Hogy mi van? Lucian miattam hívta össze a Tanácsot? De mégis mi a jó büdös fenének? Próbáltam Lucianön arra utaló jeleket találni, hogy ez az egész buli csak egy vicc és nem is miattam vannak itt, csupán csak beugrottak egy rövidke látogatásra, megisznak pár liter vért, körülnéznek szerény kis városunkban és mennek is tovább. De semmi ilyesmiről nem volt szó, legnagyobb bánatomra. Lucian halálosan komolyan beszélt. Akkor hát, nincs más hátra, mint előre!
- Mi közöm nekem a Vámpírok Tanácsához? Mármint olyan értelemben, hogy oké persze, én vagyok a Vadász, meg minden és itt helyben le kéne mészárolnom az összes tagot, de nem tartozom a társadalmatokhoz, szóval rám nem igazán vonatkoznak a törvényeitek sem. Ergo még mindig nem tiszta előttem, minek rontják itt a levegőt – ültem vissza az ágy sarkára.
- A párom vagy. És mivel én is egy vagyok közülük, valamilyen szinten neked is közöd lett hozzájuk. Mikor velem vagy… - gondolkodott el egy pillanatra. - … nem csak akkor, mikor velem vagy, hanem ameddig hozzám tartozol, rád is ugyanúgy érvényesek a törvényeink. És ha el kell válnunk, bármilyen okból kifolyólag, akkor sem beszélhetsz senkinek sem az emberek világában arról, ami itt történik.
Gondolkoztam rajta, hogy vitába szállok Luciannel, ugyan miért kéne nekünk elhagyni egymást, aztán rájöttem, hogy elég nagy hülyeség lenne. Így nem vitatkoztam. Soha nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, és lehet, tényleg külön kell folytatnunk az életünket, egymástól távol, még ha csak rövid időre is.
- Eddig is titkolnom kellett azt, hogy mit csinálok. Ez ezek után sem lenne nehéz. Már gyakorlott vagyok a témában – fintorogtam. – Bocsi, hogy félbeszakítottalak. Folytasd nyugodtan.
- Tehát, az egyik problémánk valóban az, hogy nem a vámpírtársadalom része vagy, hanem egy teljesen másmilyen életmódot – és ezen van a hangsúly – élő személy. Hiába vagy te a Vadász, a Tanács szemében jelen esetben akkor is csak egy civil, az átlagnál ugyan kicsit nagyobb erővel rendelkező, de civil vagy. És most már az én párom is.
- Ez lenne a fő probléma? – vágtam közbe ismét. – Hogy nem iszom vért?
- Nem. Jelen pillanatban az egyik gondunk nem az, hogy te nem vagy vámpír, hanem, hogy én a Tanács tagja vagyok.
- Na, akkor összegezném a hallottakat. Az én logikám szerint ott vagyunk, ahol a part szakad. Vagyis, hogy nem egy társadalomba tartozunk. Nincs igazam?
- Csak részben. Ez nem ilyen egyszerű - sóhajtott Lucian. – Nem minden fekete meg fehér. – A szürke átmeneteket utálom… - Az akadályt nem az jeleneti, hogy vámpír vagyok és te nem, hanem, hogy a Tanácshoz tartozom.
Még mindig nem volt teljesen világos, hová is akar Lucian ezzel az egésszel kilyukadni. Pedig igen erőteljesen forogtak odabent a kerekek.
- Az, hogy téged választottalak páromnak – kezdte a magyarázatot. – olyan a mi világunkban, mintha annak idején a középkorban egy főnemes nyíltan felvállalta volna, hogy a szolgálóját szereti és vele akar élni, nem pedig egy másik vagyonos család sarjával.
- Mi van? – akadtam ki. – Te most komolyan azt akarod beadni nekem, hogy ennyire középkori gondolkodásúak vagytok? Ezt egyszerűen nem vagyok képes elhinni! – pattantam fel az ágyról. – Tehát, tulajdonképpen egy koszfolt vagyok a szemükben és nem azért, mert Vadász vagyok, hanem azért, mert nincsenek hegyes szemfogaim? Ez egyszerűen nevetséges. Itt vagytok értelmes, gondolkodó lényekként és ilyen hülye, ósdi szabályok kötik meg a kezeiteket!
Az utolsó mondatot már szinte ordítottam. Könyörgöm! Nem a XIII. században élünk, ahol még az emberek társadalmi rangjuknak megfelelően választottak – vagyis inkább kaptak – társat.
- Lily, kérlek! – csitított Lucian. – Amúgy is mindenki hallja, miről beszélgetünk, nem kell még kiabálnod is. Így még az esélyt sem hagyod meg nekik, hogy megpróbáljanak ne ránk figyelni. Rengeteg időmbe telt, míg meggyőztem őket, méltó vagy arra, hogy a párom légy. Ne ronts el mindent azzal, hogy az évszázadok óta remekül működő szabályainkat szidod.
- Méltó vagyok arra, hogy a párod legyek? – Na, ez már mindennek a teteje! – Értem én. Ha másik nyolc vámpír azt mondja neked, hogy nem vagyok neked elég jó, azt is elfogadod?
- Természetesen nem – állt fel Lucian is az ágyról. – Alap esetben semmi közük nincs ahhoz, hogy kit szeretek, kit fogadok el páromnak. De ez most vészhelyzet. Tudnom kellett, hogyan vélekedik rólad a Tanács.
- Tojok rá, mit gondolnak rólam.
- Más esetben engem sem érdekelne a véleményük, de most csak ők segíthetnek, szóval kénytelenek leszünk egy darabig az ő szabályaik szerint játszani. Elfogadtak és ezzel lényegesen sok időt spóroltak meg nekünk. Ha nem így lett volna, sokkal tovább tartana, míg megszereznénk a szükséges információkat. És mellékesen jegyezném meg, hogy a törvényeink nem véletlenül és nem az unaloműzés céljából születtek meg évszázadokkal ezelőtt. Az elsődleges céljuk fajunk fenntartása és biztonsága volt. A vámpírok jogait, kéréseit mindig a Vámpírok Tanácsa képviselte mindenhol. A vámpírok hűséget fogadnak a Királynak és a Tanácsnak is egyaránt és mikor a sors úgy hozza, megvédjük őket. Viszont erre csak a legerősebbek képesek, a tisztavérű vámpírok.
- A Nemesek.
- Pontosan – bólintott Lucian.
A Nemesek, mint Lucian is említette, tisztavérű vámpírok. Ez leegyszerűsítve annyit jelent, hogy vámpírszülőktől származnak. Apuci és anyuci is vérszívó. Nagyon ritka, az ilyen tekintve, hogy minden vámpír csak minden ötödik évben két nap erejéig képes vámpír bébi nemzésre/fogantatásra. És sokszor a két fél esetében nem egyszerre jön el ez az idő. De ha még olyan szerencséje is van a párnak, hogy mégis, akkor sem garantált, hogy születik valaki a dologból. Pech. Minden esetre az így született vámpírok sokkal erősebbek, mint az átváltoztatott társaik. Ám van még egy buktatója ennek a tisztavérűségnek. Mikor megszületik egy Nemes bébi, nem vámpírként születik. Egészen húsz éves koráig ember, ebből kifolyólag az emberek világában kell élnie, elszakítva az igazi szüleitől. Azon a napon, mikor betölti a húszat, elkezdődik az átalakulás, amit vagy túlél és vámpírként létezhet tovább a saját világában, vagy véglegesen meghal. Mikor elkezdődik az átváltozás, mindig jelen van egy erősebb vámpír is, hogyha az illető túléli, ne kezdje halomra gyilkolászni az embereket maga körül. Ez a vámpír a Segítő. Ő segít a fiataloknak kordában tartani a bennük lakozó démont. Legjobb tudomásom szerint a Segítő személyét minden esetben a Tanács határozza meg, bár erre nem mernék esküdni. Lehet, hogy a Király? Nem emlékszem rá pontosan. Lényeg a lényeg: ha valaki kijelöl Segítőnek, Segítő leszel és pont. Nincs vita. Amiben viszont biztos vagyok, hogy az átváltozást túlélők töltik be szépen folyamatosan a Tanácsban megüresedett helyeket, és abban a pillanatban, hogy a Tanácshoz tartoznak, már nem Nemeseknek nevezik őket, hanem Öregeknek. Gondolom az elnevezés mindenkinek világos: azért hívják így őket, mert ők a kilenc legöregebb vámpír. George mindig azt mondta nekem, ha egy Nemessel kerülök szembe, és nem éppen egy pár napos, friss Nemessel, inkább mentsem az irhámat, amíg lehet és később erősítéssel, felkészülve keressem meg a vérszívót, ugyanis sokkal többre megyünk úgy, hogyha élek. Volt benne valami. A halálom után már nem sok mindent tehetek. Az összes eddig élt Vadász végzete egy Nemes lett.
Az én végzetem itt állt előttem. Ha nem is ő fog megölni, biztos, hogy azért kell majd meghalnom, mert beleszerettem. De nem bánom. Egyszer így, vagy úgy, de meg kell halnom és akkor már olyan valakiért haljak meg, akit teljes szívemből szeretek. Tudom jól, hogy a szerelem hozza majd el számomra a véget. Őszintén szólva már az egy nagy csoda, hogy még mindig élek. Nem tudom, mit mondott Lucian a Tanácsnak, mivel győzte meg őket, hogy nem feltétlenül kell már most nekem esni, ráér az később is, de nagyon meggyőző lehetett. Valószínű, hogy valami megállapodásfélét köthettek: amíg tart ez az ügy, amit még mindig nem tudok pontosan, hogy milyen ügy, ők nem próbálnak megölni engem és én sem őket. De ha egy darabig elnézik Luciannek, hogy a Vadásszal kavar, akkor tényleg nagy lehet a baj. Ennek később még tuti, lesz visszhangja.
- Nohla, minden rendben? – érintette meg Lucian a gyengéden vállamat.
- Persze, csak gondolkodtam – erőltettem fáradt mosolyt az arcomra. Egyébként még mindig semmi sincs rendben, szóval ez a kérdés kicsit hülyén hangzik egy olyan személy szájából, aki tisztában van a tényekkel. Mindegy.
- Min? – faggatózott tovább.
- Csak jelentéktelen apróságokon. – Ez mekkora hazugság volt tőlem.
Lucian is tudta, hogy nem az igazat mondom. Speckó vámpírképesség: kiszagolják a hazugságot.
- Úgy szeretnék ilyenkor a fejedbe látni.
- Én örülök, hogy nem megy – vallottam be. – Így legalább van egy kis személyes terem, ami csak az enyém. És végre te is érezheted, mit él át minden olyan lény a Földön, aki nem képes mások gondolataiban turkálni. De visszatérve… - dörzsöltem meg a szemeimet. – Az egyik problémánkat mondjuk, felfogtam. Mi a másik?
- Ez itt – húzta végig ujjait a nyakamon lévő harapásnyomon.
Láttam, hogy a szemében felizzik a bosszúállás szikrája. Ez már jó jel. Végre nem azt látom, hogy magát okolja miatta. Hiphip hurrá!
- De ez az én bajom, nem pedig a Tanácsé – tiltakoztam.
- Nagyon tévedsz. Ez az a probléma, ami miatt igazából idehívtam őket. Valaki a lehető legnagyobb mélységben sértette meg a törvényeinket és nem utolsó sorban minket is azzal, hogy megjelölt. Ezzel a tettével az illető megkérdőjelezte a vezetői szerepemet is, miszerint nem vagyok képes megvédeni azt, ami az enyém. A Tanács azért ült össze, hogy közösen megtaláljuk és felelősségre vonjuk azt, aki ezt tette veled – világosított fel Lucian.
- Oké. Ez nagyon kedves, tényleg, de két dolgot tisztázzunk. Egy – nem vagyok a tiéd. Melletted állok, szeretlek, de nem vagyok a tulajdonod. Kettő – nagylány vagyok már, egyedül is meg tudom találni ezt a szemétládát és garantálom, hogy meg is fogom ölni. És ebben még a Tanács sem akadályozhat meg.
- Előbbivel egyet értek, és sajnálom, ne haragudj, valóban nem vagy az enyém. Nem úgy gondoltam. Viszont utóbbival kapcsolatban lennének ellenvetéseim. És nem azzal, hogy meg akarod ölni. Ez természetesen jogodban áll, ha megtaláltuk a Jelölőt.
- Akkor nem értem.
- Hogyan akarod egyedül megtalálni?
Vállat vontam.
- Tudtommal még mindig én vagyok a Vadász. Hát követem az ösztöneimet.
- Az ösztöneid itt édes keveset sem fognak érni.
De kedves.
- Merthogy?
- Mennyit tudsz a vámpírjelekről? – tette fel Lucian a legalapvetőbb kérdést.
- Leginkább semmit és ez eléggé aggaszt – feleltem őszintén.
- Hidd el nekem, miután elmondtam, amit tudnod kell ezzel kapcsolatban, rájössz majd, hogy jobb volt, amíg semmit sem tudtál.
- Megijesztesz. De komolyan – vallottam be.
- Helyes – bólintott Lucian. – Nem akarom, hogy félvállról vedd ezt az egészet.
- Ígérem, nem fogom – tettem a szívemre a kezem ezzel is erősítve az ígéretemet. – Akkor elmondod végre? És ne csak azt, amit szerinted tudnom kell a jelekről, hanem mindent – követeltem, bár a dolgok nagyon úgy álltak, hogy a végén megint Luciannek lesz igaza és kiderül, jobb volt az édes tudatlanság. Én mondjuk mindig is azt vallottam, a semminél minden jobb, de néha tehet kivételt az ember a meggyőződéseivel szemben, nem?
- Nem sűrűn teszünk ilyet, nehogy beszivárogjon az emberek világába a létezésünk. Ha mégis megtörténik és egy vámpír jelet hagy egy emberen, nyomós oka volt rá.
- Nem akarok ünneprontó lenni, de az emberek között nyílt titok, hogy léteztek. Mindenki tudja, csak senki nem beszél róla.
- Mert azt gondolják, csak a fantáziájuk szülöttjei vagyunk. A filmek és könyvek alapján mindenki vágyik ebbe a világba, vágyik a kárhozatra, de csak azért, mert nem tudják milyen is ez valójában. Ha látnák a valóságot, menekülnének. Így viszont csak egy vágyott világot látnak és addig jó, amíg ez így marad. Azért nem mondják ki hangosan ezeket a gondolatokat, mert félnek a tömeg reakciójától, így mindenki úgy tesz, mintha nem tudna semmit. És ha látnak is valamilyen ránk utaló jelet, azt a fantáziájuk, vágyuk által kreált hamis ténynek veszik. Próbálnak rá racionális magyarázatot keresni. Ezért sem jelölünk meg lépten-nyomon minden járó-kelőt. Nem adunk okot az embereknek, hogy elhiggyék, amit látnak. Mert ugyebár, te is valósabbnak gondolod azt a képtelenségnek tűnő dolgot, amit többször látsz. Ha felszínre kerülne, hogy valóban létezünk, ki tudja, milyen következményekkel járna.
Átgondoltam a hallottakat. Az mondjuk, tényleg úgy működik, hogyha látunk valami apróságot, ami eltér a megszokottól, azonnal racionális magyarázatot próbálunk rá keresni. Emberi természet és kész. Ezen nincs mit magyarázni. Míg például egy ember nyakán látnának két aprócska lyukacskát, elintéznék azzal, hogy szerencsétlennek beleállt a nyakába a kétágú villa. Na de ha már sok ilyennel találkoznának, nem hiszem, hogy arra a bizonyos villára fognák. És Luciannek abban is igaza volt, hogy beláthatatlan következményekkel járna, ha kitudódna a létezésük. Akármi lehetne belőle: vámpírüldözés, nagyon mély és beteges vámpírkultusz, a vámpírok rászabadulnának az emberekre. Annyi lehetséges variáció van. A lehető legjobb az lenne, ha tudnának egymás mellett békében élni úgy, mint eddig, de erre a legcsekélyebb az esély. Az emberek kétféleképpen fogadhatják a vámpírokat: rajongással és a félelem által szült ellenvetéssel, gyűlölettel. Tehát valaki biztos, hogy rosszul jönne ki a buliból. Szívás.
- OK. Megint te nyertél – adtam meg magamat. – Kanyarodjunk vissza a jelekhez.
Lucian bólintott.
- Szóval, ha meg is jelölünk valakit, olyan személyt választunk, aki nem tartozik senkihez, nincs párja. De az is előfordulhat, hogyha egy vámpírnak emberi párja van, akkor őt jelöli meg. Viszont az egyenesen tiltott dolog a társadalmunkban, hogy egy másik vámpírtársunk párján hagyjuk a jelünket.
- De azt honnan tudjátok, hogy ki jelölte meg az illető személyt? Nem minden harapás ugyanolyan? Két apró lyuk a nyakon.
- Nem pontosan. Mindenkinek másmilyen a harapása. Nem sok a különbség, de elég. És persze, mindannyiunknak más az illata. Ha megjelöltünk valakit, azt körüllengi.
- Vagyis csak a szagmintát kell követni – egyszerűsítettem.
- Ez is egy megoldás lehetne, ha egy kezdővel állnánk szemben, és ha ilyen helyzetben lennénk, nem hívtam volna össze a Tanácsot. De jelen esetben a Jelölő hatalmas erővel bír. Mivel álmodban jelölt meg, gyakorlatilag egy ujjal sem ért hozzád, tehát nincs rajtad az illata. De ha körül is venne, akkor is nehéz lenne megtalálni, mert az igazán nagyhatalmú Nemesek képesek az illatuk elrejtésére. Csak akkor érezni, ha esznek, szeretkeznek vagy hívják a Jelöltet. Ezek pedig mind, hogy úgy fogalmazzak, intim tevékenységnek számítanak a vámpírok köreiben.
- Értem. Szóval, aki ezt tette – mutattam bal oldalt a nyakamra. – hatalmas szabálysértést követett el és azon kívül, hogy valószínűleg Nemes semmit nem tudunk róla – összegeztem.
- Igen.
Hát ez egyszerűen szuper. Mintha tűt keresnénk a szénakazalban. De most komolyan! Él a Földön több millió vámpír, és ha csak szerény kisvárosunkat nézem, akkor is több százezerről beszélhetünk, amiből ki tudja, lehet, hogy több ezer Nemes. Nem állhatok oda mindegyik elé, hogy „bocsika, de te jelöltél meg?” Az biztos, hogy az elkövetkezendő időkben nem fogok unatkozni.
- És mit nyer egy vámpír, ha megjelöl egy embert?
- Mindent.
Ez nagyon rosszul hangzik.
- Kicsit pontosabban?
- A Jelölőnek hatalma lesz a Jelölt elméje fölött.
Óó. Azt hiszem ez rosszabb, mint amire számítottam. Az a tetű bármire rávehet, amire csak kedve szottyan. Még belegondolni is szörnyű, mi mindent tehetek az akaratomon kívül.
- És azok a vámpírok, akik jelet hagynak a párjukon, valóban azt mondják, hogy szeretik őket – értetlenkedtem. Ez sok(k) volt nekem mára.
- A megjelölés nem mindig jelent rosszat. Akik valóban szeretik a párjukat, nem élnek vissza ezzel és csak közös megegyezés alapján teszik meg. Ez csak egy jel, hogy az illető tartozik valakihez, hogy örökre, egészen a halála napjáig vele marad. Olyan, mint az emberek világában az esküvőn a gyűrű.
- Csak kár, hogy az ma már sok esetben édes keveset ér – fintorogtam.
Lucian nem reagált semmit.
- Ki lehet védeni valahogy? – kérdeztem halkan előre félve a választól.
- Nem tudok róla, hogy eddig bárkinek is sikerült volna ellenállnia egy hívásnak – hajtotta le Lucian a fejét.
- Jó – vettem egy nagy levegőt és próbáltam nem odafigyelni a bensőmben ordítozó hangocskára, ami folyamatosan azt kiabálta, hogy ez egyáltalán nincs jól és meneküljek, amíg lehet. Tudtam jól, már nem lehet. – Vagyis addig semmi rosszat nem fogok tenni, amíg a Jelölő nem akarja. Mondhatni, addig biztonságban vagyok.
- Ha nagyon eltúlozzuk a dolgokat, akkor igen, így is fogalmazhatunk.
- És azt lehet tudni, mikor kattanok be?
- Az csak a Jelölőtől függ. Akkor szólíthat magához, akkor kényszeríthet, amikor ő akarja.
A francba! A francba! És megint csak a francba! Ez egyre rózsásabban hangzik. Még készülni sem tudok rá, mert bármikor aktiválhat.
- Lehet valahogy hatástalanítani a jelet?
- Lehet, két módszerrel is, de egyik sem valami pozitív alternatíva. Az egyik, hogy vagy a Jelölő vagy a Jelölt meghal. Amit viszont mind a ketten túlélhetnek, ha egy másik vámpír is megjelöli ugyanazt a személyt. Ez esetben az első jel érvényét veszti és a második válik aktívvá.
- Tehát egy másik vérszív marionett bábuja lennék. – Ennél még a halál is jobb.
Lucian ezt a kijelentésemet is figyelmen kívül hagyta.
- Viszont ha ez történik, az az egész vámpírtársadalmon belül konfliktusokhoz vezethet, ugyanis az első Jelölő megtorolhatja a másodikat. És természetesen ez az egyikük haláláig tartó küzdelmet jelenti.
- Mert egyikük elvette a másik játékszerét?
- Végül is, ha ismét túlzásokba akarunk bocsátkozni, igen. Valami ilyesmi.
Tényleg nem tudnak elszakadni a régmúlt szokásaitól. Tulajdonképpen képesek egymást legyilkolni egy nő kegyeiért. Milyen lovagias.
- És ha megtaláljuk kedvenc Nemesünket, te is revánsot vehetsz?
- Nem ha, hanem amikor. Amint megtudom, ki volt az, megkeresem és megölöm. Ezt megígérem. Te az én párom vagy, hozzám tartozol, és nem engedem, hogy bárki is elszakítson tőlem. Ha te magad akarsz elhagyni, természetesen nem foglak kényszeríteni. Harcolni fogok érted, de semmi esetre sem erőltetnék rád semmit. Másnak viszont nem fogom hagyni, hogy akaratodon kívül elvegyen tőlem.
Végiggondoltam az egész beszélgetésünket. Igen, döntöttem, ez lesz a lehető legjobb megoldás.
- Oké. Köszi az információt. Mindennel kapcsolatban. És nagyra értékelem, hogy a Tanácsot is összehívtad miattam – indultam az ajtó felé. -, de igazán felesleges volt – nyúltam a kilincs után. Lucian hirtelen ott termett mellettem és rátámaszkodott az ajtóra, hogy még véletlenül se tudjam kinyitni.
- Lennél szíves elárulni, hogy most meg hova a csudába készülsz? – kérdezte kissé ingerülten.
- Nem tudom – néztem mélyen a szemeibe. Igazából mindegy is volt, hová megyek. A lényeg: minél távolabb legyek azoktól, akiket szeretek, hogy még véletlenül se árthassak nekik. Nem élném túl, ha a Jelölő arra kényszerítene, bántsam Luciant, Christ, Josh-t vagy Adamet.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy most elengedlek egyedül?
- Mennem kell! – erősködtem.
- A francokat! Nem mész sehova!
Na, ezt nem! Nekem senki ne mondja meg, mit csináljak!
- Először is figyelmeztetnélek – böktem mutató ujjammal a mellkasára. -, hogy még mindig nem vagyok a tulajdonod, szóval ne parancsolgass nekem. Másodszor pedig, te magad mondtad az előbb, hogyha akarok, bármikor nyugodtan elmehetek, nem fogsz megakadályozni. De most pont az ellenkezőjét csinálod. Ennyit ér nálad az adott szó?
Lucian megragadta a csuklómat és egész közel rántott magához. Egyik keze szoros bilincsként tartotta a karomat, a másik vaspántként fonódott a derekamra. Próbáltam szabadulni, de nem ment.
- Ne vond kétségbe a szavaim hitelét – suttogta fenyegetően az arcomba. Szemei egy pillanatra feketébe fordultak, majd ismét visszatért régi kékségük.
Lucian olyan hirtelen engedett el, hogy nekitántorodtam az ajtónak.
- Ez meg mi volt? – kérdeztem remegő hanggal.
Nem érkezett válasz. Lucian fel-alá kezdett járkálni a szobában.
- Válaszolnál?
- Később. Előbb fejezzük be azt a beszélgetést, amit félbehagytunk – nézett ismét rám.
Úgy döntöttem, nem követelőzök. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az a beszélgetésünk sem lesz éppen átlagos, és ha ma éjszaka kéne megejtenünk, tuti bekattannék. Van, ami már nekem is sok. Igazából nem félek tőle, csak jó lenne tudni, mi folyik itt. Na, jó. Talán kissé tartok. De ez minden. Attól még ugyanúgy szeretem és azon kívül, hogy kicsit megijesztett, nem történt semmi más.
- Oké. Akkor én már itt sem vagyok – tártam szét a karjaimat. – Ezzel be is fejeztük.
- Te nem magad miatt akarsz elmenni, hanem miattam. És a barátaid miatt.
- Nem mindegy, miért?
- Nem, mert azt is mondtam, nem hagyom, hogy bárki elszakítson tőlem.
- Fogd már fel, hogyha maradok, meg is ölhetlek. És nem csak téged, hanem Christ, Josh-t vagy Adamet is.
- Nem, te fogd fel végre, hogy nem egy kezdő vámpír jelölt meg az álmodon keresztül. Erre csak a nagyon erősek képesek. Valószínűleg, mint azt már átbeszéltük, egy Nemes hagyta rajtad a jelét és ezért nem számít, milyen messze futsz tőlünk. Az akarata vissza fog vezetni hozzánk és addig nem hagy nyugodni, míg nem teljesítetted a feladatodat. Soha nem megoldás az, ha elmenekülsz.
- De én nem…
- Nem fogom hagyni, hogy kárt tegyél bennünk.
Elkeseredett nevetés tört fel a torkomból.
- Mégis hogyan tudnál védekezni, ha azt sem tudod, mikor és pontosan mi ellen kell? – hajtottam le a fejemet.
- Még nem tudom, de megoldjuk – fordította Lucian maga felé az arcomat, hogy újra a szemembe nézhessen. – Meg fogjuk tudni oldani, de csak akkor, ha most nem mész el.
- Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy időzített bombaként köztetek járkáljak.
- Lily, kérlek! Ez az egész akár évekig is elhúzódhat, és egyedül nem tehetsz ellene semmit. Viszont, ha itt vagyunk melletted, megakadályozhatjuk, hogy olyat tégy, amit nem akarsz.
- És meg is halhattok közben – ráztam a fejemet. – Túl veszélyes.
- Mindenféleképpen veszélyes. De még így is az a legbiztonságosabb, ha maradsz – fogta két tenyere közé az arcomat. – Szeretlek, és nem engedem, hogy bármi bajod essék.
Most mondjam azt neki, hogy én sem magamat féltem? Csak feleslegesen masszíroznám a levegőt. Inkább szorosan Lucianhöz bújtam. Megnyugtató volt, ahogy karjai körülöleltek.
- Úgy félek – suttogtam.
- Tudom, nohla – simogatta lassan a hátamat. – De ne aggódj! Nem lesz semmi baj.
Ez a mondat nyerte el a „Mai nap legnagyobb hazugsága” díjat. Mindennek ellenére Lucian szájából egész hihetőnek tűntek a szavak. Nem tudom, miért. Egyszerűen ilyen hatással van rám. Részben jó, hogy ez így van, viszont részben a létező legnagyobb csapda, amibe most belesétálhatok. Ha sokat mondogatja, még a végén teljesen elhiszem. És az egyikünknek sem lenne éppen előnyös. Kardfog nem véletlenül választott engem. Előbb vagy utóbb aktiválni fog és akkor remélem Luciannek lesz elég ereje visszafogni, és ha kell, akár megölni engem. Inkább én, mint ők. Persze erősen reménykedem, hogy egyikre sem kerül majd sor és mindenki élve keveredik ki ebből az egészből. A Jelölőt kivéve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése