Lucian kissé eltol magától, de csak éppen annyira, hogy maga felé fordíthassa az arcomat.
- Fáradtnak tűnsz, nohla. Aludnod kellene.
Pontosan, értettem egyet gondolatban, kellene. De ez nem jelenti azt, hogy fogok is. Alvás? Ugyan, minek az? Felesleges időpazarlás.
- Nem lehet – ráztam a fejem. – Most nem. Túl sok minden múlik azon, hogy milyen gyorsan tudom, vagyis tudjuk – javítottam ki magamat. – elkapni a Jelölőt. Minél előbb meg kell találnunk és végeznünk vele, szóval nem engedhetem meg magamnak az olyan luxuscikkeket, mint amilyen az alvás is.
- Akkor másképp fogalmazok – sóhajtott Lucian. – Aludnod kell.
- De… - akartam tiltakozni, de Lucian nem engedett kibontakozni.
- És nem holnap, holnapután vagy a jövő héten. Most kell pihenned.
Fő a változatosság. Luciannek most is igaza volt. Valóban szükségem lett volna már egy jó hosszú alvásra. Mondjuk, mint a maciknál a téli álom. Nem is rossz ötlet. A szemeim égtek, fájt a fejem a kialvatlanságtól és ezeken még egy jó erős fekete sem segített volna. Hát igen. Nem voltak valami kellemes éjszakáim mostanság. Van ilyen. Mindenesetre abban biztos voltam, hogy igazán helyrepofozni csak egy kiadós szunya tudna. De annak sem most van itt az ideje. Úgysem tudnék nyugodtan aludni addig, míg tudom, hogy életben van a Jelölő. Ébren talán van némi esélyem ellene, még ha csekély is, de legalább van, viszont, ha elalszom, és megint álmomban támad, akkor totálisan sebezhető vagyok. Nem fogok tudni szembeszállni vele.
- Még bírom – füllentettem és egy bizonyos szinten igaz is volt, mert pár órácskát még lazán talpon tudnék lenni. Utána meg maximum egy koffeingyárat kötöznék a hátamra, hogy mindig kéznél legyen, ha kell.
- Nohla – nézett Lucian a szemembe. – Érzem, hogy fáradt vagy, kimerültél. Miért nem pihensz egy keveset?
- Nem lehet – ismételtem suttogva miközben kibontakoztam Lucian ölelő karjai közül és hátat fordítottam neki. Nem próbált meg újra átölelni.
- Nem lehet vagy inkább nem mersz? – szegezte nekem a kérdést.
Nem válaszoltam. Ezt még nekem is át kellett gondolnom. Részben mind a két alternatíva igaznak bizonyult. Muszáj minél előbb pontot tenni ennek az egésznek a végére, hogy visszaálljon a rend és a Tanács végre eltakarodhasson innen. És persze, hogy megpróbálhassam helyrehozni a kapcsolatomat a barátaimmal.
Részben viszont, ha igazán őszinte akarok lenni legalább magamhoz, akkor inkább a második lehetőség irányába hajlanék. De azt hiszem, ez teljes mértékben érthető. Ha jobban belegondolunk, az összes problémám – na jó, nem az összes, de a java – azzal a hülye álommal kezdődött. Mi van akkor, ha most lefekszem aludni, álmodom is és csak tetézem a bajt. Ezer problémát még csak-csak, igaz, kissé nyögvenyelősen, de meg tudok oldani. Viszont az ezeregyedik már nekem is sok lenne. Szokták mondani, hogy csőstül jön a baj. Hát én ezt nem szeretném letesztelni, igaz-e vagy sem. Mert ha reálisnak bizonyulna, tuti kiborulnék. Az pedig egy ilyen vészhelyzet kellős közepén nem tanácsos. Addig vagyunk csak előnyös helyzetben, míg Kardfog azt hiszi, egy sziklakemény, tántoríthatatlan, mindenre elszánt, sebezhetetlen Vadásszal húzott ujjat. Ha ez az álca megbukik, akkor leszünk igazán nagy szarban, ugyanis ha az elképzelésem nem csal, a Jelölő pont arra a pillanatra vár, mikor besokallok és kiakadok. Lássuk be, én is ilyenkor vagyok a legsebezhetőbb és nem játszhatom magam önként és dalolva a kezére.
De ha ésszerűen végiggondolom, azt sem megoldás, hogy nem alszom, mert ez esetben meg a fáradság fog totálisan kikészíteni és lehet, hogy egy tök jelentéktelen kis apróságon fogom magamat felhúzni, amivel alapjáraton nem is biztos, hogy foglalkoznék. Nem tudok majd kellőképpen koncentrálni, lankadni fog a figyelmem és csak még jobban kiszolgáltatom magamat Kardfognak. Vagyis ott vagyok, ahol a part szakad. Kellemetlen.
Nagyot sóhajtottam. Itt lenne az ideje dönteni végre. Ilyenkor úgy érzem, én vagyok a határozottság mintaképe, de komolyan. Ha a végkifejlet az, hogy alszom, akkor irány a fürdő, vár a meleg vizes zuhany, aztán a pihe-puha ágyikó. Ha viszont a nem alvás mellett voksolok, irány a fürdő, vár a hideg vizes zuhany, aztán mérhetetlen mennyiségű koffein a konyhában és a reménykedés, hogy bírni fogom, amíg kell. Nos, én sem vagyok mazochista – legalábbis nem mindig – és az első alternatíva nekem is sokkal jobban tetszik. Valahogy csábítóbb. Nem is értem, miért. És olykor még én is engedek a csábításnak. Mint, például most.
- Na, jó. Ám legyen – kerültem ki a választ. Amíg nem mondom ki hangosan, hogy félek elaludni, addig olyan, mint ha nem is lenne igaz. – Aludni fogok. De csak egy keveset.
Lucian rám mosolygott. Gondolom örült, hogy megint ő nyert. Mihelyt lesz két szabad percem, ezen sürgősen változtatni fogok.
Lucian szűzies csókot nyomott a homlokomra, majd kinyitotta az ajtót. Rémülten kaptam a karja után.
- Ugye nem akarsz itt hagyni?
- Arra gondoltam, szeretnél lezuhanyozni, aztán nyugodtan aludni.
Nyugodtan aludni? Kedves vámpírom nagyon el van tévedve, ha azt hiszi, képes leszek nyugodtan aludni.
- Ez idáig stimmt. De még mindig nem értem, miért is akarsz lelépni.
- Szerinted, ha maradok, bírsz majd pihenni? – tette fel Lucian a kézenfekvő kérdést.
Időközben rájöttem, hogy nem csak pihenésre van most szükségem. Ennyi negatívan új élmény után kell valami, ami szeretetteljes, odaadó, határtalanul jó és megnyugtató. Nagyobb szükségem van most Lucian közelségére, mint bármikor máskor. Éreznem kell, hogy valaki szeret, szíve minden szeretetével.
- Csak és kizárólag akkor fog menni – mosolyogtam. – Mert tudom, hogy lesz, aki vigyázzon rám.
- Nem semmi lány vagy, remélem, tudsz róla – csukta vissza Lucian az ajtót.
Ez az! Nyertem! Piros pont jár nekem. Apropó, ajtó.
- Lenne egy kérdésem.
- Hallgatlak.
- Mielőtt Aminee bejött volna, az ajtó zárva volt?
- Igen.
- És akkor, hogy jött be? Azt hallottam, hogy kattan a zár, de te ott ültél velem az ágyon, szóval nem értem.
- Telekinézis.
Miért van az, hogy már meg sem lepődöm?
- Csak te vagy mindenki?
- Sokan, de nem mindenki.
- Oké. Megyek zuhanyozni.
Lucian bólintott.
- Itt várlak.
Lehorgasztottam a fejemet és közelebb lépten Lucianhöz.
- Biztos, hogy itt maradsz? – kérdeztem szégyenlősen és kissé elpirulva.
Mi a francért pirulok el még mindig? Ez annyira gáz!
- Tartozom egy vallomással – tette meg a minket elválasztó utolsó lépést. Felkaptam a kobakomat, hogy a mindenkit megigéző kék szempárba nézhessek. Végérvényesen a rabja lettem. – Féltem, nem kérsz meg rá, hogy töltsük együtt az éjszaka fennmaradó részét.
- Miért ne tettem volna?
Lucian válasz helyett a tarkómra csúsztatta a kezét, még szorosabban vont magához és megcsókolt. Igaz, hogy csak egy gyengéd, mondhatni finomkodó csók volt, mégis sikerült vele felperzselnie a vágyaimat. Képek sokasága ostromolt meg az előző éjszaka kellemesebb részét illetően. Ismét érezni akartam hideg érintését felforrósodott bőrömön. Azt akartam, hogy újra meztelenül tartson a karjaiba, becézgesse a testemet és bennem legyen. Hogy egyek legyünk. Lucian ajkait elválasztotta az enyémektől, s homlokát az enyémhez érintette. Légzésem már most sem a megszokott tempóban üzemelt. Csukott szemmel csókját ízlelgettem.
- Annyira nehéz uralkodni magamon, mikor veled vagyok – suttogta.
- Hát ne tedd – suttogtam én is és lassan kinyitottam a szemeimet.
- Nem lehet. Nem veszíthetem el teljesen a kontrollomat.
- És ha én kérnélek rá?
- Ha tudnád, nem kérnél ilyet – csendült némi fájdalom a hangjában.
Már megint miről maradtam le, édes istenem!
De hangosan nem kérdeztem semmit. Az oldalamat ugyan furdalta a kíváncsiság, mégis úgy döntöttem, ráér ez még később is. Gondolom, nem valami kis kedves bizalomgerjesztő dolgot nem tudok, szóval jegelném a témát egy kevéske időre. De nem is ez volt a fő okom a némaságra.
Álltunk egymással szemben és némán figyeltük a másikat. Lucian feszült lett. Éreztem, hogy teljesen mozdulatlanná dermed. Valószínűleg őt sem érintette éppen kellemesen, hogy ez szóba jött, főleg egy ilyen nap után. És mintha félelem tükröződött volna a szemeiben. Ez volt az igazán döntő tény, amiért nem kérdeztem semmit. Mindkettőnknek fel kell még készülnie erre a beszélgetésre lélekben.
- Tudod, vadászat után mindig csupa kosz vagyok. És azt hiszem, a hátamra is jutott bőven a hamuból. Segítenél? – szakítottam ki magamat Lucian ölelő karjai közül és egy lépést tettem hátrafelé, a fürdő irányába.
Mikor Lucian a tenyerébe zárta a kezemet, már korántsem volt olyan feszült, mint az előbb. Vállizmai elernyedtek, tekintetéből eltűnt a félelem szikrája. Mintha megnyugodott volna, hogy ma este kivételesen nem elégítettem ki a kíváncsiságomat. Tekintetét fogva tartva kezdtem el szépen lassan hátrálni. A fürdő gyertyafényben úszott. A félhomály, a párás levegő még jobban felélesztette a mindkettőnkben ott szunnyadó vágyat. Lassan Lucianhöz hajoltam és ugyanazzal a gyengédséggel csókoltam, mint ő nem is olyan rég. De mégis más volt. Csókunkban ott lebegtek az el nem mondott szavak, egy újabb együtt töltött szenvedélyes éjszaka ígéretei, a leírhatatlan vágy, tisztelet, bizalom a másik iránt… és a határtalan szerelem, amely mindkettőnket úgy temetett maga alá, mint egy hatalmas hullám a fuldoklót.
Apró csókok, kedveskedő szavak, finom érintések közepette simogattuk le a másikat fogva tartó ruhadarabokat. Együtt léptünk be a zuhany alá, amely úgy permetezett minket a kellemesen meleg vízzel, mintha megáldotta volna a szerelmünket. Lucian háttal fordított magának és kezei tétovázás nélkül indultak útnak, hogy bebarangolják a testem minden zugát. Érintése nyomán az izmain összerándultak, majd ismét elernyedtek. Lucian a fenekemhez nyomta merev férfiasságát. Az ölem már sajgott a vágytól, a légzést újra kellett tanulnom. Minden gondolatomat lekötötte a tegnap esti élmény, amikor egyek lettünk és a tudat, hogy nemsokára újra megtörténik. Annyira magával ragadó volt, felemelő, mintha lebegtem volna a felhők fölött, minden bajtól, fájdalomtól távol.
- Kérlek – suttogtam vágytól elfúló hangon.
- Még nem állsz készen – csókolgatta a nyakamat. – Nedves vagy, de még túl szűk – simította meg egyik kezével a mellemet, míg a másikat lecsúsztatta a lábam közé.
Az orgazmus elsöprő erővel csapott le rám és repített magával a gondtalanság felé. Nem láttam semmit csak azt a vakító fehér fényt, amit múlt éjjel is.
Mikor az érzékszerveim ismét képesek voltak működni, halványan éreztem, hogy Lucian egy pillanatra eltávolodott tőlem, majd egyetlen határozott mozdulattal belém hatolt. Minden megszűnt létezni számunkra, s csak mi maradtunk egymásnak. Lucian finoman mozogni kezdett bennem, elnyújtva, kiélvezve minden egyes pillanatot és közben kezei folyamatosan simogatták a testemet. Minden érintés kétszer olyan intenzívnek hatott, mint máskor, gondolataim már értelmüket vesztették. A szerelmünkön kívül minden értelmetlen lett. Egyre sebesebben közeledtünk a beteljesülés felé. Éreztem, ahogy Lucian pénisze megrándul bennem, és belém lövelli a magját. Egyszerre kiáltottunk fel. Az élvezet ködként ereszkedett le közénk és betakart minket a gondtalanság hazug fellegével.
Lucian hatalmas fából faragott ágyán talált rám a reggel. Vagyis azt hiszem, hogy a reggel, de ezt a föld alól nehéz megmondani. Álmosan fordultam át a másik oldalamra, magammal húzva a sötétkék selyemágyneműt. Megpróbáltam kinyitni összeragadt szemeimet, de hamar kiderült, ők nem akarják, hogy ez megtörténjen. Én meg nem nagyon ellenkeztem velük. Tényleg jól jött már ez a kis alvás, és amíg lehet, ki akarok élvezni minden egyes pillanatot, amit még ágyban tölthetek, határoztam el. Azt ugyan nem tudom, hogy minek a hatására, de sikerült nyugodtan, álommentesen aludnom. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, fogalmam sincs, hány órát sikerült pihennem és még megsaccolni sem tudnám. Az tuti, hogy minden probléma nélkül sikerülni még egyszer legalább ennyit öntudatlan állapotban tölteni, akármennyi is az az ennyi. De az is biztos, hogy ez az időintervallum hatalmas ajándék volt, és talán nem kéne visszaélni az ajándékozó szeretetével, vagy kegyelmével. Meg amúgy is rengeteg elintéznivalóm akad, szóval itt az ideje felkelni. Az első dolgom az lesz, hogy megkérdezem Luciant…
Apropó Lucian. Hol van? Merthogy nem mellettem, az száz. Füleltem, hátha hallok valami neszt - amiben mondjuk én sem nagyon hittem, jó vicc, Lucian meg a neszezés -, és akkor legnagyobb meglepetésemre, hangfoszlányokra lettem figyelmes. Ha jó a tájolókám így ébredés után, akkor valahol a folyosó végén tartózkodhat a két beszélgető személy… és egyre inkább közeledtek Lucian szobája felé. Ahogy egyre közelebb értek hozzám, már azt is hallottam, hogy az egyik hang tulajdonosa maga Lucian, aki igen erőteljesen csitítani próbálta a másik személyt, aki viszont tajtékzott dühében. Hallottam már valahol ezt a hangot. Nagyon ismerős… Tudom, hogy tudom, kihez tartozik, csak most nem akar eszembe jutni. Ki ez? A franc essen belé! De utálom ilyenkor az agyamat! Tuti, direkt csinálja, hogy az őrületbe kergessen vele… Na, szép. Még az eszemet is ellenem hangolták.
- Elárulnád, mit művelsz a házamban? – Hallottam egyre tisztábban a párbeszédet, és közben a folyamatos ajtónyitás és - becsapódás összetéveszthetetlen hangjai ütötték meg a fülemet.
- Csak utánanézek valaminek – válaszolt az ismerős hang. Túl ismerős.
- És mégis minek?
Agyamban hirtelen vetett szikrát a felismerés. A szoba ajtaja kivágódott. Olyan gyorsan pattantam ülőhelyzetbe, mintha egy rugó lökött volna. Egyik karommal szorosan tartottam magam előtt a sötétkék selymet, a másikkal próbáltam félrekotorni az arcomból a hajat és a szemeim nyitva tartása sem jelentett már olyan hatalmas gondot, mint öt perccel ezelőtt.
- Ennek itt – szólalt meg fagyos hangon az illető.
Az ajtóban Adam állt, rám szegezett tekintettel, ami izzott a haragtól, undortól, gyűlölettől, csalódottságtól, megbántottságtól. Próbáltam másfelé nézni, de nem ment. Azt hiszem, ezt a tekintetet egy darabig nem fogom tudni elfelejteni.
- Hogy tehetted? – kérdezte alig hallhatóan. – Hogy voltál rá képes? Mondd, hogy kényszerített rá! Mondd, hogy bűbájt használt!
Hangja tele volt hitetlenséggel és könyörgéssel, nem akart hinni a saját két szemének. Egy pillanatra a helyébe képzeltem magamat és megértettem, mi játszódhat le benne ezekben a percekben. A lányt, akit szeret, egy másik férfi ágyában találja. És ha az nem lenne elég, hogy megcsaltam, és erre magától kellet rájönnie, mert gyáva voltam elmondani, még ott van az is, hogy kivel. Én sem repestem volna az örömtől, ha egy vámpír karjaiban találtam volna rá. Sőt! Nagy a valószínűsége, hogy én lettem volna a legjobban kiakadva. Az első ösztönös gondolatom az volt, hogy azt mondom Adamnek, ez nem az, aminek látszik. De könyörgöm! Mi ez, ha nem az, aminek látszik? Adamet aláznám meg vele még inkább, ha bepróbálkoznék ezzel. Nem tettem. Csendben gyűrögettem a takaró sarkát és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. Nem akartam, hogy így tudja meg.
- Adam, én… én… - dadogtam.
- Mond már! – üvöltött rám.
Összerezzentem. Ilyen hangon még soha nem beszélt hozzám.
- Saját akaratából jött ide, és amit tett, arra sem kényszerítette senki – szállt be a „beszélgetésbe” Lucian is miközben betette maga mögött az ajtót.
- Ez nem igaz! Nem hiszem el – rázta Adam a fejét. – Kérlek, Lily, mond, hogy hazudik!
Legördült az első könnycsepp az arcomon.
- Sajnálom Adam – nyögtem alig hallható a sírástól remegő hangon.
Adam elfordult tőlem és mindkét kezével a hajába túrt. Fel-alá kezdett járkálni a szobában, de nem nézett egyikünkre sem. Váratlanul megállta és teljes erőből behúzott egyet a falnak. Megremegtem. Tudtam, hogy soha nem ütne meg, mégis megijedtem tőle. Soha nem láttam még ilyennek azelőtt. És azzal is tisztában voltam, hogy jelen pillanatban engem jobban gyűlöl, mint a földkerekség összes démonját. Lassan leengedte mindkét karját, de nem fordult felém. A keze vérzett, amivel a falba öklözött, de látszólag nem érdekelte. Szerettem volna odamenni hozzá, ellátni a sebesült kezét, lelkét, de csak rosszabb lett volna minden. Minden bizonnyal én vagyok az a személy a szemében, akinek a legkevésbé sem hiányolja az érintését. Annyira szerethet most, mint egy fertőző, halálos kórt. Minden vágyam az volt, hogy bárcsak én is tudnék olvasni a gondolataiban, mint Lucian.
Finom oldalpillantást vetettem Lucianre, hátha ad valami kapaszkodót, hogy mi játszódhat le most Adam fejében, de ő halvány nemet intett a fejével. Nem fog segíteni, hogy megkönnyítse a helyzetemet és igaza van. Nem lenne fair Adammel szemben.
- És ugyan mit sajnálsz? – kérdezte Adam gúnyosan és visszafordult hozzám. – Azt, hogy megcsaltál vagy esetleg azt, hogy egy gyilkossal keféltél önszántadból? Ő volt neked az első, igaz? Vagy voltak más vérszívók is? Azért ezt soha nem vártam tőled. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer képes leszel odaadni magadat egy szörnyetegnek. Hát, mint az ábra is mutatja – tárta szét karjait. -, tévedtem. Tévedni pedig emberi dolog, nem? Legalább jó volt? Élvezted?
Nem voltam képes Adamre nézni.
- Adam – hasított a levegőbe Lucian éles hangja. – Megértelek. Nincs mentség arra, amit tettünk, de Lily akkor sem érdemli meg, hogy így beszélj vele.
Adam Lucianre kapta a fejét.
- Te ebbe ne szólj bele! Kurvára nem tartozik rád ez az egész. És ne mond nekem, hogy megértesz! Nem értesz te semmit. Csak egy tetves vámpír vagy, nem több, aki kedvére elszórakozgatott kicsit egy kislánnyal, aki nem mellesleg a Vadász. Milyen privilégiumokat kaptál tőle? Nem fog megölni téged és a haverjaidat? Vagy soha többé nem vadászik vámpírokra?
- Szeretem őt – válaszolt Lucian határozottan.
Adam felkacagott.
- Ez a nap vicce, de komolyan! Egy vámpír szerelmes a Vadászba! Csak tudod, egy a bökkenő… te nem szereted őt. Nem vagy képes szeretni – fordult vissza hozzám. – Szóval válaszolnál végre? Nem érek rá az örökkévalóságig. Élvezted?
Igen erőteljesen koncentráltam az ágynemű varrására.
- Ha már egyszer hagytad ennek a tetűnek, hogy megdugjon, legalább annyi méltóságod maradjon, hogy a szemembe nézel, amikor hozzád beszélek és válaszolsz, ha kérdezlek.
Nem ment. Nem voltam képes sem rá nézni, sem válaszolni. Nem akartam látni, mi tükröződik a szemeiben és nem tudtam, mi lett volna a helyes válasz.
Adam hirtelen odalépett hozzám, megragadta a vállaimat és megrázott.
- Élvezted? – köpte egész közelről az arcomba.
Ez volt az a pont, ahol a bűntudat és sajnálat helyét az indulat és a düh vette át. Mindennek van határa és Adam most ezt átlépte. Nem vagyok én rongybaba, hogy az emberek kényük-kedvük szerint rázogassanak.
- Eressz el! – sziszegtem és olyan erővel löktem el magamtól, hogy a szoba faláig hátrált. Kipattantam az ágyból és szorosan kapaszkodtam az engem körülölelő selyembe. – Igen. Ha ennyire kíváncsi vagy, hát tessék! Igen, élveztem. És akkor? Nem vagy az apám, szóval nem tartozom neked számadással, hogy mikor, kivel és mit csinálok. Te csak a Figyelőm vagy! Semmi több.
- De mi…
- Ébredj már fel, Adam! Soha nem volt olyan, hogy mi. Voltál te meg voltam én. És mielőtt megkérdeznéd, miért elmondom. Soha nem tudtunk leülni és normálisan beszélgetni, csak ha taktikai megbeszélés volt. Ha gondjaink adódtak, menekültünk előlük, ahelyett, hogy megpróbáltuk volna megbeszélni őket. Úgy bántál velem, mint egy féltve őrzött porcelánbabával. Mikor egyedül akartam vadászni és igazi magányra vágytam, ki kellett szöknöm a házból, el kellett bújnom a saját Őrzőm elől, ami lássuk be, igencsak nevetséges. Én megértem, hogy féltettél, de ez már túlzás. Túlságosan óvtál. Kalitkába zártál.
- És erre az a megoldás, hogy lefekszel az első férfival, aki szembe jön veled, nem törődve azzal, ki is az illető valójában? Ne engem hibáztass mindenért, mert egy kapcsolat mindig két emberen múlik.
- Én egy szóval nem mondtam, hogy csak a te hibád.
- Pedig nagyon úgy hangzott. És amit Christie és Josh kapott tőled… Mond, te teljesen megbolondultál? Tudod egyáltalán, hogy mit műveltél?
Nem akartam tudni és azt sem akartam, hogy ez a téma előkerüljön. Erősnek kell maradnom.
- Igen, tudom. Megmentettem őket.
- Magadtól? Mert az remekül sikerült. Gratulálok!
- Halvány segédfogalmad sincs arról, miért tettem, szóval ne gyere ezzel, mert semmit nem tudsz.
- Beavattál? Próbáltad egyáltalán elmondani? Ha már, mint barátodnak nem akartad a tudtára adni, legalább, mint Figyelődnek elmondhattad volna. Ki találtunk volna valamit.
- Én próbáltam, de…
- Ja. Gondolom milyen erőfeszítéseket tettél az ügy érdekében. Ha a megérzésem nem csal, legalább annyira próbálkoztál beavatni, mint ebbe a kis románcba. Látom az este is annyira hevesre sikeredett, hogy a kis vámpírfiúd nem bírta visszafogni magát és minden lehetséges módon a magáévá tett.
Mielőtt bármit is reagálhattam volna, Lucian Adam előtt termett és a torkánál fogva a falhoz szegezte.
- Ne merd még egyszer azt feltételezni rólam, hogy bántottam! – szűrte a fogai között fenyegetően a szavakat.
- Lehet, hogy szereti, ha megharapod – próbált Adam némi levegőhöz jutni. – Egyébként meg úgy hallottam, hogy nektek az jelenti a teljes kielégülést, ha minden lehetséges módon magatokévá tehetitek a szexpartnereteket.
- Ő a párom, nem pedig a vacsorám. – Lucian nagyon közel hajolt Adamhez. – Megsértettel engem és a páromat a saját otthonomban. Csak azért nem öllek meg itt helyben, mert ő itt van – suttogta. – Most pedig tűnj el innen – engedte el. – Már épp elég problémát okoztál.
Adam a torkához kapott és lélegezni tanult. Némán figyeltük, ahogy Lucian elhagyja a szobát és hangtalanul elsiet a folyosón. És ekkor jöttem csak rá, mekkora szarba is másztunk bele valójában. A Tanács. Totálisan kiment a fejemből, hogy egy házban vagyunk velük. Jelen állás szerint utáltam Adamet, azokért, amiket a fejemhez vágott; utáltam Lucian, mert beengedte Adamet és természetesen magamat utáltam a legjobban mindenért. De bármennyire is haragszom most Adamre, a halált még neki sem kívánom. Viszont ha a Tanács tudomást szerez az ittlétéről, és miért ne tennék, hiszen úgy ordibáltunk egymással, hogy még egy süket is könnyűszerrel meghallotta volna, nem beszélve a speckó vámpírképességekről, Adam meghal. Még akkor is, ha neki fingja sincs arról, hogy itt vannak. A Tanács nem kockáztatna ilyen nagyot, hogy életben hagyjon egy Figyelőt, aki esetleg tudomást szerzett a hollétükről. A picsába!
Adam rám nézett és mintha mondani akart volna valamit, de végül meggondolta magát és csak mélyen a szemembe nézett. Tisztán olvashattam a lelkében, meg sem próbálta eltitkolni, mit érez: bánat, félelem, csalódottság, lemondás és még valami, amit nem akartam elhinni. Szerelem. Mindezek után is ott lobogott a szemében a szerelem tüze. Azt tudtam volna kezelni, ha éppen meg akar ölni a tekintetével, vagy ha undort és hasonlókat olvasok ki belőle, de most ezzel mit kezdjek. Mindenre számítottam, csak erre az egyre nem.
Halkan, szó nélkül sétált ki a szobából. Egyedül maradtam a fullasztó csendben a gondolatimmal. Bármit jobban elviseltem volna, mint ezt a némaságot, ami körülvett. Mintha minden egyes gondolatom visszhangot vert volna a hatalmas szobában. A mellettem álló éjjeliszekrényen egy üres kristálypohár állt. Felkaptam és teljes erőből a falhoz vágtam. Millió apró darabra törött, akárcsak a lelkem. A jó büdös francba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése