15. fejezet

A vörös selyemmel borított ágyon hasaltam lábaimat lóbálva, mint egy ötéves forma kisgyerek. Csak éppen a hajam nem volt két copfba fogva. Érdeklődő tekintettel figyeltem Luciant, amint járt-kelt a szobában, fürdőben.

- Miről tanácskoztatok?

- Igazából nem mondanám, hogy nagyon tanácskoztunk. Sokkal inkább tekintem ezt az ülést meghívásnak, mintsem valódi megbeszélésnek.

- Meghívás? – Mégis miféle meghívás érheti az embert/vámpírt egy ülésen?

- A Király be kívánja mutatni új aráját az arra érdemeseknek.

- Ez lefordítanád embernyelvre? 

- A Király összehívta a Tanácsot, hogy minden Nemest párjával együtt meghívjon egy bálra, ahol megismerhetjük legújabb menyasszonyát. A bál egy hét múlva esedékes a Nagy Kastélyban.

- Gondolom nem poénból Nagy Kastély a neve – mormoltam magam elé, de biztos voltam benne, hogy Lucian is hallotta. – Egyébként olyan igazi, régimódi, abroncsszoknyás estély lesz?

- Hát… hogy őszinte legyek, szerény véleményem szerint a hölgyek valami sokkal divatosabb öltözékben jelennek majd meg, mint az abroncsszoknya. Igaz, hogy vámpírokká váltak, de ettől függetlenűl ugyanúgy szeretnek öltözködni és követni az éppen aktuális divathullámot, mint az emberek egy része.

- És a menyasszony? Láttad már? Tudod, hogy kicsoda?

- Legjobb tudomásom szerint még senkinek sem volt szerencséje az ifjú hölgyhöz, ugyanis a Király a legnagyobb odaadással óvja a kíváncsi szemek elől.

- Wow, ennyire nagy szám lenne a csaj? – lepődtem meg. Most vagy a vámpírlányka ennyire különleges, hogy egészen a bálig senki sem láthatta a vőlegényen kívül, vagy a vőlegény ennyire…ennyire nem is tudom, milyen. Talán féltékeny vagy önző.

-  A mi társadalmunkban elég nagy dolog, ha valaki a Királyhoz tartozik.

- Értem. Végülis ez logikus, csak nekem kicsit erős, hogy egészen eddig még senki nem láthatta, de mindegy is. Említetted, hogy a hölgyemény a legújabb ara. Mégis hanyadik? – kérdeztem szórakozottan.

- Nem akarod tudni – ült le mellém Lucian az ágyra.

- Na, de mégis! Második? Harmadik?

- Tizedik.

Lábaim megálltak a mozdulat közepén. Minden Pokol! Az uszkve száz évente egy feleség, akik minden jel szerint egy idő után felesleggé váltak. Gyanítom, egyikük sem embernő volt, vagyis természetes elhalálozásról szó sem lehet. És lehet, hogy addig jó nekem, míg nem tudom, mi történt az előző kilenccel. Minden esetre ennyit a vámpírok híres-neves hűségéről.

- Nem szeretem ezt mondani, de én megmondtam.

Lucianre fordítottam a tekintetemet, arcán féloldalas mosoly játszott.

- Te is ilyen rendszereséggel váltogattad a nőidet? – Jól van! Nem tehetek róla! Ez csak úgy kicsúszott… - Tudod mit? Inkább nem vagyok rá kíváncsi – előztem meg a választ és felültem.

         

   Lucian még mindig mosolygott. Egyik kézfejével lágyan végigsimította az arcomat.

- Látom, gyorsan tanulsz, nohla.

Készülőben lévő kitörésemet egy hosszú és mély csókkal tette semmissé. Jobb kezét a tarkómra csúsztatta és lágyan hanyatdöntött, miközben ajkai folyamatosan az enyémekkel játszottak. Bal kezével meglazította a köntösöm övét és belemosolygott a csókba.

- Mi ilyen vicces? – kérdeztem levegő után kapkodva.

- Semmi – kaptam apró puszikat a nyakamra is. – Csak elképzeltelem, milyen gyönyörű is leszel estélyiben és…

- Ho-hó! Lassan a testtel, haver! – tettem mindkéz kezemet Lucian mellkasára és eltoltam magamtól, hogy az egész arcát láthassam. Nagyon fel volt dobva és nem tagadom, mikor megláttam azokat a bizonyos villanásokat a szemeiben, amik semmi jót nem ígértek, legalábbis számomra, komolyan megijedtem. – Nem.

- Ugyan, ne aggódj! Aminee biztos segít majd neked…

- Affelől szemernyi kétségem sincs, hogy Aminee segítene, de a válaszom akkor is nem. Határozott nem! – toltam még távolabbra vámpíromat.

- De miért? – hervadt le kissé a mosolya.

- Mert nem őrültem meg! Nem fogok egy vámpírokkal telezsúfolt helyre menni.

- Csak erről van szó? – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mintha csak valami pincurka ellenérvvel hozakodtam volna elő. Pedig szerintem ez minden, csak nem picurka!

- Ez talán nem elég? – értetlenkedtem.

- Hiszen ez csak egy bál, amire úgy jönnél, mint a kísérőm, mint a párom, nem pedig mint elemózsia vagy Vadász. Ezeken az estélyeken senki nem bánthat senkit, mert ezek a törvényeink.

- Az egy dolog, hogy mit mondanak ki a törvényeitek és esetleg még be is tartjátok őket, de én nem tudok változtatni azon, ami vagyok. Én vagyok a Vadász és nem hiszem, hogy a vérszívó haverjaid tárt karokkal fogadnának a partin.

- De a párom is vagy és ezellen nem tehetnek semmit, el kell fogadniuk, és mivel a Tanácsnak nincs ellened kifogása, nekik sem lehet.

- Nem, ebbe nem megyek bele – másztam volna ki az ágyból, de Lucian visszarántott és éppen csak annyira rám nehezedett, hogy nem tudjak menekülni.

- Kérlek, nohla! – nézett mélyen a szemembe. – Kísérj el engem a bálba – suttogta a számba. – Kérlek – kezdte finoman harapdálni alsó ajkamat, majd finom, kényeztető csókokkal haladt lefelé a nyakamon egészen a kulcscsontomig és vissza.

- Nem – leheltem elfúló hangon. – Ez csalás – kezdtem levegő után kapkodni.

- Micsoda? – mosolygott a nyakamba miközben kezeit becsúsztatta meglazult köntösöm alá.

- Ne csináld ezt, hagyd abba – suttogtam két sóhaj között, miközben éreztem, hogy teljesen lehámozza rólam a köntösömet.

- Talán nem esik jól?

Mind a ketten tudtuk, hogy ismét az én akaratom vesztett az ő csáberejével szemben, szóval hiába is hazudtam volna, semmit nem értem volna el vele.

- Ellenkezőleg. Nagyon is jólesik, de így nem vagyok képes tisztán gondolkodni – vallottam be hangosan is.

Lucian lehelletfinoman végighúzta jéghideg ujjait tűzforró bőrömön, a melleim között, mire fel elfelejtettem levegőt venni.

- Az a cél. Szóval? Mi a válaszod? – csúsztatta egyre lejjebb a kezét.

- A francba is! Ezért egyszer még nagyon megfizetsz.

- Ezt igennek veszem – hatolt belém ujjaival és száját számra tapasztva nyelte magába kéjes sikolyomat.

            Fél év. Hat hosszú hónap telt el azóta, hogy hátat fordítottam a barátaimnak. Vagyis, ha pontosabb akarok lenni, mióta megbántottam és elüldöztem őket magam mellől, hogy biztonságban legyenek. Lehet, nem ez volt éppen a legjobb és legbarátságosabb módja, de a célomat elértem és ez az, ami igazán számít. Még ha súlyos árat kellett is fizetnünk, a biztonságuk számomra mindennél fontosabb volt. És eddig bevállt a tervem, hiszen még semmi bajuk nem esett és talán mára már engem is elfelejtettek. És hogy honnan tudom, hogy nem kerültek bajba? Titokban figyeltem őket, vigyáztam rájuk, amikor csak tudtam. Na igen. Azt hiszem ez elég sokat elárul arról, mennyire fontosak számomra még mindig.

De persze rajtam kívül Adam is óvta őket úgy, ahogy megígérte. Ugyanúgy féltette őket, mint én. Többek között, miután kiléptem az életükből, megígértette velük, hogy nem keresik a bajt és nem próbálnak meg előkeríteni engem sem. Egyiket sem tették. Ahogy figyeltem őket az elmúlt hónapokban, simán ment nekik a veszély nélküli élet. A nélkülem való élet. Sikeresen elértem, amit akartam és akár bulit is rendezhetnék ennek örömére. De nem fogok. Mondhatni ez egy keserű győzelem volt. Részben nyertem, részben veszítettem. Még most is érzem a hiányukat, de megtanultam, hogyan élhetek ezzel az űrrel.

Adam mindamellett, hogy óvta Chriséket és elhitette velük, mit sem tud a hollétemről, információkat osztott meg velem a fél éve aktuális problémámmal kapcsolatban. Lucian igen erőteljesen ráhangolódott Adam frekvenciájára, szóval ha talált valami újdonságot, bármilyen apró és jelentéktektelennek tűnő dolgot is, csak gondolnia kellett rá. Lucian vette az adást, átadta nekem  a fülest és én abban a pillanatban indulatm a város egyik legeldugottabb sikátorába. A módszert és a helyet a legutolsó nagy lelkizős-színtvallós beszélgetésünk alkalmával találtuk ki. És mai napig remekül működik a rendszer. Az elején még  lefutottuk a szokásos tiszteletköröket, mint a „hogy vagy?” és társai, de mára már ezek is eltűntek és csak annyit mondunk egymásnak, amennyit feltétlen muszáj, aztán mindenki megy a saját dolgára. Talán azért is alakult ez így, mert egy- nem akartuk megkockáztatni mégjobban a lebukást, hiszen elméletileg mi nem is beszélünk egymással sőt, régen a pokolba kívánjuk a másikat és kettő- a Nagy beszélgetés óta nem nagyon tudjuk, mit is mondhatnánk egymásnak. Nos, igen, a viszonyunkat még nem sikerült teljesen behatárolni. Nem igazán érezzük még az új határvonalakat, hogy úgy mondjam, és nem akarjuk sem a másikat sem magunkat kellemetlen helyzetbe hozni egy-egy rosszul irányzott kérdéssel. Furcsa, hogy egy kapcsolat mennyire meg tud változtatni egy másikat. Félelmetes.

            Mióta Adam kirakott, Luciannél lakom a saját „kis” szobámban. Bár mondjuk ezt csak akkor használom, mikor csendre és magányra vágyom. De tulajdonképpen életem java részét Luciannel és Aminee-vel töltöm. Igen, ő is ideköltözött. Tulajdonképpen azon a bizonyos ülésen semmi említésre méltó nem történt. A Tanács minden tagja ígéretett tett nekünk, hogy amint megtudnak valamit az üggyel kapcsolatban, azonnal értesítenek. Azóta sem láttam egyiküket sem, kivéve persze Aminee-t. Ennek tulajdonképpen örültem is, mert őszintén be kell vallanom, eléggé kényelmetlenül éreztem magamat míg itt voltak. Viszont idegesített is a dolog, mert nem sokkal jutottunk előbbre a jelemet illetően. Hiába mozgatott meg Adam is minden követ, amit tudott, nem sok olyan információval szolgálhatott, ami tényleg hasznos lett volna. Javarészt csak mesék, feltevések, pletykák.

Aminee azt mondta fél éve a tanácskozás befejeztével, hogy itt marad velünk és segít, ahol csak tud, persze akkor, ha megengedjük. Igen, nem csak Lucian véleménye érdekelte. Számított neki az is, amit én akarok. És tudom, ha nemet mondtam volna, nem sértődött volna meg, csak szimplán tudomásul veszi és elmegy haza a családjához. Persze egyikünk sem bánta, hogy Aminee velünk marad. Sőt, szerintem Lucian kifejezetten örült is a dolognak. Így soha nem kellett felügyelet nélkül hagynia és akadt valaki rajta kívül, akivel beszélgethettem. Azt hiszem, ez a fél év elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, Aminee nagyon jó barátnő. Először csak egyszerűen jól esett, hogy van egy velem azonos nemű lény is, akivel csacsoghatok, ha rám jön az ötperces roham. Én nagyon szeretek Luciannel is beszélgetni, de van, hogy az ember inkább a saját neméből valakivel osztaná meg a mondandóját. Aztán később ráeszméltem, hogy ugyanúgy meg tudok nyílni előtte is, mint Chris, Josh és Lucian előtt. Türelmesen hallgatott, amikor meséltem neki magamról és akkor is, amikor éppen panaszkodhatnékom volt. Ha szomorú voltam, mindig próbált felvidítani és ha nem ment neki, akkor vígasztalt. Elmeséltem neki, miként haragítottam magamra a barátaimat, erre ő teljesen őszintén elmondta, hogy ő is ezt tette volna a helyemben, ha ilyen barátai lettek volna és hogy hisz benne, meg fognak nekem bocsátani.  Nagyon szerettem és egyáltalán nem bántam meg a döntésemet azzal kapcsolatban, hogy ide költözzön-e vagy sem.

 Mivel Aminee is egy vámpírklán feje volt, néha-néha kénytelen volt hazamenni, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Úgy tudom, valami Greg nevű fazonra bízta a klánját, aki tényleg remekül végezhette a dolgát, mert nagyon ritkán kellett csak elmennie. Soha nem maradt sokáig, de mindig hiányzott.

Sajnos a múltjával kapcsolatban nem tudtam meg sok újat, csak olyan apróságokat, hogy 1812-ben született, a szülei katolikusok voltak, nem volt testvére és az eredeti neve Marie volt. Viszont a történetet, ami összeköti Luciannel, még nem hallottam, pedig nagyon kíváncsi vagyok rá. Mikor megkértem, mesélje el nekem, mindig kitért a válesz elől olyanokkal, hogy „most nem alkalmas”, meg „most nem én vagyok a fontos, hanem te”. Nem erőltettem. Ha akarja, majd elmeséli.

Persze nem is én lettem volna, ha nem próbálkozom be a kiskapukkal. Luciant is próbáltam faggatni ezzel kapcsolatban, de ő azt mondta, ez inkább Aminee története, mint az ővé, szóval ha Aminee majd úgy érzi, itt az ideje, hogy elmesélje, akkor el is fogja. És itt adtam fel.

            Lucian még mindig aggódott a jelem miatt és őszintén mondom, hogy én is, de eddig semmi sem történt. Egyszerűen csak még mindig ott volt, ahol volt. És egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ami elmúlni készül.

Még aktiválatlan vagyok, hogy úgy fogalmazzak, de mindannyian tudjuk, bármikor hívhatnak. És még mindig nem sejtjük, hogy ki lesz az, aki élesít. Azzal tisztában vagyunk, hogy nem a Tanácsban kell keresgélnünk. Legalábbis a Király állítása szerint. Mivel a Király képes vámpírokon is alkalmazni a képességeit és nem mellesleg gondolatok olvasásával is el szokta ütni az időt, Lucian megkérte vizsgálja meg a Tanács összes tagját, hallgasson bele a gondolataikba olykor-olykor, hogy kizárhassuk ezt a lehetőséget. Mai napig nem tudom, hogyan adta ezt be a Királynak, vagy mit kellett ezért cserébe fizetni, mert ugye semmi nincs ingyen még a vámpírok köreiben sem. Abban reménykedtünk és reménykedünk mai napig is, hogy a tettes egyszer csak elszólja magát, el akar majd hencegni valakinek a tettével, de eddig nem jártunk sikerrel. Felvetettem az ötletet, hogy avassuk be kicsit jobban a Királyt, hátha tud nekünk segíteni, de Lucian hevesen tiltakozott ellene. Azzal érvelt, hogy ha a segítségét kérjük, borsos árat kell majd fizetnünk érte. És nem tudhatjuk mi lesz az.

            Szóval a problémák egyre csak halmozódnak, megoldás nincs és most még itt van ez a nyavalyás bál is. Nagyon nem hiányzott ez nekünk. A gond csak az, hogy egyedül vagyok a véleményemmel. Aminee és Lucian szerint igenis erre van szükségünk. Egy kis kikapcsolódásra. Én ugyan felvilágosítottam őket, amilyen szerencsével engem megáldottak, tuti, hogy abban a pillanatban, amint kicsit is megpróbálnék kikapcsolni – mondjuk ez egy halom Nemes vámpír társaságában aligha fog menni, de azért tételezzük fel – rögtön a nyakamba szakadna minden gond. Erre ők egyszerűen csak lehurrogtak, hogy ne legyek már ennyire pesszimista. Utálom azt mondani, hogy „én megmondtam”,de ha történik valami, és miért ne történne, és én is élve kerülök ki a kutyagumiból, élvezettel fogom kiejteni ezeket a szavakat a számon.

            Miközben ezen agyaltam, Aminee az utolsó hullámcsatot is beletűzte a hajamba. Egy nagy pipereasztal előtt ültem Aminee szobájában és amióta a hajamat kezdte babrálni, most először néztem meg magamat a tükörben. Aminee egy órán keresztül – legalábbis én így éreztem – küzdött a hajammal, de megérte. Első ránézésre és teljesen laikus szemmel azt mondtam volna, hogy össze-vissza, de stílusosan tűzte fel a hajamt úgy, hogy egy-két tincset kifelejtett, amik most itt-ott lógta csigába göndörítve. Határozottan tetszett a látvány, bár nem fogok rászokni.

- És akkor most jöhet a smink – jelentette ki Aminee vidáman és már nyúlt is a hatalmas sminkesbőröndje felé.

- Micsoda? – kerekedtek el a szemeim és a tükörből próbáltam elkapni barátnőm pillantását. – Sminkről nem volt szó! – tiltakoztam.

- Ugyan, ne butáskodj már! – fordított maga felé a székben és máris valami pamaccsal kezdte babrálni az arcomat. – Ez csak egy kis festék. Csupán kiemeljük vele például a szemeidet és a szép ajkaidat.

- De én nem akarok mindenféle vackot kenni az arcomra!

- Nem is te fogod rákenni és ezek egyáltalán nem vackok. Minőségi termékek – nyúlt a szemceruzáért.

- Ne közelíts azzal a szememhez! – próbáltam meg hátrább húzódni a széken.

- Nézd, Lily! Ez csak egy szerencsétlen szemceruza. Nem fog megenni és a szemedben sem tesz semmi kárt, ha nyugton maradsz, amíg kifestelek. Ígérem, nem csinálok semmi különlegeset, csak egy kis egyszerű sminket kreálok neked.

Még mindig nem akaródzott rábólintani erre az egészre és ezt Aminee is látta.

- Na jó. Akkor egyezzünk meg abban, hogy ha nem tetszik, lemoshatod. Oké?

- Azt hiszem, úgy sincs nagyon más választásom.

- Nagyon jól hiszed. Na, most már ezt is megbeszéltük, szóval kérlek, ülj nyugodtan és próbáld meg követni az instrukcióimat. Akkor talán nem fogom kiszúrni a szemed a ceruzával.

Na ez bíztató. Jó, persze, tudtam én, hogy csak azért mondta, hogy nyugton maradjak a fenekemen, de bevált. Valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy akár körtáncot is lejthetnék, Aminee a vámpírreflexeinek köszönhetően nem nyomná ki a szemeimet és lazán ki tudna festeni, de ezt az elméletet nem most akartam tesztelni.

Kb. öt perc elteltével Aminee felszólított, hogy csukjam be a szememet és ne lessek. Kicsit berezeltem. Ennyire szörnyen festenék?! De azért megtettem, amire kért. Éreztem, hogy visszafordít a tükör felé.

- Oké. Mostmár kinyithatod! – mondta csilingelő hangon.

Követtem az utasítást és lassan, félve kinyitottam a szemeimet. Megdöbbentett a látvány és a jó értelemben. Aminee valóban betartotta a szavát és egy nagyon egyszerű, de annál szebb sminket kaptam. Én nem tudom, hogyan csinálta, ugyanis nem nagyon konyítok a sminkekhez, révén, hogy soha nem tartottam rá igényt, de a szememim, mintha nagyobbak lettek volna és a szemhéjpúderrel együtt még kékebbé varázsolta volna őket. Az ajkaimra egyszerű átlátszó szájfényt kent. Soha nem hittem volna, hogy mi mindenre képes pár ceruza, púder és szájfény. Ahogy néztem magamat a tükörben, olyan volt, mint amikor egy olyan embert bámulsz, akiről tudod, hogy ismered valahonnan, de azt nem tudod, honnan. Furcsa volt.

- Pirosítót nem tettem fel. A bőröd majdnem olyan sápadt, mint a miénk és talán így kicsit jobban el tudsz majd vegyülni a tömegben – magyarázta Aminee.

Ez jó vicc. Elvegyülni a vámpírok között. Ezt ugyan kétlem, ugyanis Vadász is vagyok meg ember is. Vér folyik az ereimben, dobog a szívem és hasonlók. Nem hiszem, hogy lesz olyan vámpír, aki ne venné ezeket észre. De nem szóltam egy szót sem.

- És egyébként is – fűzte még hozzá. – jól áll neked a sápadtság.

Ezt most bóknak kéne vennem?

- Gyere – ragadta meg a kezemet és elkezdett húzni maga után.

- Hová megyünk?

- A szobádba. Amíg fürödtél kiválasztottam neked egy ruhát. És már csak az maradt hátra, hogy azt és a hozzá tartozó cipőt segítsek felvenni.

- De ugye semmi extra? – kérdeztem félve.

- Soha semmi pénzért nem vetetnék fel veled extrémebb ruhát, mert tudom, nem éreznéd jól magadat benne. És ha nem érzed jól magad egy ruhában, akkor legyen is az akarmilyen szép, nem neked való. Szóval én egy igazán hozzád illő ruhát választottam – nyitotta ki a szobám ajtatját és kattintotta fel a villanyt.

            A gardróbom ajtaja tárva nyitva állt és ott lógott rajta egy hosszú, mélykék ruha, a ruha alatt pedig a hozzá illő mélykék cipellő. Nem tudom, Aminee-nek hol kezdődik az extrém, de nekem ez a ruha meg a cipő már határozottan annak számított.

A ruha körübelül a földig érne ha felvenném és a kivágása… szerintem a köldökömig is leérne. Magával azzal, hogy nyakbaakasztós még nem is lett volna különösebb problémám, na de a dekoltázsa! Ki vesz fel ilyen ruhát? Valószínüleg olyan nő, aki szereti mutogatni az ikreit. Nos, én nem szeretem.

A cipő volt a másik fele. Legalább nyolc centi magas tűsarka volt! Más problémám nem volt vele. Egyébként egy sima belebújós cipő, némi hímzett mintával.

- Én ezt nem veszem fel – tiltakoztam.

Aminee a szemét forgatta.

- Soha nem szerettem mutogatni a melleimet, és soha nem volt még ilyen magas, és vékony sarkú cipő a lábamon. Biztos pofára esnék benne – érveltem kissé hisztérikus hangot megütve.

- Bízz bennem, Lily. A hajadat és a sminkedet is megcsináltam úgy, hogy elnyerje a tetszésedet. Ha csak rajtam múlt volna, nem ilyen hétköznapi sminket teszek fel. Megértettem azt is, hogy nem szereted az olyan dolgokat, amik kissé eltérnek a megszokott formától és pont azért választottam ezt a ruhát, mert ez egy egyszerű, de ugyanakkor nagyon szép és elegáns darab. Tudom, hogy jól fog állni rajtad.

- És a cipő miatt se fájjon a fejed. Hipp-hopp megtanulsz benne járni. Nem nagy ügy.

Mivel amúgy sem lett volna nagyon más választásom, sóhajtottam egy nagyot és bólintottam.

- Akkor essünk túl rajta.

Aminee rám mosolygott és elkezdett öltöztetni és meg csak álltam, mint egy próbababa. Mikor teljesen elkészültem, Aminee hátrált pár lépést, hogy jól megnézhessen magának.

- Tökéletes – jelentette ki határozottan és boldogan. – Meseszép vagy.

- Valóban? – kérdeztem kissé félénken.

- Nézd meg magadat a tükörben.

Úgy tettem, ahogy javasolta. Felemeltem a szoknyám elejét, hogy ne essek orra és kicsit bizonytalan léptekkel indultam a tükör felé. Mikor megláttam magamat, ma már sokadszorra kerített hatalmába az érzés, hogy én vagyok az, de mégsem. A ruha kivágása annyit engedett látni melleimből, ami még ízléses volt és a alja pont a földet söpörte a magassarkúnak köszönhetően,  a mélykék szín pedig csak még jobban kiemelte bőröm fehérségét.

- Miközben sétálsz, a ruhádat nem kell felemelni, nem fogsz elesni benne – lépett mögém Aminee. – Gyönyörű vagy. És effelől ne legyenek kétségeid.

- Köszönöm – fordultam felé és megöleltem.

- Nagyon szívesen – viszonozta a gesztust. – Akkor most én megyek is és magamra kapok valami göncöt. Nemsokára találkozunk – bontakozott ki az ölelésemből és már el is tűnt a szobából.

            Visszafordultam a tükör felé és tovább csodáltam a látványt. Furcsa volt magamat így látni. Álmomban nem gondoltam, hogy egyszer így fogok kinézni. Csak az a hülye jel hibázott. A ruha egyáltalán nem takart belőle semmit én pedig nem feltétlen akartam közszemlére bocsájtani. Viszont eltűntetni sehogy nem tudom, ha leragasztom az meg nagyon idiótán néz ki. Na mindegy.

 Nagyon elmerültem a tükörképemben, így amikor megéreztem, hogy két kar öleli át hátulról a derekamat, nagyot ugrottam.

- Csak nem megijesztettelek? – suttogta Lucian a fülembe.

- Csak… egy… egy kicsit – hebegtem zavarodottan. Tudtam, hogy a vámpíroknak nincs tükörképük, de most a saját szememmel meg is győződhettem róla. A tükörből ugyanis még mindig csak az én képmásom bámult vissza.

- Gyönyörű vagy – súgta és fimona megpuszilta a nyakam ép felét.

Megremegtem és ezt Lucian is érezte.

- És kívánatos – kaptam még egy csókot a nyakamra.

Mielőtt bármit reagálhattam volna, Aminee jelent meg az ajtóban.

- Én elhiszem, hogy ennyire szeretitek egymást, de erre most nincs időnk – mondta tetetett rosszallással a hangjában, de közben mosolygott.

Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom. Gyorsan lehajtottam a fejemet és Lucian mellé léptem.

- Kint várlak titeket – mondta Aminee.

Lucian felém fordult és felemelte a fejemet.

- Gyönyörű vagy – mondta újra.

- Köszönöm – suttogtam félénken. – De ezt már mondtad.

- És nem győzöm elégszer mondani – mosolygott majd lágyan megcsókolt. – Gyere, mennünk kell – kulcsolta össze ujjainkat. – Ha most azonnal nem indulunk el, Aminee visszajön és egyesével cipel el minket a Nagy Kastélyig.

- Akkor induljunk. Ne várakoztassuk tovább!

Lucian helyeslően bólintott és elindultunk kifelé a szobából. Féltem az előttünk álló estétől. Annyi rossz dolog történhet és annyi galibát okozhatok Luciannek ezzen az egy estén, amit akár élete végéig sem tud majd helyre hozni.

- De ugye nem kell sokáig maradnunk? – kérdeztem hirtelen.

- Majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. Az igazság viszont az, hogy ebben nem nagyon reménykedem.

Komoly félelem költözött a szemeimbe, amit ő is észrevett.

- Csak mosolyogj és ne beszélj sokat. És lehetőleg ma éjjel ne ölj meg senkit.

Csodálkozva húztam fel a szemüldökömet.

- Azért, ha valaki rámtámad csak védhetem magamat. És nem mellesleg szerinted képes vagyok ilyen ruhában és cipőben vámpírt ölni? – mutattam az említett ruházati cikkekre. – Egyébként is, társaságban nem szokásom gyilkolászni.

- Soha nem tudom, mit fogsz tenni, hogyan reagálsz majd dolgokra. Bármire képes vagy.

- Ezt most bóknak szántad vagy sértésnek?

- Egyértelműen bóknak – villantotta rám legelbűvölőbb mosolyát.

14. fejezet

Magamra kaptam az első göncöket, amik a kezem ügyébe akadtak és kiviharzottam a folyosóra. Miután Adam elment, átrohantam a szobámba, hogy felöltözzek, de amint kinyitottam a gardrób ajtaját eszembe jutott, hogy talán így lesz a legjobb. Minden vágyam az volt, hogy azok, akiket szeretek minél távolabb kerüljenek tőlem érzelmileg, és ha akartam se tudtam volna ezt jobban megvalósítani. Az ő érdekükben tettem mindent, hajtogattam magamban miközben visszacsuktam a kétszárnyú ajtót és leültem az ágyra. De abban a pillanatban, ahogy leért a fenekem, már pattantam is fel, mintha legalább kaktuszba ültem volna és ismét a ruhák közé vetettem magamat. De Adam más tészta, bizonygattam. Muszáj tudnia a Vámpírok Tanácsáról és eltűnnie innen olyan messzire, amennyire csak lehet. Beszélnem kell vele. Végül is, ha lelép, az minkét szempontból előnyös. De akkor ki fog vigyázni Christie-re és Josh-ra? A fenébe! Ez sehogy nem jó! Megint el a gardróbtól, le az ágyra, fel az ágyról, vissza a gardróbhoz. És ezt játszottam már vagy egy jó órája, mikor úgy döntöttem, ha nem megyek Adam után, akkor is fel kell öltöznöm és meg kell keresnem Luciant is, hogy kideríthessek pár dolgot.

Miközben sétáltam a hosszú folyosón a hall irányába folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy beszéljek, vagy ne beszéljek Adammel. Én ebbe bele fogok őrülni!!! Luciant szerencsére nem kellett sokáig keresnem, a hallban várt rám. Ami azt illeti, egyáltalán nem kerestem, de ez részletkérdés.

- Jól vagy? – lépett oda hozzám és leheletfinoman megsimította az arcomat.

- Túl fogom élni - sóhajtottam.

Lucian szorosan magához ölelt. Tudta, hogy nem vagyok valami jól. Bármennyire is erősnek mutatom magamat, azért én is csak emberi lény vagyok, igencsak sebezhető lélekkel és ezt ő tudta a legjobban. Átöleltem a nyakát és arcomat a nyakába fúrtam. Mélyen magamba szívtam hűs bőrének frissítő citrus illatát. Percekig álltunk csendben egymást ölelve. Jó volt érezni, hogy van még valaki az életemben, aki nem akar megölni, nem utál éppen, hanem szeret, úgy, ahogy csak szeretni képes.

- És a Tanács? – törtem meg a meghitt némaságot.

- Biztosítottam őket, Adam nem szerzett tudomást az ittlétükről. Kétségeik ugyan vannak, de beletörődtek, hogy nem tehetik el láb alól. Legalábbis mostanság biztosan nem.

- Ezt hogy érted?

- A védelmembe vettem. Amíg Adam az én területemen van, és nem követ el semmi szabályelleneset, addig egyikük sem tehet ellene semmit. A nagytöbbséget nem lelkesítette túlságosan az ötletem, de elfogadták, mivel mást nem nagyon tehettek. A szavamat adtam, hogy Adam nem tudja, itt vannak és mivel semmi kézzelfoghatót nem tudtak felmutatni, ami megcáfolná a kijelentésemet, belementek a játékba. Rám bízták a dolgot, de ha valami mégsem úgy sülne el, mint ahogyan reméljük, nagyon csúnyán megégethetjük magunkat, Lily. A tűzzel játszunk. Szóval, azt hiszem, a legjobb az lenne, hogy amíg a Tanács itt van, ne nagyon érintkezzünk Adammel. Ne adjunk okot a szóbeszédre.

- Köszönöm, amit tettél. Hálás vagyok érte. Csak a miértet nem értem – ráncoltam a homlokomat.

- Mert neked sokat jelent. És ha ez kell hozzá, hogy egy kicsit visszarángassalak az élők soraiba, akkor megteszem. Tudom, hogy fontos neked és azt is tudom, hogyha bármi történne a barátaiddal, egy jelentős részed belehalna, és csak kísértetként létezne tovább ezen a világon.

- Köszönöm – suttogtam meghatottan. – Tudod, ha nem azt mondtad volna, hogy a Tanács benyelte az Adam „tudatlanságával” kapcsolatos szónoklatodat, azonnal rohantam volna és minden erőmmel azon lennék, hogy tűnjön el a városból, amilyen gyorsan csak tud. Még akkor is, ha tudom, hogy ezzel nem mentettem volna meg örök időkre, csak egy kis időt nyertem volna neki. De így maradok nyugodtan a fenekemen. Talán azzal most kevesebbet ártok.

Persze örültem, hogy a Tanács nem indul ebben a minutumban, hogy végezzen Adammel, de kicsit csalódott is voltam, amiért nem láthatom, nem beszélhetek vele még egyszer utoljára. Így már semmi olyan indokom nem maradt, amivel odaállhattam volna elé úgy, hogy ne hajítson ki rögtön az első percben.

- Te nem csak emiatt mentél volna el hozzá.

- Ennyire nyitott könyv lennék számodra? – húztam félmosolyra ajkaimat minden vidámság nélkül.

- Lehet, hogy nem vagyunk együtt olyan régóta, és a gondolataidban sem tudok olvasni, de ismerlek, nohla. Ismerlek és szeretlek. Ezért most azt mondom neked, hogy menj és beszélj Adammel.

Mindkét szemöldököm az egekbe szaladt, az állam meg valahol a földön kötött ki.

- Mi van? – adtam hangot meglepettségemnek.

- Jól hallottad. Menj el a Figyelődhöz és mondd el neki, amit szeretnél.

- Te most komolyan meg akarsz öletni mindannyiunkat?

- Senki nem fog megölni senkit, maximum ti egymást Adammel.

- Hm – fintorogtam. – Baromi vicces, de most komolyan. Te magad mondtad az előbb, hogy az lesz a legjobb, ha nem találkozunk Adammel, nem? Meg különben is, így a Jelölő is azt láthatja, hogy Adam a közelembe nem jön, mert utál, ami nem mellesleg igaz.

- Nohla, én azt mondtam, ne nagyon, nem azt, hogy egyáltalán ne találkozz vele. Ez nagy különbség. És ami a Jelölőt illeti… - harapta el Lucian a mondatot.

Vajon most azon gondolkodik, hogyan adja elő nekem, hogy aztán ne rohanjak el a hajamat tépve? Hm… megeshet, hogy tényleg ismer.

- Ígérem, nem fogok kiakadni, bármit is mondasz.

Hát, ez lehet, hogy kissé elhamarkodott ígéret volt, de tényleg próbálok minden erőmmel azon lenni, hogy ezt betartsam, akármit is mondjon. Ha nagyon nem tetszik a felvázolt alternatíva, rövidre zárom a beszélgetésünket, kimegyek, és kint akadok ki, ahol nem láthatja.

Lucian szó nélkül folytatta:

- Tehát, a Jelölővel kapcsolatban az a véleményem, hogy nem árt, ha Adam is tud róla. Jól jöhet, ha van más segítségünk a Tanácson kívül is. Ne szólj közbe! – pirított rám, látva, hogy nagyon nem akaródzik megtartani az előbb adott szavamat. – Megígérted – nézett rám sokatmondóan.

Megadóan emeltem fel mindkét karomat és némán biccentettem jelezve, hogy teljes mértékben igaza van és próbálom befogni a számat.

- Még nagyon sokat segíthet egy külső személy. Jobban átláthatja a képet, mint mi innen a sűrűjéből. És Adam tud vigyázni magára.

- Ha Christie-nek és Josh-nak is több tapasztalata lenne a világunkat illetően, én kérnélek, hogy menj és mondj el nekik mindent, béküljetek ki, mert fáj látni, mennyire szenvedsz a hiányuktól. De ők nem elég jártasak a démonok köreiben, nem elég elszántak, hogy túlélhessék, és ezt te is nagyon jól tudtad. Ezért tetted, amit tettél.

Értettem én, hogy mire gondol Lucian az alatt, hogy „nem elég elszántak”. Nem lennének képesek hidegvérrel megölni senkit és semmit. Még ha az életük múlna is rajta, háromszor átgondolnák, hogy tényleg ez lenne-e az egyetlen megoldás? És ebbe belehalhatnak.

Az előttünk álló csatában sorsdöntő lehet, hogy ki milyen hidegvérrel és gyorsasággal képes harcolni és gyilkolni. És ha egyszer úgy hozza a sors, hogy valami miatt mégis vér tapadjon a kezükhöz? Akkor az már kizárólag az ő döntésük lesz. Én viszont nem fogom ebbe belerángatni őket, nem én leszek az, aki elveszi tőlük az ártatlan életüket és egy kegyetlen, véres, harccal teli világba kényszeríti őket, ahol ölni kell a túlélésért.

- Viszont Adamnek van elég tapasztalata és látszik rajta, hogy érted kész lenne bármikor, bárkit megölni – folytatta Lucian. – Beleértve saját magát is. Ha netán úgy alakulna, hogy meg kell halnia azért, hogy te élhess, nem habozna egy percet sem.

Tudtam, hogy Adam tényleg bármikor feladta volna a saját életét az enyémért cserébe. Régebben. Na, de most?

Lucian közelebb húzott magához és finoman lehajolt, hogy szája a fülemmel került egy vonalba.

- És természetesen nem kell nagydobra vernünk, ezt a kis segítségpótlást – suttogta alig hallhatóan. – Elég, ha csak a mi kedves triászunk tud róla.

- És a Tanáccsal mi lesz? Mi van, ha valaki hallgatta, miről beszélünk? – kérdeztem ugyanolyan halkan.

- Nem kell aggódnod. Miután megbeszéltem velük az Adam-ügyet, egymás torkának estek. Vagyis, hogy pontos legyek, mindenki Aminee torkának esett, mert ismét mellettünk állt. Bár lehet, te nem hallod, de még mindig ezen vitatkoznak, és egyáltalán nem figyelnek ránk – mosolygott.

- Akkor jó.

- Persze a döntés a te kezedben van – mondta, ismét feltekerve a hangerőt. – Elfogadom, bárhogy is döntesz. De egyet ne felejts el! – lett hirtelen nagyon komoly. -  Ha elmész hozzá, a segítségét kéred, és ő rábólint, a Tanácsról akkor sem beszélhetsz neki, mert mind halottak leszünk, mielőtt holnap reggel felkel a nap.

- Gondolod, hogy Adam ezek után még hajlandó lesz segíteni nekünk?

- Nem tudom. Csak annyit tudok biztosan, hogy még mindig szeret téged. És ehhez nem kellett a gondolataiban olvasnom.

- A kérdés csak az, mennyire.

- Egy próbát megér, nem?

            Álltam Adam háza előtt és azon gondolkodtam, van-e még jogom a szeme elé kerülni és tisztára mosni magamat? Van-e jogom segítséget kérni? Nincs. De ő megérdemel egy magyarázatot, még ha kicsit megkésve is, és minimum egy bocsánatkérést, sóhajtottam. És a legrosszabb az volt, hogy tudtam, ezzel semmit nem tehetek meg nem történtté. Nagyon csúnyán viselkedtem vele. Mindazok után, amit értem tett, nem ezt érdemelte volna viszonzásként.

Kopogásra emeltem a kezemet, majd visszaejtettem magam mellé. Féltem. Féltem ismét Adam szemébe nézni. Mi lesz, ha olyat látok, ami megfutamodásra késztet, vagy olyat, amivel nem tudok majd mit kezdeni? Mi lesz, ha olyat látok, amire nem készültem fel? Nem tudom. De felesleges is ezen rágódnom, ettől sajnos nem lesz egyszerűbb, vagy éppenséggel jobb. Újra felemeltem a kezemet és ezúttal kopogtam is.

            Semmi neszezést nem hallottam bentről. Már éppen azon voltam, hogy sarkon fordulok és visszamegyek Lucianhöz, de az ajtó mégis kinyílt.

- Lily. – Adam hangja tárgyilagos volt. Nyugodt.

Ez például egy olyan tényező volt, ami igen váratlanul ért. Hangos, bántó szavakra számítottam, nem erre a nem-törődöm-senkivel-és-semmivel hangnemre. És magamban konstatáltam, hogy ez fáj. Jobban, mintha üvöltözne velem.

- Bemehetnék? – kérdeztem nagyon halkan.

- Miért is szeretnél bejönni, tulajdonképpen?

- Szeretnék beszélni veled, ha nem bánod.

- Beszélni szeretnél? És ráadásul velem? Nahát! Vannak még csodák! Végül is, egyszer mindent el kell kezdeni. – Állt félre az ajtóból és intett, hogy kerüljek beljebb.

Nem tettem szóvá a gúnyolódást, csak óvatosan beléptem az otthonos kis előtérbe. Több évet töltöttem el ebben a házban, az otthonomként tekintettem rá. Szerettem itt élni. Az egész házat Adammel ketten festettük ki, rendeztük be, tettük otthonná. Az én kis birodalmam is volt, ami ismerte minden titkomat, örömömet, bánatomat; menedéket nyújtott egy sérült léleknek. Most, itt állva, mégis azt érzem, hogy teljesen idegen környezetbe keveredtem.

Adam besétált előttem a nagyszobába és én követtem.

- Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte még mindig közömbösen.

Összerezzentem a hangjára és amióta betettem ide a lábamat, most néztem először a szemébe és végre megláthattam a jól titkolt, valódi érzéseit, amelyek cseppet sem változtak az előző párbeszédünk óta. Bánat, csalódottság, fájdalom és annyi minden más, hogy egyszerre ez túl sok lett nekem. Úgy éreztem, én fogok összeroppanni az ő érzéseinek súlya alatt.

- Én… én csak… - Nem igazán tudtam, hogyan kezdhetném. Tudtam, mit akarok mondani, csak a megfogalmazással akadtak kisebb-nagyobb problémáim.

- Várj, kitalálom – villantott rám egy gúnyos mosolyt. – Idejöttél, hogy a bocsánatkérés álcájában elmondhasd, igazából soha nem jelentettem neked többet, mint egy barát. Ez az. Fogj csak hozzá! Kínozz tovább nyugodtan.

Most erre mit mondjak? Inkább nem mondtam semmit, mély hallgatásba burkolóztam.

- Nézd, Lily! Én annak idején azt hittem, megbízhatunk egymásban. De rá kellett döbbennem, és sajnos a saját káromon, hogy te se normális, se őszinte, se megbízható nem vagy.

- Oké. Az első kettőt lenyelem, mert lehet, hogy van némi igazságalapja. Nem voltam őszinte hozzád, és ezt sajnálom. Tudom, egy szóval nem tehetek mindent jóvá, de tényleg sajnálom. Sőt, még az is megeshet, hogy valóban nem vagyok normális…

- Biztosan nem vagy az.

-… de bármennyire is sajnálom, amit tettem… vagyis, amit nem tettem, és téged is sajnállak…

- Nincs rá szükségem.

- … azt még tőled sem fogom, eltűrni, hogy folyamatosan a szavamba vágj és megbízhatatlannak nevezz! – emeltem fel a hangomat. Vettem egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugodjak és úgy folytattam. – Én nem veszekedni jöttem ide, de te kikényszeríted.

- Miután a sárba tiportál, még van képed idejönni és fölényeskedni? Egy vámpírral henteregsz. Egy mestervámpírral. A Vámpírok Tanácsának egyik legöregebb és legerősebb tagjával. Bármit mondasz, vagy teszel, amíg vele vagy, elárulod a sajátodat és az én feladatomat is. Vagyis megbízhatatlan vagy.

Fájt, amit és ahogyan mondott, de dühös is voltam.

- Te is nagyon jól tudod, hogy soha nem ártanék azoknak, akiket szeretek – remegett meg a hangom. Hogy ez most a sírás előjele volt-e, vagy esetleg a dühöm miatt történt, azt nem tudom. Nem is volt lényeg.

- Szándékosan biztosan nem és elhiszem azt is, hogy Christie-t és Josh-t sem azért zúztad lelkileg porrá, mert unatkoztál. Te csupán azt nem veszed észre, vagy nem akarod észrevenni, hogy ezzel a románccal mindenkinek csak ártotok. Még saját magatoknak is. Neked, mint Vadásznak kötelességed…

- Látod! – fakadtam ki. – Már megint itt tartunk. Én, mint Vadász – nyomtam meg az utolsó szót.

- És ezzel mi a gond?

Ezt nem tudom elhinni! Mondja valaki, hogy ezt nem kérdezte meg hangosan is, hogy csak a gondolataimban hallottam a kérdést. Bár, ahogy elnéztem Adam kérdő arcát tudtam, ez hiú remény marad.

- Tudod Adam, amióta ismerlek, csak egyszer, egyetlen egyszer szerettem volna, hogy amikor rám nézel, ne csak a Vadászt lásd bennem. De te mindig azt hajtogattad, hogy én vagyok a Kiválasztott, az Egyetlen.

- Mert az vagy.

- Igen. Az vagyok, kint a temetőben, a démonokkal folytatott harcokban. Viszont amikor hazaérek, szeretném egy átlagos tizennyolc évesnek érezni magamat. Szeretném, ha azok, akik szeretnek, akiknek igazán fontos vagyok, nem csak a Vámpírvadászt látnák meg bennem. Tudom, hogy mindannyian saját magam miatt szerettetek, az egészet szerettétek, ami én vagyok, de soha nem láttatok túl a Vadászon. Nem láttatok meg engem itt belül – szorítottam a mellkasomra a kezemet és halványan érzékeltem, amint a szememből kicsordultak a könnyek. – A Vadász csak egy részem, nem a teljes én.

- Ezt sosem mondtad – hajtotta le Adam a fejét.

- Ezt mondani kell, Adam? Mondanom kellett volna, hogy mikor veled vagyok, mikor éppen nem az életemet kockáztatom egy halom emberért, ne emlékeztess folyton arra, hogy bármelyik éjszaka jöhet egy erősebb, aki legyőz; hogyha nem készülök fel rendesen, könnyűszerrel otthagyhatom a fogamat?

Hosszas hallgatás következett.

- Hülye voltam, hogy idejöttem – mondtam magamnak és indultam vissza az ajtó irányába, hogy mielőbb kijuthassak innen.

- Sajnálom, Lily – állított meg Adam hangja. Nem fordultam felé, csak vártam, mondja, amit akar. – Mind a ketten sajnáljuk. Most már kvittek vagyunk. És nyugodt lehetsz. Neki nem az egyetlen vagy, csak egy a sok közül.

- Ne legyél gyerekes! – pördültem meg, hogy láthassam. – Lucian több száz évet élt már. Természetes, hogy nem én vagyok az első nő az életében.

- Az első biztosan nem, de vajon az egyetlen?

Nagyon merem remélni, hogy igen. De persze ezt nem mondtam ki hangosan.

- Te sem lennél képes évszázadokon keresztül csupán egyetlen nőt szeretni, főleg akkor, ha az illető nő halandó.

De az tény, hogy Adam bogarat ültetett a fülembe. Azt természetesen tudtam, hogy Lucian szeret. Most szeret. De mi lesz, mondjuk ötszáz év múlva? Akkor is szeretni fog még, ha már nem leszek? Vagy egyszerűen elfelejt majd? Lehet, hogy én is csak az egyik múltbéli nagy szerelmének utánzata vagyok? Azért szeret, mert hasonlítok valakire, akit a múltban ismert és nagyon szeretett? Jesszus! Ez nonszensz! Azonnal ki kell vernem ezeket a hülyeségeket a fejemből. Lucian magam miatt szeret és pont. Ezen nincs mit ragozni.

- De. Én képes lennék egy egész életen át csak egyetlen nőt igazán szeretni, mindegy meddig élek.

- Ezt nem tudhatod biztosan.

- Ahogyan te sem – jegyezte meg. – Szeretet és szeretet között különbség van. Az ember sokszor érezheti, hogy szerelmes, de csak egyszer lehet igazán az. És ha egyszer megtalálja az igaz boldogságot, tudni fogja, hogy ez az. Nem lesznek kételyei.

- Minden esetre – tört meg egy kisebb szünetet. -, ha őt választod, az a te döntésed. De ha egyszer majd rájössz, hogy nem ő az, akire igazán szükséged van, várni foglak. Mert én csak téged szeretlek.

Hátat fordított nekem és kimért léptekkel felsétált az emeletre a hálószobákhoz.

            Szükségem van két percre, hogy összeszedhessem magamat. Csak két perc, hajtogattam, miközben a szoba közepén álló üvegasztal körül elhelyezett kis kétszemélyes kanapékhoz sétáltam. Le kellett ülnöm, a lábaim kissé instabillá váltak a sétához. Ahogy megéreztem magam alatt az ismerős darabot kitört belőlem a zokogás.

            Kinyitottam a szemeimet és az első dolog, ami feltűnt, hogy a szobát, ahol fekszem, kellemes félhomály borítja. Alkonyodik, gondoltam. Egyszerűen meseszép, amikor a Nap éppen nyugovóra tér, átadva méltóságos helyét a Holdnak, s narancssárgára festi maga körül az eget.

Ácsi! Lucian lakása a föld alatt van, én meg határozottan a föld felett vagyok, ha látom a naplementét. Vagyis nem nála aludtam, vontam le az egyértelmű következtetést. De akkor hol?

- Hát felébredtél.

Egy röpke pillanatra megállt bennem az ütő, mert szentül meg voltam róla győződve, hogy tök egyedül vagyok, erre kiderül az ellenkezője. A hang irányába kaptam a fejemet. Adam a kedvenc sarokba állított fotelemben ült és engem nézett. Miért néz engem mindenki, amikor alszom? Ez idegesítő. Mi van akkor, ha motyogok álmomban és olyanokat mondok, amiket nagyon nem kéne hallania a szemlélőnek? Vagy még rosszabb: mi van, ha még horkolok is? Mondjuk eddig még senki nem panaszkodott, szóval bízhatok a legjobbakban.

Tehát még mindig Adamnél vagyok. Végignéztem magamon. Felöltözve plusz egy vékony pléddel betakarva feküdtem azon a kétszemélyes kanapén, ahová instabilitásom miatt leültem még délelőtt.

Te jó ég! Álomba bőgtem magamat, és ha ez nem elég, az egész napot átaludtam. Ennyire kimerült lettem volna? Minden jel arra mutat, hogy igen. De most úgy érzem, tele vagyok energiával és bármilyen démonnal szembe tudnék nézni. Viszont ami kicsit aggasztott az az, hogy még sötétedés előtt vissza kellett érnem Lucianhöz, különben a Tanács néhány tagja nagyon szívesen vállalkozik majd a nyakam kitekerésére, ha miattam nem tudják elkezdeni az ülést. Ami a legutóbb is miattam lett elnapolva. És ugye szokás mondani, hogy addig jár a korsó a kútra…

- Ne haragudj – löktem le magamról a plédet. – Én nem akartam… - ültem fel és kezdtem mentegetőzni. – Én csak… elaludtam.

- Igen, azt láttam. De örülök, hogy így alakult. Tudod, borzalmasan áll, ha sötét karikákat varázsolsz a szemeid alá és szörnyen kiállhatatlan vagy, amikor nem alszol normálisan.

A halovány bűntudat, amit azért éreztem, hogy Csipkerózsikásat játszottam Adam kanapéján, rögtön szertefoszlott. Nem vártam meg a folytatást.

- Nekem ehhez most nincs hangulatom – álltam fel semleges arccal. És tulajdonképpen érezni sem éreztem sokkal többet, mint amit kifelé mutattam.

- Várj! – pattant fel Adam is a helyéről. – Beszélnünk kell. Ennyivel tartozol.

Igaza volt. Ennyit még el bírok viselni. Ám legyen!

- Nézd, ha megint ki akarod dühöngeni magad és engem elmondani mindennek, akkor rajta! Csak egy kérésem lenne: essünk túl rajta gyorsan, mert sietek.

  Adam szomorú félmosolyra húzta ajkait.

- És megint csak ő a fontosabb – jegyezte meg inkább csak magának, de ahhoz elég hangosan, hogy én is halljam. – Azt hiszem, ez a tiéd – nyújtotta felém ökölbe zárt kezét.

Először meglepődtem, hogy a történtek után bármit is adni akar nekem, aztán pontosan ugyanezen okból kifolyólag, a kezdetleges meglepettség helyét a kétely vette át. Vajon mi lehet a kezében? A kíváncsi énem ismét felülkerekedett rajtam, és ha vonakodva is, de az Adam tenyerébe zárt apróságért nyúltam. Finoman csúsztatta át az én kezembe, de úgy, hogy ne láthassam. Csak találgatni tudtam, mi is az. Karkötő? De nem, annak túl hosszú. Akkor egy lánc. Igen, annak kell lennie!

Visszahúztam a karomat és amint megpillantottam, tudtam, hogy igazam volt. Valóban egy nyakék volt. Aztán egy pillantást vetettem a medálra is és azonnal felismertem. Megfagyott a vér az ereimben. Kérdő tekintettel néztem Adamre, hogy valami magyarázatot csikarjak ki belőle azt illetően, hogy hogy a francba került hozzá a Luciantől kapott láncom. Ezzel egyidejűleg a szabad kezemet meztelen nyakamhoz emeltem, oda, ahol korábban az ékszer feküdt, hogy megbizonyosodjak afelől, tényleg nincs rajtam. Minden pokol! Észre sem vettem, mikor hagytam el.

- Ez hogy került hozzád?

- Remélem, mostanra már rájöttél, hogy nem ordítozni és veszekedni akarok veled, hanem civilizált és normális emberek módjára beszélgetni. Ha leülsz és van rám egy fél órád, mindent megmagyarázok, és ha lehet, ugyanezt várom tőled is. De ha te nem szeretnéd, akkor csak elmondom, amit akarok és nem is tartalak fel tovább.

            A francba! A francba! És még egyszer a francba! Nem értem, miért akar mindenki mindent egy azonos időpontban elintézni. Mérlegeljük a lehetőségeket. Ha nem jelenek meg Lucian házában olyan 5 másodperc múlva és miattam nem tudja a Tanács elkezdeni az ülést, nagyon mérgesek lesznek rám. De ha viszont Adamet hagyom most itt, nem biztos, hogy legközelebb is adódik egy ilyen alkalom, ahol meg tudunk beszélni mindent. Kinéztem az ablakon és vettem egy mély levegőt. Napnyugta. A fényes gömb végleg eltűnt mára szem elől. Már úgy is elkéstem. A Tanács várhat még egy fél órát, döntöttem. Majd engesztelésül rájuk villantom a legszebb mosolyomat. Nem mintha sokat érnék el vele, de hát az ember, míg él, remél, nem?

- Rendben. Fél óra.

- Oké – kapcsolta fel a fotel melletti állólámpát, majd a velem szemben álló kanapéhoz lépett és leült.

Követtem a példáját és visszaültem a saját helyemre.

- Hallgatlak.

- Nem is tudom, hol kezdjem.

- Mondjuk az elején.

Adam csendben gondolkodott még egy percig, majd belevágott:

- Azt hiszem, a legegyszerűbb az lesz, ha ott kezdem, hogy már egy ideje tudom, hogy Luciannel vagy. Vagyis, azt nem mondanám, hogy kezdettől fogva tudtam, inkább csak sejtettem.

- Ezt nem értem. De hát honnan? Én csak Christie-nek mondtam és ő megígérte, hogy erről nem szól senkinek. Nem szegte volna meg a szavát.

- Nem is tőle tudom. Soha nem mondtam neked és senkinek sem, de mikor te önkényesen úgy döntöttél, hogy egyedül mész vadászni, általában követtelek. És mielőtt felkapod a vizet, meg kell értened, hogy miattad tettem. Féltettelek és azt gondoltam, ha esetleg bajba kerülsz, a segítségedre lehetek. De persze egyszer sem kellet közbelépnem. Mindig tudtam, mikor indulsz el haza, így könnyedén megelőzhettelek és mire te betetted a lábadat a házba, én is itthon voltam.

Minden éjjel követett? És nekem még csak fel sem tűnt. Ez kicsit letaglózott, de nem tettem szóvá. És fájt is, mert azzal, hogy elmondta, követett, elmondta azt is, nem bízott bennem annyira, hogy egyedül engedjen vadászni.

- Akkor éjszaka is követtelek. A temetőbe mentél vadászni, de se vámpír, se semmilyen más démon nem akadt még a közelében sem. Ez engem is meglepett és igencsak gyanúsnak találtam. Egy fa mögé bújtam, hogy szemmel tarthassalak és akkor megjelent Lucian is. Csodálkoztam, hogy engem nem vett észre, de valószínűleg ez azért lehetett, mert minden gondolatát te kötötted le és az, hogy megnyerjen magának. Azt nem hallottam, miről beszélgettek, de azt tisztán láttam, amint megcsókol – szorul ökölbe mindkét keze.

- Akkor még azt reméltem, hogy bűbájjal vett rá téged a csókra és mivel te nem mondtál semmit, én sem erőltettem. Másnap este próbáltam közeledni hozzád, de te nem engedted. És akkor jöttem rá, hogy szeretsz engem, de nem úgy, ahogy én szeretném, hogy szeress. Te azzal a lánggal és szenvedéllyel szereted Luciant, amilyennel én szeretlek téged. – Hangjában ott volt a fájdalom, amit érzett, miközben visszaemlékezett a történtekre. -  Az elején még úgy gondoltam, Lucian elvakított, magába bolondított, de egyszer rád un, és akkor te is láthatod majd, hogy nem jelentettél neki többet, mint bármelyik másik nő. És akkor majd visszajössz hozzám, rájössz, hogy én igazán szeretlek.

- De nem így lett. Egészen tegnapnapig ebben reménykedtem. Végigizgultam két éjszakát, hogy merre lehetsz, mert úgy eltűntél, mint a kámfor. Mindenütt kerestelek, de sehol nem találtalak. Még tegnap délelőtt is utánad kutattam, ezért kerültük el egymást. Aztán hazajöttem és megláttam, hogy Christie itt sírdogál a szobában és lelkileg teljesen összetört. Josh is kész volt, de tartotta magát Chris miatt. Vigasztalni próbálta. Kérdeztem tőlük, hogy mi történt, de még azok után is, amit velük tettél téged védtek.

Elhomályosult a látásom a szemembe szökő könnyektől.

- Igazi jó barátok – jegyeztem meg nagyon halkan.

- Igen, azok – értett velem egyet Adam. - Nagyon nehezen, de végül megtudtam, hogy az éjszakát Luciannel töltötted. Elvakított a fájdalom és nem akartam hinni a fülemnek. Úgy döntöttem, mindenféleképpen utánajárok ennek, hogy tisztán láthassak.

- Nem volt nehéz kideríteni, hol lakik. Éjszaka elfogtam egy vámpírt és addig kínoztam, míg el nem mondta, amit tudni akartam. Megtaláltam Lucian földalatti házát és gondolkodás nélkül beléptem. Lucian már az ajtónál várt rám, és tudta, hogy csak úgy állíthat meg, ha megöl, viszont azzal olyat tett volna, amit te soha nem bocsátottál volna meg neki, így inkább engedte, hogy körülnézzek. Persze próbált lebeszélni erről, de nem jött neki össze. Innentől meg már te is tudod.

Huh! Hát ezek után nem mondhatom, hogy Adam nem volt velem teljesen őszinte. Annyi új információt kaptam, hogy azt sem tudtam, mit kezdjek velük. Még fel kell dolgoznom a hallottakat.

- És a nyakláncom hogy kerüld hozzád?

- Mikor egyik este vadászni indultál, pont akkor értem haza és láttam a nyakadban a láncot. Nem tőlem kaptad és tudtam, hogy magadnak soha nem vennél ékszert. Így egy lehetőség maradt. Csodálkoztam, hogy a lánchoz keresztmedált kaptál tőle, de gondolom, rá ez nincs hatással, máskülönben nem ezt választotta volna. Nem indultam rögtön utánad. Sejtettem, hogy a temetőben leszel, de mire odaértem, már nem voltál ott. Körülnéztem és a föld csupa hamu volt. Akkor láttam meg a földön a nyakláncodat. Eltettem és most visszaadtam neked.

            Csendben vártam, hátha folytatja, de nem tette. Elmerült a gondolataiban.

- Köszönöm. Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem.

- Azt hiszem, ennyivel én is tartoztam neked – emelte rám a tekintetét. A szemében ott volt a kétely, hogy én vajon megosztom-e vele a titkaimat. Kötelességemnek éreztem megtenni.

- A harapás. A nyakamon – kezdtem. – Nem Lucian műve.

- Hát kié?

- Nem tudom – vallottam be. – Egyikünk sem tudja egyelőre. – Vettem egy nagy levegőt. Tudnia kell, hogy nem mondhatom el a teljes igazságot. – Nézd, Adam. Ez most nagyon nehéz nekem, mert nem mondhatok el mindent és nem azért, mert nem bízom meg benned. Egyszerűen nem lehet. Nem akarom még nagyobb veszélybe sodorni az életedet. De amit lehet, megosztok veled.

Adam bólintott és nagyon hálás voltam neki, hogy nem erőszakoskodik, hogy kiderítse, miért nem tudhat mindent.

- Nem tudom, ki harapott meg, de annyira már rájöttünk, hogy nem egy egyszerű vacsora voltam. Megjelöltek. Ezért nem gyógyult még be a seb.

- Micsoda? – hitetlenkedett Adam. – De hát hogyan?

- Ez a legérdekesebb része a dolognak. – Vártam egy szívdobbanásnyit, majd folytattam. – Az álmomon keresztül. Azt ugyan nem tudjuk, ki volt, de az biztos, hogy egy Nemes. Más nem lenne rá képes.

- Idejöttem, hátha itt talállak és kikérhetem a véleményedet. De nem voltál itt, így maradtak a könyvek. Amit el tudtam olvasni, azt átnéztem, de nem találtam semmi kézzelfoghatót. Aztán megjelent Chris és egyből segíteni akart. Nem akartam belekeverni ebbe a játékba se őt, se Josh-t. Túlságosan is veszélyes. Arra gondoltam, ha a Jelölőnek volt annyi esze, hogy egy álomban jelöljön meg, akkor arra is rá fog jönni, hogy a legjobban a barátaimon keresztül árthat nekem. Ezért, mindannyiunk érdekében, úgy döntöttem, a legjobb az, ha nincsenek barátaim és Christie-éket is csak így tudom távol tartani magamtól és ettől az egésztől. Megbántottam őket. Olyan mélyen, ahogy csak tudtam. És még most is abban reménykedem, hogy egyszer még megbocsátnak nekem.

- Meg fognak. Hidd el!

- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Majd kiderül. Kérlek, vigyázz rájuk! Ne hagyd, hogy bármi bajuk essen! – álltam fel.

- Megígérem, hogy szemmel tartom őket és úgy vigyázok majd rájuk, mint ahogyan te is tetted – állt fel Adam is.

Nem szóltam egy árva szót sem, csak egy biccentéssel köszöntem meg.

- Mennem kell. Már várnak.

- Rendben. Köszönöm, hogy meghallgattál, és hogy elmondtad ezt nekem. De remélem, azt tudod, hogy itt nem maradhatsz. Szeretlek, de amíg vele vagy, addig nem élhetsz itt.

- Persze, tudom. És természetesen kiköltözöm minél hamarabb.

- Oké.

- Oké – bólintottam és menni készültem. Már az ajtókilincsen volt a kezem, mikor visszafordultam Adam felé. – Kérdezhetnék még valamit?

            Belöktem a kétszárnyas címeres ajtót és beléptem a terembe. Már mindenki a helyén ült. Rám vártak.

- Tudom, hogy elkéstem – kezdtem, mielőtt bárki mondhatott volna bármit is. – De már itt vagyok. Szóval hölgyem – néztem Aminee-re. – és uraim! – fordultam a Tanács többi tagja felé. – Kezdhetjük a megbeszélést - löktem be az ajtót.

Egy futó pillantást vetettem Lucianre. Engem figyelt. Ahogy a tekintetünk találkozott, láttam, hogy megértett engem. Szavak nélkül is tudta, mire gondolok.

            Abban a pillanatban, ahogy megkezdtük a tanácskozást, életem egy szakasza lezárult. Eddig én voltam a vadász, most zsákmány lettem. Eddig voltak barátaim, már nincsenek. Sok mindent vesztettem el rövid idő alatt, sok mindentől fosztottak meg. De nem fogok megfutamodni. Harcolni fogok minden erőmmel, ha kell, az utolsó lélegzetemig küzdök majd, hogy visszaszerezhessem mindazt, ami egykoron az enyém volt.

13. fejezet

Lucian kissé eltol magától, de csak éppen annyira, hogy maga felé fordíthassa az arcomat.

- Fáradtnak tűnsz, nohla. Aludnod kellene.

Pontosan, értettem egyet gondolatban, kellene. De ez nem jelenti azt, hogy fogok is. Alvás? Ugyan, minek az? Felesleges időpazarlás.

- Nem lehet – ráztam a fejem. – Most nem. Túl sok minden múlik azon, hogy milyen gyorsan tudom, vagyis tudjuk – javítottam ki magamat. – elkapni a Jelölőt. Minél előbb meg kell találnunk és végeznünk vele, szóval nem engedhetem meg magamnak az olyan luxuscikkeket, mint amilyen az alvás is.

- Akkor másképp fogalmazok – sóhajtott Lucian. – Aludnod kell.

- De… - akartam tiltakozni, de Lucian nem engedett kibontakozni.

- És nem holnap, holnapután vagy a jövő héten. Most kell pihenned.

Fő a változatosság. Luciannek most is igaza volt. Valóban szükségem lett volna már egy jó hosszú alvásra. Mondjuk, mint a maciknál a téli álom. Nem is rossz ötlet.  A szemeim égtek, fájt a fejem a kialvatlanságtól és ezeken még egy jó erős fekete sem segített volna. Hát igen. Nem voltak valami kellemes éjszakáim mostanság. Van ilyen. Mindenesetre abban biztos voltam, hogy igazán helyrepofozni csak egy kiadós szunya tudna. De annak sem most van itt az ideje. Úgysem tudnék nyugodtan aludni addig, míg tudom, hogy életben van a Jelölő. Ébren talán van némi esélyem ellene, még ha csekély is, de legalább van, viszont, ha elalszom, és megint álmomban támad, akkor totálisan sebezhető vagyok. Nem fogok tudni szembeszállni vele.

- Még bírom – füllentettem és egy bizonyos szinten igaz is volt, mert pár órácskát még lazán talpon tudnék lenni. Utána meg maximum egy koffeingyárat kötöznék a hátamra, hogy mindig kéznél legyen, ha kell.

- Nohla – nézett Lucian a szemembe. – Érzem, hogy fáradt vagy, kimerültél. Miért nem pihensz egy keveset?

- Nem lehet – ismételtem suttogva miközben kibontakoztam Lucian ölelő karjai közül és hátat fordítottam neki. Nem próbált meg újra átölelni.

- Nem lehet vagy inkább nem mersz? – szegezte nekem a kérdést.

Nem válaszoltam. Ezt még nekem is át kellett gondolnom. Részben mind a két alternatíva igaznak bizonyult. Muszáj minél előbb pontot tenni ennek az egésznek a végére, hogy visszaálljon a rend és a Tanács végre eltakarodhasson innen. És persze, hogy megpróbálhassam helyrehozni a kapcsolatomat a barátaimmal.

Részben viszont, ha igazán őszinte akarok lenni legalább magamhoz, akkor inkább a második lehetőség irányába hajlanék. De azt hiszem, ez teljes mértékben érthető. Ha jobban belegondolunk, az összes problémám – na jó, nem az összes, de a java – azzal a hülye álommal kezdődött. Mi van akkor, ha most lefekszem aludni, álmodom is és csak tetézem a bajt. Ezer problémát még csak-csak, igaz, kissé nyögvenyelősen, de meg tudok oldani. Viszont az ezeregyedik már nekem is sok lenne. Szokták mondani, hogy csőstül jön a baj. Hát én ezt nem szeretném letesztelni, igaz-e vagy sem. Mert ha reálisnak bizonyulna, tuti kiborulnék. Az pedig egy ilyen vészhelyzet kellős közepén nem tanácsos. Addig vagyunk csak előnyös helyzetben, míg Kardfog azt hiszi, egy sziklakemény, tántoríthatatlan, mindenre elszánt, sebezhetetlen Vadásszal húzott ujjat. Ha ez az álca megbukik, akkor leszünk igazán nagy szarban, ugyanis ha az elképzelésem nem csal, a Jelölő pont arra a pillanatra vár, mikor besokallok és kiakadok. Lássuk be, én is ilyenkor vagyok a legsebezhetőbb és nem játszhatom magam önként és dalolva a kezére.

De ha ésszerűen végiggondolom, azt sem megoldás, hogy nem alszom, mert ez esetben meg a fáradság fog totálisan kikészíteni és lehet, hogy egy tök jelentéktelen kis apróságon fogom magamat felhúzni, amivel alapjáraton nem is biztos, hogy foglalkoznék. Nem tudok majd kellőképpen koncentrálni, lankadni fog a figyelmem és csak még jobban kiszolgáltatom magamat Kardfognak. Vagyis ott vagyok, ahol a part szakad. Kellemetlen.

Nagyot sóhajtottam. Itt lenne az ideje dönteni végre. Ilyenkor úgy érzem, én vagyok a határozottság mintaképe, de komolyan. Ha a végkifejlet az, hogy alszom, akkor irány a fürdő, vár a meleg vizes zuhany, aztán a pihe-puha ágyikó. Ha viszont a nem alvás mellett voksolok, irány a fürdő, vár a hideg vizes zuhany, aztán mérhetetlen mennyiségű koffein a konyhában és a reménykedés, hogy bírni fogom, amíg kell. Nos, én sem vagyok mazochista – legalábbis nem mindig – és az első alternatíva nekem is sokkal jobban tetszik. Valahogy csábítóbb. Nem is értem, miért. És olykor még én is engedek a csábításnak. Mint, például most.

- Na, jó. Ám legyen – kerültem ki a választ. Amíg nem mondom ki hangosan, hogy félek elaludni, addig olyan, mint ha nem is lenne igaz. – Aludni fogok. De csak egy keveset.

         

   Lucian rám mosolygott. Gondolom örült, hogy megint ő nyert. Mihelyt lesz két szabad percem, ezen sürgősen változtatni fogok.

Lucian szűzies csókot nyomott a homlokomra, majd kinyitotta az ajtót. Rémülten kaptam a karja után.    

- Ugye nem akarsz itt hagyni?

- Arra gondoltam, szeretnél lezuhanyozni, aztán nyugodtan aludni.

Nyugodtan aludni? Kedves vámpírom nagyon el van tévedve, ha azt hiszi, képes leszek nyugodtan aludni.

- Ez idáig stimmt. De még mindig nem értem, miért is akarsz lelépni.

- Szerinted, ha maradok, bírsz majd pihenni? – tette fel Lucian a kézenfekvő kérdést.

Időközben rájöttem, hogy nem csak pihenésre van most szükségem. Ennyi negatívan új élmény után kell valami, ami szeretetteljes, odaadó, határtalanul jó és megnyugtató. Nagyobb szükségem van most Lucian közelségére, mint bármikor máskor. Éreznem kell, hogy valaki szeret, szíve minden szeretetével.

- Csak és kizárólag akkor fog menni – mosolyogtam. – Mert tudom, hogy lesz, aki vigyázzon rám.

- Nem semmi lány vagy, remélem, tudsz róla – csukta vissza Lucian az ajtót.

Ez az! Nyertem! Piros pont jár nekem. Apropó, ajtó.

- Lenne egy kérdésem.

- Hallgatlak.

- Mielőtt Aminee bejött volna, az ajtó zárva volt?

- Igen.

- És akkor, hogy jött be? Azt hallottam, hogy kattan a zár, de te ott ültél velem az ágyon, szóval nem értem.

- Telekinézis.

Miért van az, hogy már meg sem lepődöm?

- Csak te vagy mindenki?

- Sokan, de nem mindenki.

- Oké. Megyek zuhanyozni.

Lucian bólintott.

- Itt várlak.

Lehorgasztottam a fejemet és közelebb lépten Lucianhöz.

- Biztos, hogy itt maradsz? – kérdeztem szégyenlősen és kissé elpirulva.

Mi a francért pirulok el még mindig? Ez annyira gáz!

- Tartozom egy vallomással – tette meg a minket elválasztó utolsó lépést. Felkaptam a kobakomat, hogy a mindenkit megigéző kék szempárba nézhessek. Végérvényesen a rabja lettem. – Féltem, nem kérsz meg rá, hogy töltsük együtt az éjszaka fennmaradó részét.

- Miért ne tettem volna?

        

    Lucian válasz helyett a tarkómra csúsztatta a kezét, még szorosabban vont magához és megcsókolt. Igaz, hogy csak egy gyengéd, mondhatni finomkodó csók volt, mégis sikerült vele felperzselnie a vágyaimat. Képek sokasága ostromolt meg az előző éjszaka kellemesebb részét illetően. Ismét érezni akartam hideg érintését felforrósodott bőrömön. Azt akartam, hogy újra meztelenül tartson a karjaiba, becézgesse a testemet és bennem legyen. Hogy egyek legyünk. Lucian ajkait elválasztotta az enyémektől, s homlokát az enyémhez érintette. Légzésem már most sem a megszokott tempóban üzemelt. Csukott szemmel csókját ízlelgettem.

- Annyira nehéz uralkodni magamon, mikor veled vagyok – suttogta.

- Hát ne tedd – suttogtam én is és lassan kinyitottam a szemeimet.

- Nem lehet. Nem veszíthetem el teljesen a kontrollomat.

- És ha én kérnélek rá?

- Ha tudnád, nem kérnél ilyet – csendült némi fájdalom a hangjában.

Már megint miről maradtam le, édes istenem!

De hangosan nem kérdeztem semmit. Az oldalamat ugyan furdalta a kíváncsiság, mégis úgy döntöttem, ráér ez még később is. Gondolom, nem valami kis kedves bizalomgerjesztő dolgot nem tudok, szóval jegelném a témát egy kevéske időre. De nem is ez volt a fő okom a némaságra.

Álltunk egymással szemben és némán figyeltük a másikat. Lucian feszült lett. Éreztem, hogy teljesen mozdulatlanná dermed. Valószínűleg őt sem érintette éppen kellemesen, hogy ez szóba jött, főleg egy ilyen nap után. És mintha félelem tükröződött volna a szemeiben. Ez volt az igazán döntő tény, amiért nem kérdeztem semmit. Mindkettőnknek fel kell még készülnie erre a beszélgetésre lélekben.

- Tudod, vadászat után mindig csupa kosz vagyok. És azt hiszem, a hátamra is jutott bőven a hamuból. Segítenél? – szakítottam ki magamat Lucian ölelő karjai közül és egy lépést tettem hátrafelé, a fürdő irányába.

Mikor Lucian a tenyerébe zárta a kezemet, már korántsem volt olyan feszült, mint az előbb. Vállizmai elernyedtek, tekintetéből eltűnt a félelem szikrája. Mintha megnyugodott volna, hogy ma este kivételesen nem elégítettem ki a kíváncsiságomat. Tekintetét fogva tartva kezdtem el szépen lassan hátrálni. A fürdő gyertyafényben úszott. A félhomály, a párás levegő még jobban felélesztette a mindkettőnkben ott szunnyadó vágyat. Lassan Lucianhöz hajoltam és ugyanazzal a gyengédséggel csókoltam, mint ő nem is olyan rég. De mégis más volt. Csókunkban ott lebegtek az el nem mondott szavak, egy újabb együtt töltött szenvedélyes éjszaka ígéretei, a leírhatatlan vágy, tisztelet, bizalom a másik iránt… és a határtalan szerelem, amely mindkettőnket úgy temetett maga alá, mint egy hatalmas hullám a fuldoklót.

Apró csókok, kedveskedő szavak, finom érintések közepette simogattuk le a másikat fogva tartó ruhadarabokat. Együtt léptünk be a zuhany alá, amely úgy permetezett minket a kellemesen meleg vízzel, mintha megáldotta volna a szerelmünket. Lucian háttal fordított magának és kezei tétovázás nélkül indultak útnak, hogy bebarangolják a testem minden zugát. Érintése nyomán az izmain összerándultak, majd ismét elernyedtek. Lucian a fenekemhez nyomta merev férfiasságát. Az ölem már sajgott a vágytól, a légzést újra kellett tanulnom. Minden gondolatomat lekötötte a tegnap esti élmény, amikor egyek lettünk és a tudat, hogy nemsokára újra megtörténik. Annyira magával ragadó volt, felemelő, mintha lebegtem volna a felhők fölött, minden bajtól, fájdalomtól távol.

- Kérlek – suttogtam vágytól elfúló hangon.

- Még nem állsz készen – csókolgatta a nyakamat. – Nedves vagy, de még túl szűk – simította meg egyik kezével a mellemet, míg a másikat lecsúsztatta a lábam közé.

Az orgazmus elsöprő erővel csapott le rám és repített magával a gondtalanság felé. Nem láttam semmit csak azt a vakító fehér fényt, amit múlt éjjel is.

Mikor az érzékszerveim ismét képesek voltak működni, halványan éreztem, hogy Lucian egy pillanatra eltávolodott tőlem, majd egyetlen határozott mozdulattal belém hatolt. Minden megszűnt létezni számunkra, s csak mi maradtunk egymásnak. Lucian finoman mozogni kezdett bennem, elnyújtva, kiélvezve minden egyes pillanatot és közben kezei folyamatosan simogatták a testemet. Minden érintés kétszer olyan intenzívnek hatott, mint máskor, gondolataim már értelmüket vesztették. A szerelmünkön kívül minden értelmetlen lett. Egyre sebesebben közeledtünk a beteljesülés felé. Éreztem, ahogy Lucian pénisze megrándul bennem, és belém lövelli a magját. Egyszerre kiáltottunk fel. Az élvezet ködként ereszkedett le közénk és betakart minket a gondtalanság hazug fellegével.

            Lucian hatalmas fából faragott ágyán talált rám a reggel. Vagyis azt hiszem, hogy a reggel, de ezt a föld alól nehéz megmondani. Álmosan fordultam át a másik oldalamra, magammal húzva a sötétkék selyemágyneműt. Megpróbáltam kinyitni összeragadt szemeimet, de hamar kiderült, ők nem akarják, hogy ez megtörténjen. Én meg nem nagyon ellenkeztem velük. Tényleg jól jött már ez a kis alvás, és amíg lehet, ki akarok élvezni minden egyes pillanatot, amit még ágyban tölthetek, határoztam el.  Azt ugyan nem tudom, hogy minek a hatására, de sikerült nyugodtan, álommentesen aludnom. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, fogalmam sincs, hány órát sikerült pihennem és még megsaccolni sem tudnám. Az tuti, hogy minden probléma nélkül sikerülni még egyszer legalább ennyit öntudatlan állapotban tölteni, akármennyi is az az ennyi. De az is biztos, hogy ez az időintervallum hatalmas ajándék volt, és talán nem kéne visszaélni az ajándékozó szeretetével, vagy kegyelmével. Meg amúgy is rengeteg elintéznivalóm akad, szóval itt az ideje felkelni. Az első dolgom az lesz, hogy megkérdezem Luciant…

Apropó Lucian. Hol van? Merthogy nem mellettem, az száz. Füleltem, hátha hallok valami neszt - amiben mondjuk én sem nagyon hittem, jó vicc, Lucian meg a neszezés -, és akkor legnagyobb meglepetésemre, hangfoszlányokra lettem figyelmes. Ha jó a tájolókám így ébredés után, akkor valahol a folyosó végén tartózkodhat a két beszélgető személy… és egyre inkább közeledtek Lucian szobája felé. Ahogy egyre közelebb értek hozzám, már azt is hallottam, hogy az egyik hang tulajdonosa maga Lucian, aki igen erőteljesen csitítani próbálta a másik személyt, aki viszont tajtékzott dühében. Hallottam már valahol ezt a hangot. Nagyon ismerős… Tudom, hogy tudom, kihez tartozik, csak most nem akar eszembe jutni. Ki ez? A franc essen belé! De utálom ilyenkor az agyamat! Tuti, direkt csinálja, hogy az őrületbe kergessen vele… Na, szép. Még az eszemet is ellenem hangolták.

- Elárulnád, mit művelsz a házamban? – Hallottam egyre tisztábban a párbeszédet, és közben a folyamatos ajtónyitás és - becsapódás összetéveszthetetlen hangjai ütötték meg a fülemet.

- Csak utánanézek valaminek – válaszolt az ismerős hang. Túl ismerős.

- És mégis minek?

           

 Agyamban hirtelen vetett szikrát a felismerés. A szoba ajtaja kivágódott. Olyan gyorsan pattantam ülőhelyzetbe, mintha egy rugó lökött volna. Egyik karommal szorosan tartottam magam előtt a sötétkék selymet, a másikkal próbáltam félrekotorni az arcomból a hajat és a szemeim nyitva tartása sem jelentett már olyan hatalmas gondot, mint öt perccel ezelőtt.

- Ennek itt – szólalt meg fagyos hangon az illető.

Az ajtóban Adam állt, rám szegezett tekintettel, ami izzott a haragtól, undortól, gyűlölettől, csalódottságtól, megbántottságtól. Próbáltam másfelé nézni, de nem ment. Azt hiszem, ezt a tekintetet egy darabig nem fogom tudni elfelejteni.

- Hogy tehetted? – kérdezte alig hallhatóan. – Hogy voltál rá képes? Mondd, hogy kényszerített rá! Mondd, hogy bűbájt használt!

Hangja tele volt hitetlenséggel és könyörgéssel, nem akart hinni a saját két szemének. Egy pillanatra a helyébe képzeltem magamat és megértettem, mi játszódhat le benne ezekben a percekben. A lányt, akit szeret, egy másik férfi ágyában találja. És ha az nem lenne elég, hogy megcsaltam, és erre magától kellet rájönnie, mert gyáva voltam elmondani, még ott van az is, hogy kivel. Én sem repestem volna az örömtől, ha egy vámpír karjaiban találtam volna rá. Sőt! Nagy a valószínűsége, hogy én lettem volna a legjobban kiakadva. Az első ösztönös gondolatom az volt, hogy azt mondom Adamnek, ez nem az, aminek látszik. De könyörgöm! Mi ez, ha nem az, aminek látszik? Adamet aláznám meg vele még inkább, ha bepróbálkoznék ezzel. Nem tettem. Csendben gyűrögettem a takaró sarkát és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. Nem akartam, hogy így tudja meg.

- Adam, én… én… - dadogtam.

- Mond már! – üvöltött rám.

Összerezzentem. Ilyen hangon még soha nem beszélt hozzám.

- Saját akaratából jött ide, és amit tett, arra sem kényszerítette senki – szállt be a „beszélgetésbe” Lucian is miközben betette maga mögött az ajtót.

- Ez nem igaz! Nem hiszem el – rázta Adam a fejét. – Kérlek, Lily, mond, hogy hazudik!

Legördült az első könnycsepp az arcomon.

- Sajnálom Adam – nyögtem alig hallható a sírástól remegő hangon.

Adam elfordult tőlem és mindkét kezével a hajába túrt. Fel-alá kezdett járkálni a szobában, de nem nézett egyikünkre sem.  Váratlanul megállta és teljes erőből behúzott egyet a falnak. Megremegtem. Tudtam, hogy soha nem ütne meg, mégis megijedtem tőle. Soha nem láttam még ilyennek azelőtt. És azzal is tisztában voltam, hogy jelen pillanatban engem jobban gyűlöl, mint a földkerekség összes démonját. Lassan leengedte mindkét karját, de nem fordult felém. A keze vérzett, amivel a falba öklözött, de látszólag nem érdekelte. Szerettem volna odamenni hozzá, ellátni a sebesült kezét, lelkét, de csak rosszabb lett volna minden. Minden bizonnyal én vagyok az a személy a szemében, akinek a legkevésbé sem hiányolja az érintését. Annyira szerethet most, mint egy fertőző, halálos kórt. Minden vágyam az volt, hogy bárcsak én is tudnék olvasni a gondolataiban, mint Lucian.

Finom oldalpillantást vetettem Lucianre, hátha ad valami kapaszkodót, hogy mi játszódhat le most Adam fejében, de ő halvány nemet intett a fejével. Nem fog segíteni, hogy megkönnyítse a helyzetemet és igaza van. Nem lenne fair Adammel szemben.

- És ugyan mit sajnálsz? – kérdezte Adam gúnyosan és visszafordult hozzám. – Azt, hogy megcsaltál vagy esetleg azt, hogy egy gyilkossal keféltél önszántadból? Ő volt neked az első, igaz? Vagy voltak más vérszívók is? Azért ezt soha nem vártam tőled. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer képes leszel odaadni magadat egy szörnyetegnek. Hát, mint az ábra is mutatja – tárta szét karjait. -, tévedtem. Tévedni pedig emberi dolog, nem? Legalább jó volt? Élvezted?

Nem voltam képes Adamre nézni.

- Adam – hasított a levegőbe Lucian éles hangja. – Megértelek. Nincs mentség arra, amit tettünk, de Lily akkor sem érdemli meg, hogy így beszélj vele.

Adam Lucianre kapta a fejét.

- Te ebbe ne szólj bele! Kurvára nem tartozik rád ez az egész. És ne mond nekem, hogy megértesz! Nem értesz te semmit. Csak egy tetves vámpír vagy, nem több, aki kedvére elszórakozgatott kicsit egy kislánnyal, aki nem mellesleg a Vadász. Milyen privilégiumokat kaptál tőle? Nem fog megölni téged és a haverjaidat? Vagy soha többé nem vadászik vámpírokra?

- Szeretem őt – válaszolt Lucian határozottan.

       

     Adam felkacagott.

- Ez a nap vicce, de komolyan! Egy vámpír szerelmes a Vadászba! Csak tudod, egy a bökkenő… te nem szereted őt. Nem vagy képes szeretni – fordult vissza hozzám. – Szóval válaszolnál végre? Nem érek rá az örökkévalóságig. Élvezted?

Igen erőteljesen koncentráltam az ágynemű varrására.

- Ha már egyszer hagytad ennek a tetűnek, hogy megdugjon, legalább annyi méltóságod maradjon, hogy a szemembe nézel, amikor hozzád beszélek és válaszolsz, ha kérdezlek.

Nem ment. Nem voltam képes sem rá nézni, sem válaszolni. Nem akartam látni, mi tükröződik a szemeiben és nem tudtam, mi lett volna a helyes válasz.

Adam hirtelen odalépett hozzám, megragadta a vállaimat és megrázott.

- Élvezted? – köpte egész közelről az arcomba.

Ez volt az a pont, ahol a bűntudat és sajnálat helyét az indulat és a düh vette át. Mindennek van határa és Adam most ezt átlépte. Nem vagyok én rongybaba, hogy az emberek kényük-kedvük szerint rázogassanak.

- Eressz el! – sziszegtem és olyan erővel löktem el magamtól, hogy a szoba faláig hátrált. Kipattantam az ágyból és szorosan kapaszkodtam az engem körülölelő selyembe. – Igen. Ha ennyire kíváncsi vagy, hát tessék! Igen, élveztem. És akkor? Nem vagy az apám, szóval nem tartozom neked számadással, hogy mikor, kivel és mit csinálok. Te csak a Figyelőm vagy! Semmi több.

- De mi…

- Ébredj már fel, Adam! Soha nem volt olyan, hogy mi. Voltál te meg voltam én. És mielőtt megkérdeznéd, miért elmondom. Soha nem tudtunk leülni és normálisan beszélgetni, csak ha taktikai megbeszélés volt. Ha gondjaink adódtak, menekültünk előlük, ahelyett, hogy megpróbáltuk volna megbeszélni őket. Úgy bántál velem, mint egy féltve őrzött porcelánbabával. Mikor egyedül akartam vadászni és igazi magányra vágytam, ki kellett szöknöm a házból, el kellett bújnom a saját Őrzőm elől, ami lássuk be, igencsak nevetséges. Én megértem, hogy féltettél, de ez már túlzás. Túlságosan óvtál. Kalitkába zártál.

- És erre az a megoldás, hogy lefekszel az első férfival, aki szembe jön veled, nem törődve azzal, ki is az illető valójában? Ne engem hibáztass mindenért, mert egy kapcsolat mindig két emberen múlik.

- Én egy szóval nem mondtam, hogy csak a te hibád.

- Pedig nagyon úgy hangzott. És amit Christie és Josh kapott tőled… Mond, te teljesen megbolondultál? Tudod egyáltalán, hogy mit műveltél?

Nem akartam tudni és azt sem akartam, hogy ez a téma előkerüljön. Erősnek kell maradnom.

- Igen, tudom. Megmentettem őket.

- Magadtól? Mert az remekül sikerült. Gratulálok!

- Halvány segédfogalmad sincs arról, miért tettem, szóval ne gyere ezzel, mert semmit nem tudsz.

- Beavattál? Próbáltad egyáltalán elmondani? Ha már, mint barátodnak nem akartad a tudtára adni, legalább, mint Figyelődnek elmondhattad volna. Ki találtunk volna valamit.

- Én próbáltam, de…

- Ja. Gondolom milyen erőfeszítéseket tettél az ügy érdekében. Ha a megérzésem nem csal, legalább annyira próbálkoztál beavatni, mint ebbe a kis románcba. Látom az este is annyira hevesre sikeredett, hogy a kis vámpírfiúd nem bírta visszafogni magát és minden lehetséges módon a magáévá tett.

Mielőtt bármit is reagálhattam volna, Lucian Adam előtt termett és a torkánál fogva a falhoz szegezte.

- Ne merd még egyszer azt feltételezni rólam, hogy bántottam! – szűrte a fogai között fenyegetően a szavakat.

- Lehet, hogy szereti, ha megharapod – próbált Adam némi levegőhöz jutni. – Egyébként meg úgy hallottam, hogy nektek az jelenti a teljes kielégülést, ha minden lehetséges módon magatokévá tehetitek a szexpartnereteket.

- Ő a párom, nem pedig a vacsorám. – Lucian nagyon közel hajolt Adamhez. – Megsértettel engem és a páromat a saját otthonomban. Csak azért nem öllek meg itt helyben, mert ő itt van – suttogta. – Most pedig tűnj el innen – engedte el. – Már épp elég problémát okoztál.

         

   Adam a torkához kapott és lélegezni tanult. Némán figyeltük, ahogy Lucian elhagyja a szobát és hangtalanul elsiet a folyosón. És ekkor jöttem csak rá, mekkora szarba is másztunk bele valójában. A Tanács. Totálisan kiment a fejemből, hogy egy házban vagyunk velük. Jelen állás szerint utáltam Adamet, azokért, amiket a fejemhez vágott; utáltam Lucian, mert beengedte Adamet és természetesen magamat utáltam a legjobban mindenért. De bármennyire is haragszom most Adamre, a halált még neki sem kívánom. Viszont ha a Tanács tudomást szerez az ittlétéről, és miért ne tennék, hiszen úgy ordibáltunk egymással, hogy még egy süket is könnyűszerrel meghallotta volna, nem beszélve a speckó vámpírképességekről, Adam meghal. Még akkor is, ha neki fingja sincs arról, hogy itt vannak. A Tanács nem kockáztatna ilyen nagyot, hogy életben hagyjon egy Figyelőt, aki esetleg tudomást szerzett a hollétükről. A picsába!

Adam rám nézett és mintha mondani akart volna valamit, de végül meggondolta magát és csak mélyen a szemembe nézett. Tisztán olvashattam a lelkében, meg sem próbálta eltitkolni, mit érez: bánat, félelem, csalódottság, lemondás és még valami, amit nem akartam elhinni. Szerelem. Mindezek után is ott lobogott a szemében a szerelem tüze. Azt tudtam volna kezelni, ha éppen meg akar ölni a tekintetével, vagy ha undort és hasonlókat olvasok ki belőle, de most ezzel mit kezdjek. Mindenre számítottam, csak erre az egyre nem.

Halkan, szó nélkül sétált ki a szobából. Egyedül maradtam a fullasztó csendben a gondolatimmal. Bármit jobban elviseltem volna, mint ezt a némaságot, ami körülvett. Mintha minden egyes gondolatom visszhangot vert volna a hatalmas szobában. A mellettem álló éjjeliszekrényen egy üres kristálypohár állt. Felkaptam és teljes erőből a falhoz vágtam. Millió apró darabra törött, akárcsak a lelkem. A jó büdös francba!