobb félelmet éreztem… nem akartam elhinni, ami az imént történt. Egy vámpírvadász nem smacizik az ellenséggel!!!
- Mondtam már, Lily, hogy ma este nem kell félned – mondta majd felkacagott, de a szorítása nem engedett.
- Akkor mit keresel itt? – kérdeztem halkan. – Azt hittem megegyeztünk! És mi a frász volt ez az imént?
- Tudom, hogy te is élvezted…- mosolyogott.
- Mi a büdös francot keresel itt? – kezdtem visszanyerni elhagyott bátorságom.
- Az egyezségünknek vége szívem. Brie elhagyott. És tudni akarod, ki miatt?
Akarom, vagy nem akarom úgy is megtudom.
- Miattad – nézett egyenesen a szemembe. Arcáról tovaszállt a mosoly… hideg lett és kifejezéstelen. - Mikor először idejöttem, azt hittem egy újabb ugyanolyan unalmas vadásszal lesz dolgom, mint az előző kettő. Nem tudtalak megölni! A rögeszmémmé váltál. Brie elhagyott, azért mert szövetségre léptem veled. Azt mondta, ez legyengített. De nem érdekelt. Örökké csak Te jártál a fejemben. Sokat gondolkoztam, hogy miért nem tudtalak megölni. És rájöttem. Sokkal okosabb és ügyesebb vagy, mint az elődeid voltak. De nem is ez a fő ok. Ők egyedül voltak ezzel a teherrel, de neked itt vannak a barátaid, az édesanyád, akikre számíthatsz. Küzdesz… de csak is értük.
Utolsó mondata elgondolkodtatott. Lucian is, mint a legtöbb vámpír, tud olvasni az emberek lelkében. Különös egy vámpírképesség ez. Ha valamit nem vagy hajlandó bevallani magadnak, csak menj el egy vámpírhoz és ő kimondja helyetted.
Mire feleszméltem a nagy eszmefuttatásból, Lucian már nem volt sehol. Ezt a kvalitást sem túlságosan csíptem. Észrevétlenült járnak – kelnek. Pedig csak egy pillanatra nem figyeltem oda és Lucian már fel is szívódott, mintha ott sem lett volna. Azt sem reagáltam le agyilag, hogy mikor engedett el.
Egész éjszaka az a bizonyos utolsó mondat járt a fejemben. Tudtam, hogy Lucian igazat mondott, mert ott legbelül éreztem, hogy így van, de olyan képtelenségnek hangzott. Azért nem tudott megölni, mert van családom, ha csonka is, és vannak barátaim. A többi Vadásznak nem volt senkije? Az lehetetlen. Valaki kellett, hogy mellettük álljon. Majd megkérdezem George-ot, hogyan éltek drágalátos elődeim, futott át az agyamon.
A csókról senkinek nem beszéltem. Akkor még azt hittem, csak kedvtelésből csókolt meg…
Másnap éjszaka, ahhoz a sikátorhoz mentem először, ahol találkoztunk. De Lucian nem volt ott… Minden éjjel titkon reméltem, hogy eljön a temetőbe. Beszélni akartam vele. De egyik este sem láttam sehol. A sikátoros találkozónk után hosszú ideig nem láttam. Pontosan két évig.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)