14. fejezet

Magamra kaptam az első göncöket, amik a kezem ügyébe akadtak és kiviharzottam a folyosóra. Miután Adam elment, átrohantam a szobámba, hogy felöltözzek, de amint kinyitottam a gardrób ajtaját eszembe jutott, hogy talán így lesz a legjobb. Minden vágyam az volt, hogy azok, akiket szeretek minél távolabb kerüljenek tőlem érzelmileg, és ha akartam se tudtam volna ezt jobban megvalósítani. Az ő érdekükben tettem mindent, hajtogattam magamban miközben visszacsuktam a kétszárnyú ajtót és leültem az ágyra. De abban a pillanatban, ahogy leért a fenekem, már pattantam is fel, mintha legalább kaktuszba ültem volna és ismét a ruhák közé vetettem magamat. De Adam más tészta, bizonygattam. Muszáj tudnia a Vámpírok Tanácsáról és eltűnnie innen olyan messzire, amennyire csak lehet. Beszélnem kell vele. Végül is, ha lelép, az minkét szempontból előnyös. De akkor ki fog vigyázni Christie-re és Josh-ra? A fenébe! Ez sehogy nem jó! Megint el a gardróbtól, le az ágyra, fel az ágyról, vissza a gardróbhoz. És ezt játszottam már vagy egy jó órája, mikor úgy döntöttem, ha nem megyek Adam után, akkor is fel kell öltöznöm és meg kell keresnem Luciant is, hogy kideríthessek pár dolgot.

Miközben sétáltam a hosszú folyosón a hall irányába folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy beszéljek, vagy ne beszéljek Adammel. Én ebbe bele fogok őrülni!!! Luciant szerencsére nem kellett sokáig keresnem, a hallban várt rám. Ami azt illeti, egyáltalán nem kerestem, de ez részletkérdés.

- Jól vagy? – lépett oda hozzám és leheletfinoman megsimította az arcomat.

- Túl fogom élni - sóhajtottam.

Lucian szorosan magához ölelt. Tudta, hogy nem vagyok valami jól. Bármennyire is erősnek mutatom magamat, azért én is csak emberi lény vagyok, igencsak sebezhető lélekkel és ezt ő tudta a legjobban. Átöleltem a nyakát és arcomat a nyakába fúrtam. Mélyen magamba szívtam hűs bőrének frissítő citrus illatát. Percekig álltunk csendben egymást ölelve. Jó volt érezni, hogy van még valaki az életemben, aki nem akar megölni, nem utál éppen, hanem szeret, úgy, ahogy csak szeretni képes.

- És a Tanács? – törtem meg a meghitt némaságot.

- Biztosítottam őket, Adam nem szerzett tudomást az ittlétükről. Kétségeik ugyan vannak, de beletörődtek, hogy nem tehetik el láb alól. Legalábbis mostanság biztosan nem.

- Ezt hogy érted?

- A védelmembe vettem. Amíg Adam az én területemen van, és nem követ el semmi szabályelleneset, addig egyikük sem tehet ellene semmit. A nagytöbbséget nem lelkesítette túlságosan az ötletem, de elfogadták, mivel mást nem nagyon tehettek. A szavamat adtam, hogy Adam nem tudja, itt vannak és mivel semmi kézzelfoghatót nem tudtak felmutatni, ami megcáfolná a kijelentésemet, belementek a játékba. Rám bízták a dolgot, de ha valami mégsem úgy sülne el, mint ahogyan reméljük, nagyon csúnyán megégethetjük magunkat, Lily. A tűzzel játszunk. Szóval, azt hiszem, a legjobb az lenne, hogy amíg a Tanács itt van, ne nagyon érintkezzünk Adammel. Ne adjunk okot a szóbeszédre.

- Köszönöm, amit tettél. Hálás vagyok érte. Csak a miértet nem értem – ráncoltam a homlokomat.

- Mert neked sokat jelent. És ha ez kell hozzá, hogy egy kicsit visszarángassalak az élők soraiba, akkor megteszem. Tudom, hogy fontos neked és azt is tudom, hogyha bármi történne a barátaiddal, egy jelentős részed belehalna, és csak kísértetként létezne tovább ezen a világon.

- Köszönöm – suttogtam meghatottan. – Tudod, ha nem azt mondtad volna, hogy a Tanács benyelte az Adam „tudatlanságával” kapcsolatos szónoklatodat, azonnal rohantam volna és minden erőmmel azon lennék, hogy tűnjön el a városból, amilyen gyorsan csak tud. Még akkor is, ha tudom, hogy ezzel nem mentettem volna meg örök időkre, csak egy kis időt nyertem volna neki. De így maradok nyugodtan a fenekemen. Talán azzal most kevesebbet ártok.

Persze örültem, hogy a Tanács nem indul ebben a minutumban, hogy végezzen Adammel, de kicsit csalódott is voltam, amiért nem láthatom, nem beszélhetek vele még egyszer utoljára. Így már semmi olyan indokom nem maradt, amivel odaállhattam volna elé úgy, hogy ne hajítson ki rögtön az első percben.

- Te nem csak emiatt mentél volna el hozzá.

- Ennyire nyitott könyv lennék számodra? – húztam félmosolyra ajkaimat minden vidámság nélkül.

- Lehet, hogy nem vagyunk együtt olyan régóta, és a gondolataidban sem tudok olvasni, de ismerlek, nohla. Ismerlek és szeretlek. Ezért most azt mondom neked, hogy menj és beszélj Adammel.

Mindkét szemöldököm az egekbe szaladt, az állam meg valahol a földön kötött ki.

- Mi van? – adtam hangot meglepettségemnek.

- Jól hallottad. Menj el a Figyelődhöz és mondd el neki, amit szeretnél.

- Te most komolyan meg akarsz öletni mindannyiunkat?

- Senki nem fog megölni senkit, maximum ti egymást Adammel.

- Hm – fintorogtam. – Baromi vicces, de most komolyan. Te magad mondtad az előbb, hogy az lesz a legjobb, ha nem találkozunk Adammel, nem? Meg különben is, így a Jelölő is azt láthatja, hogy Adam a közelembe nem jön, mert utál, ami nem mellesleg igaz.

- Nohla, én azt mondtam, ne nagyon, nem azt, hogy egyáltalán ne találkozz vele. Ez nagy különbség. És ami a Jelölőt illeti… - harapta el Lucian a mondatot.

Vajon most azon gondolkodik, hogyan adja elő nekem, hogy aztán ne rohanjak el a hajamat tépve? Hm… megeshet, hogy tényleg ismer.

- Ígérem, nem fogok kiakadni, bármit is mondasz.

Hát, ez lehet, hogy kissé elhamarkodott ígéret volt, de tényleg próbálok minden erőmmel azon lenni, hogy ezt betartsam, akármit is mondjon. Ha nagyon nem tetszik a felvázolt alternatíva, rövidre zárom a beszélgetésünket, kimegyek, és kint akadok ki, ahol nem láthatja.

Lucian szó nélkül folytatta:

- Tehát, a Jelölővel kapcsolatban az a véleményem, hogy nem árt, ha Adam is tud róla. Jól jöhet, ha van más segítségünk a Tanácson kívül is. Ne szólj közbe! – pirított rám, látva, hogy nagyon nem akaródzik megtartani az előbb adott szavamat. – Megígérted – nézett rám sokatmondóan.

Megadóan emeltem fel mindkét karomat és némán biccentettem jelezve, hogy teljes mértékben igaza van és próbálom befogni a számat.

- Még nagyon sokat segíthet egy külső személy. Jobban átláthatja a képet, mint mi innen a sűrűjéből. És Adam tud vigyázni magára.

- Ha Christie-nek és Josh-nak is több tapasztalata lenne a világunkat illetően, én kérnélek, hogy menj és mondj el nekik mindent, béküljetek ki, mert fáj látni, mennyire szenvedsz a hiányuktól. De ők nem elég jártasak a démonok köreiben, nem elég elszántak, hogy túlélhessék, és ezt te is nagyon jól tudtad. Ezért tetted, amit tettél.

Értettem én, hogy mire gondol Lucian az alatt, hogy „nem elég elszántak”. Nem lennének képesek hidegvérrel megölni senkit és semmit. Még ha az életük múlna is rajta, háromszor átgondolnák, hogy tényleg ez lenne-e az egyetlen megoldás? És ebbe belehalhatnak.

Az előttünk álló csatában sorsdöntő lehet, hogy ki milyen hidegvérrel és gyorsasággal képes harcolni és gyilkolni. És ha egyszer úgy hozza a sors, hogy valami miatt mégis vér tapadjon a kezükhöz? Akkor az már kizárólag az ő döntésük lesz. Én viszont nem fogom ebbe belerángatni őket, nem én leszek az, aki elveszi tőlük az ártatlan életüket és egy kegyetlen, véres, harccal teli világba kényszeríti őket, ahol ölni kell a túlélésért.

- Viszont Adamnek van elég tapasztalata és látszik rajta, hogy érted kész lenne bármikor, bárkit megölni – folytatta Lucian. – Beleértve saját magát is. Ha netán úgy alakulna, hogy meg kell halnia azért, hogy te élhess, nem habozna egy percet sem.

Tudtam, hogy Adam tényleg bármikor feladta volna a saját életét az enyémért cserébe. Régebben. Na, de most?

Lucian közelebb húzott magához és finoman lehajolt, hogy szája a fülemmel került egy vonalba.

- És természetesen nem kell nagydobra vernünk, ezt a kis segítségpótlást – suttogta alig hallhatóan. – Elég, ha csak a mi kedves triászunk tud róla.

- És a Tanáccsal mi lesz? Mi van, ha valaki hallgatta, miről beszélünk? – kérdeztem ugyanolyan halkan.

- Nem kell aggódnod. Miután megbeszéltem velük az Adam-ügyet, egymás torkának estek. Vagyis, hogy pontos legyek, mindenki Aminee torkának esett, mert ismét mellettünk állt. Bár lehet, te nem hallod, de még mindig ezen vitatkoznak, és egyáltalán nem figyelnek ránk – mosolygott.

- Akkor jó.

- Persze a döntés a te kezedben van – mondta, ismét feltekerve a hangerőt. – Elfogadom, bárhogy is döntesz. De egyet ne felejts el! – lett hirtelen nagyon komoly. -  Ha elmész hozzá, a segítségét kéred, és ő rábólint, a Tanácsról akkor sem beszélhetsz neki, mert mind halottak leszünk, mielőtt holnap reggel felkel a nap.

- Gondolod, hogy Adam ezek után még hajlandó lesz segíteni nekünk?

- Nem tudom. Csak annyit tudok biztosan, hogy még mindig szeret téged. És ehhez nem kellett a gondolataiban olvasnom.

- A kérdés csak az, mennyire.

- Egy próbát megér, nem?

            Álltam Adam háza előtt és azon gondolkodtam, van-e még jogom a szeme elé kerülni és tisztára mosni magamat? Van-e jogom segítséget kérni? Nincs. De ő megérdemel egy magyarázatot, még ha kicsit megkésve is, és minimum egy bocsánatkérést, sóhajtottam. És a legrosszabb az volt, hogy tudtam, ezzel semmit nem tehetek meg nem történtté. Nagyon csúnyán viselkedtem vele. Mindazok után, amit értem tett, nem ezt érdemelte volna viszonzásként.

Kopogásra emeltem a kezemet, majd visszaejtettem magam mellé. Féltem. Féltem ismét Adam szemébe nézni. Mi lesz, ha olyat látok, ami megfutamodásra késztet, vagy olyat, amivel nem tudok majd mit kezdeni? Mi lesz, ha olyat látok, amire nem készültem fel? Nem tudom. De felesleges is ezen rágódnom, ettől sajnos nem lesz egyszerűbb, vagy éppenséggel jobb. Újra felemeltem a kezemet és ezúttal kopogtam is.

            Semmi neszezést nem hallottam bentről. Már éppen azon voltam, hogy sarkon fordulok és visszamegyek Lucianhöz, de az ajtó mégis kinyílt.

- Lily. – Adam hangja tárgyilagos volt. Nyugodt.

Ez például egy olyan tényező volt, ami igen váratlanul ért. Hangos, bántó szavakra számítottam, nem erre a nem-törődöm-senkivel-és-semmivel hangnemre. És magamban konstatáltam, hogy ez fáj. Jobban, mintha üvöltözne velem.

- Bemehetnék? – kérdeztem nagyon halkan.

- Miért is szeretnél bejönni, tulajdonképpen?

- Szeretnék beszélni veled, ha nem bánod.

- Beszélni szeretnél? És ráadásul velem? Nahát! Vannak még csodák! Végül is, egyszer mindent el kell kezdeni. – Állt félre az ajtóból és intett, hogy kerüljek beljebb.

Nem tettem szóvá a gúnyolódást, csak óvatosan beléptem az otthonos kis előtérbe. Több évet töltöttem el ebben a házban, az otthonomként tekintettem rá. Szerettem itt élni. Az egész házat Adammel ketten festettük ki, rendeztük be, tettük otthonná. Az én kis birodalmam is volt, ami ismerte minden titkomat, örömömet, bánatomat; menedéket nyújtott egy sérült léleknek. Most, itt állva, mégis azt érzem, hogy teljesen idegen környezetbe keveredtem.

Adam besétált előttem a nagyszobába és én követtem.

- Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte még mindig közömbösen.

Összerezzentem a hangjára és amióta betettem ide a lábamat, most néztem először a szemébe és végre megláthattam a jól titkolt, valódi érzéseit, amelyek cseppet sem változtak az előző párbeszédünk óta. Bánat, csalódottság, fájdalom és annyi minden más, hogy egyszerre ez túl sok lett nekem. Úgy éreztem, én fogok összeroppanni az ő érzéseinek súlya alatt.

- Én… én csak… - Nem igazán tudtam, hogyan kezdhetném. Tudtam, mit akarok mondani, csak a megfogalmazással akadtak kisebb-nagyobb problémáim.

- Várj, kitalálom – villantott rám egy gúnyos mosolyt. – Idejöttél, hogy a bocsánatkérés álcájában elmondhasd, igazából soha nem jelentettem neked többet, mint egy barát. Ez az. Fogj csak hozzá! Kínozz tovább nyugodtan.

Most erre mit mondjak? Inkább nem mondtam semmit, mély hallgatásba burkolóztam.

- Nézd, Lily! Én annak idején azt hittem, megbízhatunk egymásban. De rá kellett döbbennem, és sajnos a saját káromon, hogy te se normális, se őszinte, se megbízható nem vagy.

- Oké. Az első kettőt lenyelem, mert lehet, hogy van némi igazságalapja. Nem voltam őszinte hozzád, és ezt sajnálom. Tudom, egy szóval nem tehetek mindent jóvá, de tényleg sajnálom. Sőt, még az is megeshet, hogy valóban nem vagyok normális…

- Biztosan nem vagy az.

-… de bármennyire is sajnálom, amit tettem… vagyis, amit nem tettem, és téged is sajnállak…

- Nincs rá szükségem.

- … azt még tőled sem fogom, eltűrni, hogy folyamatosan a szavamba vágj és megbízhatatlannak nevezz! – emeltem fel a hangomat. Vettem egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugodjak és úgy folytattam. – Én nem veszekedni jöttem ide, de te kikényszeríted.

- Miután a sárba tiportál, még van képed idejönni és fölényeskedni? Egy vámpírral henteregsz. Egy mestervámpírral. A Vámpírok Tanácsának egyik legöregebb és legerősebb tagjával. Bármit mondasz, vagy teszel, amíg vele vagy, elárulod a sajátodat és az én feladatomat is. Vagyis megbízhatatlan vagy.

Fájt, amit és ahogyan mondott, de dühös is voltam.

- Te is nagyon jól tudod, hogy soha nem ártanék azoknak, akiket szeretek – remegett meg a hangom. Hogy ez most a sírás előjele volt-e, vagy esetleg a dühöm miatt történt, azt nem tudom. Nem is volt lényeg.

- Szándékosan biztosan nem és elhiszem azt is, hogy Christie-t és Josh-t sem azért zúztad lelkileg porrá, mert unatkoztál. Te csupán azt nem veszed észre, vagy nem akarod észrevenni, hogy ezzel a románccal mindenkinek csak ártotok. Még saját magatoknak is. Neked, mint Vadásznak kötelességed…

- Látod! – fakadtam ki. – Már megint itt tartunk. Én, mint Vadász – nyomtam meg az utolsó szót.

- És ezzel mi a gond?

Ezt nem tudom elhinni! Mondja valaki, hogy ezt nem kérdezte meg hangosan is, hogy csak a gondolataimban hallottam a kérdést. Bár, ahogy elnéztem Adam kérdő arcát tudtam, ez hiú remény marad.

- Tudod Adam, amióta ismerlek, csak egyszer, egyetlen egyszer szerettem volna, hogy amikor rám nézel, ne csak a Vadászt lásd bennem. De te mindig azt hajtogattad, hogy én vagyok a Kiválasztott, az Egyetlen.

- Mert az vagy.

- Igen. Az vagyok, kint a temetőben, a démonokkal folytatott harcokban. Viszont amikor hazaérek, szeretném egy átlagos tizennyolc évesnek érezni magamat. Szeretném, ha azok, akik szeretnek, akiknek igazán fontos vagyok, nem csak a Vámpírvadászt látnák meg bennem. Tudom, hogy mindannyian saját magam miatt szerettetek, az egészet szerettétek, ami én vagyok, de soha nem láttatok túl a Vadászon. Nem láttatok meg engem itt belül – szorítottam a mellkasomra a kezemet és halványan érzékeltem, amint a szememből kicsordultak a könnyek. – A Vadász csak egy részem, nem a teljes én.

- Ezt sosem mondtad – hajtotta le Adam a fejét.

- Ezt mondani kell, Adam? Mondanom kellett volna, hogy mikor veled vagyok, mikor éppen nem az életemet kockáztatom egy halom emberért, ne emlékeztess folyton arra, hogy bármelyik éjszaka jöhet egy erősebb, aki legyőz; hogyha nem készülök fel rendesen, könnyűszerrel otthagyhatom a fogamat?

Hosszas hallgatás következett.

- Hülye voltam, hogy idejöttem – mondtam magamnak és indultam vissza az ajtó irányába, hogy mielőbb kijuthassak innen.

- Sajnálom, Lily – állított meg Adam hangja. Nem fordultam felé, csak vártam, mondja, amit akar. – Mind a ketten sajnáljuk. Most már kvittek vagyunk. És nyugodt lehetsz. Neki nem az egyetlen vagy, csak egy a sok közül.

- Ne legyél gyerekes! – pördültem meg, hogy láthassam. – Lucian több száz évet élt már. Természetes, hogy nem én vagyok az első nő az életében.

- Az első biztosan nem, de vajon az egyetlen?

Nagyon merem remélni, hogy igen. De persze ezt nem mondtam ki hangosan.

- Te sem lennél képes évszázadokon keresztül csupán egyetlen nőt szeretni, főleg akkor, ha az illető nő halandó.

De az tény, hogy Adam bogarat ültetett a fülembe. Azt természetesen tudtam, hogy Lucian szeret. Most szeret. De mi lesz, mondjuk ötszáz év múlva? Akkor is szeretni fog még, ha már nem leszek? Vagy egyszerűen elfelejt majd? Lehet, hogy én is csak az egyik múltbéli nagy szerelmének utánzata vagyok? Azért szeret, mert hasonlítok valakire, akit a múltban ismert és nagyon szeretett? Jesszus! Ez nonszensz! Azonnal ki kell vernem ezeket a hülyeségeket a fejemből. Lucian magam miatt szeret és pont. Ezen nincs mit ragozni.

- De. Én képes lennék egy egész életen át csak egyetlen nőt igazán szeretni, mindegy meddig élek.

- Ezt nem tudhatod biztosan.

- Ahogyan te sem – jegyezte meg. – Szeretet és szeretet között különbség van. Az ember sokszor érezheti, hogy szerelmes, de csak egyszer lehet igazán az. És ha egyszer megtalálja az igaz boldogságot, tudni fogja, hogy ez az. Nem lesznek kételyei.

- Minden esetre – tört meg egy kisebb szünetet. -, ha őt választod, az a te döntésed. De ha egyszer majd rájössz, hogy nem ő az, akire igazán szükséged van, várni foglak. Mert én csak téged szeretlek.

Hátat fordított nekem és kimért léptekkel felsétált az emeletre a hálószobákhoz.

            Szükségem van két percre, hogy összeszedhessem magamat. Csak két perc, hajtogattam, miközben a szoba közepén álló üvegasztal körül elhelyezett kis kétszemélyes kanapékhoz sétáltam. Le kellett ülnöm, a lábaim kissé instabillá váltak a sétához. Ahogy megéreztem magam alatt az ismerős darabot kitört belőlem a zokogás.

            Kinyitottam a szemeimet és az első dolog, ami feltűnt, hogy a szobát, ahol fekszem, kellemes félhomály borítja. Alkonyodik, gondoltam. Egyszerűen meseszép, amikor a Nap éppen nyugovóra tér, átadva méltóságos helyét a Holdnak, s narancssárgára festi maga körül az eget.

Ácsi! Lucian lakása a föld alatt van, én meg határozottan a föld felett vagyok, ha látom a naplementét. Vagyis nem nála aludtam, vontam le az egyértelmű következtetést. De akkor hol?

- Hát felébredtél.

Egy röpke pillanatra megállt bennem az ütő, mert szentül meg voltam róla győződve, hogy tök egyedül vagyok, erre kiderül az ellenkezője. A hang irányába kaptam a fejemet. Adam a kedvenc sarokba állított fotelemben ült és engem nézett. Miért néz engem mindenki, amikor alszom? Ez idegesítő. Mi van akkor, ha motyogok álmomban és olyanokat mondok, amiket nagyon nem kéne hallania a szemlélőnek? Vagy még rosszabb: mi van, ha még horkolok is? Mondjuk eddig még senki nem panaszkodott, szóval bízhatok a legjobbakban.

Tehát még mindig Adamnél vagyok. Végignéztem magamon. Felöltözve plusz egy vékony pléddel betakarva feküdtem azon a kétszemélyes kanapén, ahová instabilitásom miatt leültem még délelőtt.

Te jó ég! Álomba bőgtem magamat, és ha ez nem elég, az egész napot átaludtam. Ennyire kimerült lettem volna? Minden jel arra mutat, hogy igen. De most úgy érzem, tele vagyok energiával és bármilyen démonnal szembe tudnék nézni. Viszont ami kicsit aggasztott az az, hogy még sötétedés előtt vissza kellett érnem Lucianhöz, különben a Tanács néhány tagja nagyon szívesen vállalkozik majd a nyakam kitekerésére, ha miattam nem tudják elkezdeni az ülést. Ami a legutóbb is miattam lett elnapolva. És ugye szokás mondani, hogy addig jár a korsó a kútra…

- Ne haragudj – löktem le magamról a plédet. – Én nem akartam… - ültem fel és kezdtem mentegetőzni. – Én csak… elaludtam.

- Igen, azt láttam. De örülök, hogy így alakult. Tudod, borzalmasan áll, ha sötét karikákat varázsolsz a szemeid alá és szörnyen kiállhatatlan vagy, amikor nem alszol normálisan.

A halovány bűntudat, amit azért éreztem, hogy Csipkerózsikásat játszottam Adam kanapéján, rögtön szertefoszlott. Nem vártam meg a folytatást.

- Nekem ehhez most nincs hangulatom – álltam fel semleges arccal. És tulajdonképpen érezni sem éreztem sokkal többet, mint amit kifelé mutattam.

- Várj! – pattant fel Adam is a helyéről. – Beszélnünk kell. Ennyivel tartozol.

Igaza volt. Ennyit még el bírok viselni. Ám legyen!

- Nézd, ha megint ki akarod dühöngeni magad és engem elmondani mindennek, akkor rajta! Csak egy kérésem lenne: essünk túl rajta gyorsan, mert sietek.

  Adam szomorú félmosolyra húzta ajkait.

- És megint csak ő a fontosabb – jegyezte meg inkább csak magának, de ahhoz elég hangosan, hogy én is halljam. – Azt hiszem, ez a tiéd – nyújtotta felém ökölbe zárt kezét.

Először meglepődtem, hogy a történtek után bármit is adni akar nekem, aztán pontosan ugyanezen okból kifolyólag, a kezdetleges meglepettség helyét a kétely vette át. Vajon mi lehet a kezében? A kíváncsi énem ismét felülkerekedett rajtam, és ha vonakodva is, de az Adam tenyerébe zárt apróságért nyúltam. Finoman csúsztatta át az én kezembe, de úgy, hogy ne láthassam. Csak találgatni tudtam, mi is az. Karkötő? De nem, annak túl hosszú. Akkor egy lánc. Igen, annak kell lennie!

Visszahúztam a karomat és amint megpillantottam, tudtam, hogy igazam volt. Valóban egy nyakék volt. Aztán egy pillantást vetettem a medálra is és azonnal felismertem. Megfagyott a vér az ereimben. Kérdő tekintettel néztem Adamre, hogy valami magyarázatot csikarjak ki belőle azt illetően, hogy hogy a francba került hozzá a Luciantől kapott láncom. Ezzel egyidejűleg a szabad kezemet meztelen nyakamhoz emeltem, oda, ahol korábban az ékszer feküdt, hogy megbizonyosodjak afelől, tényleg nincs rajtam. Minden pokol! Észre sem vettem, mikor hagytam el.

- Ez hogy került hozzád?

- Remélem, mostanra már rájöttél, hogy nem ordítozni és veszekedni akarok veled, hanem civilizált és normális emberek módjára beszélgetni. Ha leülsz és van rám egy fél órád, mindent megmagyarázok, és ha lehet, ugyanezt várom tőled is. De ha te nem szeretnéd, akkor csak elmondom, amit akarok és nem is tartalak fel tovább.

            A francba! A francba! És még egyszer a francba! Nem értem, miért akar mindenki mindent egy azonos időpontban elintézni. Mérlegeljük a lehetőségeket. Ha nem jelenek meg Lucian házában olyan 5 másodperc múlva és miattam nem tudja a Tanács elkezdeni az ülést, nagyon mérgesek lesznek rám. De ha viszont Adamet hagyom most itt, nem biztos, hogy legközelebb is adódik egy ilyen alkalom, ahol meg tudunk beszélni mindent. Kinéztem az ablakon és vettem egy mély levegőt. Napnyugta. A fényes gömb végleg eltűnt mára szem elől. Már úgy is elkéstem. A Tanács várhat még egy fél órát, döntöttem. Majd engesztelésül rájuk villantom a legszebb mosolyomat. Nem mintha sokat érnék el vele, de hát az ember, míg él, remél, nem?

- Rendben. Fél óra.

- Oké – kapcsolta fel a fotel melletti állólámpát, majd a velem szemben álló kanapéhoz lépett és leült.

Követtem a példáját és visszaültem a saját helyemre.

- Hallgatlak.

- Nem is tudom, hol kezdjem.

- Mondjuk az elején.

Adam csendben gondolkodott még egy percig, majd belevágott:

- Azt hiszem, a legegyszerűbb az lesz, ha ott kezdem, hogy már egy ideje tudom, hogy Luciannel vagy. Vagyis, azt nem mondanám, hogy kezdettől fogva tudtam, inkább csak sejtettem.

- Ezt nem értem. De hát honnan? Én csak Christie-nek mondtam és ő megígérte, hogy erről nem szól senkinek. Nem szegte volna meg a szavát.

- Nem is tőle tudom. Soha nem mondtam neked és senkinek sem, de mikor te önkényesen úgy döntöttél, hogy egyedül mész vadászni, általában követtelek. És mielőtt felkapod a vizet, meg kell értened, hogy miattad tettem. Féltettelek és azt gondoltam, ha esetleg bajba kerülsz, a segítségedre lehetek. De persze egyszer sem kellet közbelépnem. Mindig tudtam, mikor indulsz el haza, így könnyedén megelőzhettelek és mire te betetted a lábadat a házba, én is itthon voltam.

Minden éjjel követett? És nekem még csak fel sem tűnt. Ez kicsit letaglózott, de nem tettem szóvá. És fájt is, mert azzal, hogy elmondta, követett, elmondta azt is, nem bízott bennem annyira, hogy egyedül engedjen vadászni.

- Akkor éjszaka is követtelek. A temetőbe mentél vadászni, de se vámpír, se semmilyen más démon nem akadt még a közelében sem. Ez engem is meglepett és igencsak gyanúsnak találtam. Egy fa mögé bújtam, hogy szemmel tarthassalak és akkor megjelent Lucian is. Csodálkoztam, hogy engem nem vett észre, de valószínűleg ez azért lehetett, mert minden gondolatát te kötötted le és az, hogy megnyerjen magának. Azt nem hallottam, miről beszélgettek, de azt tisztán láttam, amint megcsókol – szorul ökölbe mindkét keze.

- Akkor még azt reméltem, hogy bűbájjal vett rá téged a csókra és mivel te nem mondtál semmit, én sem erőltettem. Másnap este próbáltam közeledni hozzád, de te nem engedted. És akkor jöttem rá, hogy szeretsz engem, de nem úgy, ahogy én szeretném, hogy szeress. Te azzal a lánggal és szenvedéllyel szereted Luciant, amilyennel én szeretlek téged. – Hangjában ott volt a fájdalom, amit érzett, miközben visszaemlékezett a történtekre. -  Az elején még úgy gondoltam, Lucian elvakított, magába bolondított, de egyszer rád un, és akkor te is láthatod majd, hogy nem jelentettél neki többet, mint bármelyik másik nő. És akkor majd visszajössz hozzám, rájössz, hogy én igazán szeretlek.

- De nem így lett. Egészen tegnapnapig ebben reménykedtem. Végigizgultam két éjszakát, hogy merre lehetsz, mert úgy eltűntél, mint a kámfor. Mindenütt kerestelek, de sehol nem találtalak. Még tegnap délelőtt is utánad kutattam, ezért kerültük el egymást. Aztán hazajöttem és megláttam, hogy Christie itt sírdogál a szobában és lelkileg teljesen összetört. Josh is kész volt, de tartotta magát Chris miatt. Vigasztalni próbálta. Kérdeztem tőlük, hogy mi történt, de még azok után is, amit velük tettél téged védtek.

Elhomályosult a látásom a szemembe szökő könnyektől.

- Igazi jó barátok – jegyeztem meg nagyon halkan.

- Igen, azok – értett velem egyet Adam. - Nagyon nehezen, de végül megtudtam, hogy az éjszakát Luciannel töltötted. Elvakított a fájdalom és nem akartam hinni a fülemnek. Úgy döntöttem, mindenféleképpen utánajárok ennek, hogy tisztán láthassak.

- Nem volt nehéz kideríteni, hol lakik. Éjszaka elfogtam egy vámpírt és addig kínoztam, míg el nem mondta, amit tudni akartam. Megtaláltam Lucian földalatti házát és gondolkodás nélkül beléptem. Lucian már az ajtónál várt rám, és tudta, hogy csak úgy állíthat meg, ha megöl, viszont azzal olyat tett volna, amit te soha nem bocsátottál volna meg neki, így inkább engedte, hogy körülnézzek. Persze próbált lebeszélni erről, de nem jött neki össze. Innentől meg már te is tudod.

Huh! Hát ezek után nem mondhatom, hogy Adam nem volt velem teljesen őszinte. Annyi új információt kaptam, hogy azt sem tudtam, mit kezdjek velük. Még fel kell dolgoznom a hallottakat.

- És a nyakláncom hogy kerüld hozzád?

- Mikor egyik este vadászni indultál, pont akkor értem haza és láttam a nyakadban a láncot. Nem tőlem kaptad és tudtam, hogy magadnak soha nem vennél ékszert. Így egy lehetőség maradt. Csodálkoztam, hogy a lánchoz keresztmedált kaptál tőle, de gondolom, rá ez nincs hatással, máskülönben nem ezt választotta volna. Nem indultam rögtön utánad. Sejtettem, hogy a temetőben leszel, de mire odaértem, már nem voltál ott. Körülnéztem és a föld csupa hamu volt. Akkor láttam meg a földön a nyakláncodat. Eltettem és most visszaadtam neked.

            Csendben vártam, hátha folytatja, de nem tette. Elmerült a gondolataiban.

- Köszönöm. Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem.

- Azt hiszem, ennyivel én is tartoztam neked – emelte rám a tekintetét. A szemében ott volt a kétely, hogy én vajon megosztom-e vele a titkaimat. Kötelességemnek éreztem megtenni.

- A harapás. A nyakamon – kezdtem. – Nem Lucian műve.

- Hát kié?

- Nem tudom – vallottam be. – Egyikünk sem tudja egyelőre. – Vettem egy nagy levegőt. Tudnia kell, hogy nem mondhatom el a teljes igazságot. – Nézd, Adam. Ez most nagyon nehéz nekem, mert nem mondhatok el mindent és nem azért, mert nem bízom meg benned. Egyszerűen nem lehet. Nem akarom még nagyobb veszélybe sodorni az életedet. De amit lehet, megosztok veled.

Adam bólintott és nagyon hálás voltam neki, hogy nem erőszakoskodik, hogy kiderítse, miért nem tudhat mindent.

- Nem tudom, ki harapott meg, de annyira már rájöttünk, hogy nem egy egyszerű vacsora voltam. Megjelöltek. Ezért nem gyógyult még be a seb.

- Micsoda? – hitetlenkedett Adam. – De hát hogyan?

- Ez a legérdekesebb része a dolognak. – Vártam egy szívdobbanásnyit, majd folytattam. – Az álmomon keresztül. Azt ugyan nem tudjuk, ki volt, de az biztos, hogy egy Nemes. Más nem lenne rá képes.

- Idejöttem, hátha itt talállak és kikérhetem a véleményedet. De nem voltál itt, így maradtak a könyvek. Amit el tudtam olvasni, azt átnéztem, de nem találtam semmi kézzelfoghatót. Aztán megjelent Chris és egyből segíteni akart. Nem akartam belekeverni ebbe a játékba se őt, se Josh-t. Túlságosan is veszélyes. Arra gondoltam, ha a Jelölőnek volt annyi esze, hogy egy álomban jelöljön meg, akkor arra is rá fog jönni, hogy a legjobban a barátaimon keresztül árthat nekem. Ezért, mindannyiunk érdekében, úgy döntöttem, a legjobb az, ha nincsenek barátaim és Christie-éket is csak így tudom távol tartani magamtól és ettől az egésztől. Megbántottam őket. Olyan mélyen, ahogy csak tudtam. És még most is abban reménykedem, hogy egyszer még megbocsátnak nekem.

- Meg fognak. Hidd el!

- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Majd kiderül. Kérlek, vigyázz rájuk! Ne hagyd, hogy bármi bajuk essen! – álltam fel.

- Megígérem, hogy szemmel tartom őket és úgy vigyázok majd rájuk, mint ahogyan te is tetted – állt fel Adam is.

Nem szóltam egy árva szót sem, csak egy biccentéssel köszöntem meg.

- Mennem kell. Már várnak.

- Rendben. Köszönöm, hogy meghallgattál, és hogy elmondtad ezt nekem. De remélem, azt tudod, hogy itt nem maradhatsz. Szeretlek, de amíg vele vagy, addig nem élhetsz itt.

- Persze, tudom. És természetesen kiköltözöm minél hamarabb.

- Oké.

- Oké – bólintottam és menni készültem. Már az ajtókilincsen volt a kezem, mikor visszafordultam Adam felé. – Kérdezhetnék még valamit?

            Belöktem a kétszárnyas címeres ajtót és beléptem a terembe. Már mindenki a helyén ült. Rám vártak.

- Tudom, hogy elkéstem – kezdtem, mielőtt bárki mondhatott volna bármit is. – De már itt vagyok. Szóval hölgyem – néztem Aminee-re. – és uraim! – fordultam a Tanács többi tagja felé. – Kezdhetjük a megbeszélést - löktem be az ajtót.

Egy futó pillantást vetettem Lucianre. Engem figyelt. Ahogy a tekintetünk találkozott, láttam, hogy megértett engem. Szavak nélkül is tudta, mire gondolok.

            Abban a pillanatban, ahogy megkezdtük a tanácskozást, életem egy szakasza lezárult. Eddig én voltam a vadász, most zsákmány lettem. Eddig voltak barátaim, már nincsenek. Sok mindent vesztettem el rövid idő alatt, sok mindentől fosztottak meg. De nem fogok megfutamodni. Harcolni fogok minden erőmmel, ha kell, az utolsó lélegzetemig küzdök majd, hogy visszaszerezhessem mindazt, ami egykoron az enyém volt.

13. fejezet

Lucian kissé eltol magától, de csak éppen annyira, hogy maga felé fordíthassa az arcomat.

- Fáradtnak tűnsz, nohla. Aludnod kellene.

Pontosan, értettem egyet gondolatban, kellene. De ez nem jelenti azt, hogy fogok is. Alvás? Ugyan, minek az? Felesleges időpazarlás.

- Nem lehet – ráztam a fejem. – Most nem. Túl sok minden múlik azon, hogy milyen gyorsan tudom, vagyis tudjuk – javítottam ki magamat. – elkapni a Jelölőt. Minél előbb meg kell találnunk és végeznünk vele, szóval nem engedhetem meg magamnak az olyan luxuscikkeket, mint amilyen az alvás is.

- Akkor másképp fogalmazok – sóhajtott Lucian. – Aludnod kell.

- De… - akartam tiltakozni, de Lucian nem engedett kibontakozni.

- És nem holnap, holnapután vagy a jövő héten. Most kell pihenned.

Fő a változatosság. Luciannek most is igaza volt. Valóban szükségem lett volna már egy jó hosszú alvásra. Mondjuk, mint a maciknál a téli álom. Nem is rossz ötlet.  A szemeim égtek, fájt a fejem a kialvatlanságtól és ezeken még egy jó erős fekete sem segített volna. Hát igen. Nem voltak valami kellemes éjszakáim mostanság. Van ilyen. Mindenesetre abban biztos voltam, hogy igazán helyrepofozni csak egy kiadós szunya tudna. De annak sem most van itt az ideje. Úgysem tudnék nyugodtan aludni addig, míg tudom, hogy életben van a Jelölő. Ébren talán van némi esélyem ellene, még ha csekély is, de legalább van, viszont, ha elalszom, és megint álmomban támad, akkor totálisan sebezhető vagyok. Nem fogok tudni szembeszállni vele.

- Még bírom – füllentettem és egy bizonyos szinten igaz is volt, mert pár órácskát még lazán talpon tudnék lenni. Utána meg maximum egy koffeingyárat kötöznék a hátamra, hogy mindig kéznél legyen, ha kell.

- Nohla – nézett Lucian a szemembe. – Érzem, hogy fáradt vagy, kimerültél. Miért nem pihensz egy keveset?

- Nem lehet – ismételtem suttogva miközben kibontakoztam Lucian ölelő karjai közül és hátat fordítottam neki. Nem próbált meg újra átölelni.

- Nem lehet vagy inkább nem mersz? – szegezte nekem a kérdést.

Nem válaszoltam. Ezt még nekem is át kellett gondolnom. Részben mind a két alternatíva igaznak bizonyult. Muszáj minél előbb pontot tenni ennek az egésznek a végére, hogy visszaálljon a rend és a Tanács végre eltakarodhasson innen. És persze, hogy megpróbálhassam helyrehozni a kapcsolatomat a barátaimmal.

Részben viszont, ha igazán őszinte akarok lenni legalább magamhoz, akkor inkább a második lehetőség irányába hajlanék. De azt hiszem, ez teljes mértékben érthető. Ha jobban belegondolunk, az összes problémám – na jó, nem az összes, de a java – azzal a hülye álommal kezdődött. Mi van akkor, ha most lefekszem aludni, álmodom is és csak tetézem a bajt. Ezer problémát még csak-csak, igaz, kissé nyögvenyelősen, de meg tudok oldani. Viszont az ezeregyedik már nekem is sok lenne. Szokták mondani, hogy csőstül jön a baj. Hát én ezt nem szeretném letesztelni, igaz-e vagy sem. Mert ha reálisnak bizonyulna, tuti kiborulnék. Az pedig egy ilyen vészhelyzet kellős közepén nem tanácsos. Addig vagyunk csak előnyös helyzetben, míg Kardfog azt hiszi, egy sziklakemény, tántoríthatatlan, mindenre elszánt, sebezhetetlen Vadásszal húzott ujjat. Ha ez az álca megbukik, akkor leszünk igazán nagy szarban, ugyanis ha az elképzelésem nem csal, a Jelölő pont arra a pillanatra vár, mikor besokallok és kiakadok. Lássuk be, én is ilyenkor vagyok a legsebezhetőbb és nem játszhatom magam önként és dalolva a kezére.

De ha ésszerűen végiggondolom, azt sem megoldás, hogy nem alszom, mert ez esetben meg a fáradság fog totálisan kikészíteni és lehet, hogy egy tök jelentéktelen kis apróságon fogom magamat felhúzni, amivel alapjáraton nem is biztos, hogy foglalkoznék. Nem tudok majd kellőképpen koncentrálni, lankadni fog a figyelmem és csak még jobban kiszolgáltatom magamat Kardfognak. Vagyis ott vagyok, ahol a part szakad. Kellemetlen.

Nagyot sóhajtottam. Itt lenne az ideje dönteni végre. Ilyenkor úgy érzem, én vagyok a határozottság mintaképe, de komolyan. Ha a végkifejlet az, hogy alszom, akkor irány a fürdő, vár a meleg vizes zuhany, aztán a pihe-puha ágyikó. Ha viszont a nem alvás mellett voksolok, irány a fürdő, vár a hideg vizes zuhany, aztán mérhetetlen mennyiségű koffein a konyhában és a reménykedés, hogy bírni fogom, amíg kell. Nos, én sem vagyok mazochista – legalábbis nem mindig – és az első alternatíva nekem is sokkal jobban tetszik. Valahogy csábítóbb. Nem is értem, miért. És olykor még én is engedek a csábításnak. Mint, például most.

- Na, jó. Ám legyen – kerültem ki a választ. Amíg nem mondom ki hangosan, hogy félek elaludni, addig olyan, mint ha nem is lenne igaz. – Aludni fogok. De csak egy keveset.

         

   Lucian rám mosolygott. Gondolom örült, hogy megint ő nyert. Mihelyt lesz két szabad percem, ezen sürgősen változtatni fogok.

Lucian szűzies csókot nyomott a homlokomra, majd kinyitotta az ajtót. Rémülten kaptam a karja után.    

- Ugye nem akarsz itt hagyni?

- Arra gondoltam, szeretnél lezuhanyozni, aztán nyugodtan aludni.

Nyugodtan aludni? Kedves vámpírom nagyon el van tévedve, ha azt hiszi, képes leszek nyugodtan aludni.

- Ez idáig stimmt. De még mindig nem értem, miért is akarsz lelépni.

- Szerinted, ha maradok, bírsz majd pihenni? – tette fel Lucian a kézenfekvő kérdést.

Időközben rájöttem, hogy nem csak pihenésre van most szükségem. Ennyi negatívan új élmény után kell valami, ami szeretetteljes, odaadó, határtalanul jó és megnyugtató. Nagyobb szükségem van most Lucian közelségére, mint bármikor máskor. Éreznem kell, hogy valaki szeret, szíve minden szeretetével.

- Csak és kizárólag akkor fog menni – mosolyogtam. – Mert tudom, hogy lesz, aki vigyázzon rám.

- Nem semmi lány vagy, remélem, tudsz róla – csukta vissza Lucian az ajtót.

Ez az! Nyertem! Piros pont jár nekem. Apropó, ajtó.

- Lenne egy kérdésem.

- Hallgatlak.

- Mielőtt Aminee bejött volna, az ajtó zárva volt?

- Igen.

- És akkor, hogy jött be? Azt hallottam, hogy kattan a zár, de te ott ültél velem az ágyon, szóval nem értem.

- Telekinézis.

Miért van az, hogy már meg sem lepődöm?

- Csak te vagy mindenki?

- Sokan, de nem mindenki.

- Oké. Megyek zuhanyozni.

Lucian bólintott.

- Itt várlak.

Lehorgasztottam a fejemet és közelebb lépten Lucianhöz.

- Biztos, hogy itt maradsz? – kérdeztem szégyenlősen és kissé elpirulva.

Mi a francért pirulok el még mindig? Ez annyira gáz!

- Tartozom egy vallomással – tette meg a minket elválasztó utolsó lépést. Felkaptam a kobakomat, hogy a mindenkit megigéző kék szempárba nézhessek. Végérvényesen a rabja lettem. – Féltem, nem kérsz meg rá, hogy töltsük együtt az éjszaka fennmaradó részét.

- Miért ne tettem volna?

        

    Lucian válasz helyett a tarkómra csúsztatta a kezét, még szorosabban vont magához és megcsókolt. Igaz, hogy csak egy gyengéd, mondhatni finomkodó csók volt, mégis sikerült vele felperzselnie a vágyaimat. Képek sokasága ostromolt meg az előző éjszaka kellemesebb részét illetően. Ismét érezni akartam hideg érintését felforrósodott bőrömön. Azt akartam, hogy újra meztelenül tartson a karjaiba, becézgesse a testemet és bennem legyen. Hogy egyek legyünk. Lucian ajkait elválasztotta az enyémektől, s homlokát az enyémhez érintette. Légzésem már most sem a megszokott tempóban üzemelt. Csukott szemmel csókját ízlelgettem.

- Annyira nehéz uralkodni magamon, mikor veled vagyok – suttogta.

- Hát ne tedd – suttogtam én is és lassan kinyitottam a szemeimet.

- Nem lehet. Nem veszíthetem el teljesen a kontrollomat.

- És ha én kérnélek rá?

- Ha tudnád, nem kérnél ilyet – csendült némi fájdalom a hangjában.

Már megint miről maradtam le, édes istenem!

De hangosan nem kérdeztem semmit. Az oldalamat ugyan furdalta a kíváncsiság, mégis úgy döntöttem, ráér ez még később is. Gondolom, nem valami kis kedves bizalomgerjesztő dolgot nem tudok, szóval jegelném a témát egy kevéske időre. De nem is ez volt a fő okom a némaságra.

Álltunk egymással szemben és némán figyeltük a másikat. Lucian feszült lett. Éreztem, hogy teljesen mozdulatlanná dermed. Valószínűleg őt sem érintette éppen kellemesen, hogy ez szóba jött, főleg egy ilyen nap után. És mintha félelem tükröződött volna a szemeiben. Ez volt az igazán döntő tény, amiért nem kérdeztem semmit. Mindkettőnknek fel kell még készülnie erre a beszélgetésre lélekben.

- Tudod, vadászat után mindig csupa kosz vagyok. És azt hiszem, a hátamra is jutott bőven a hamuból. Segítenél? – szakítottam ki magamat Lucian ölelő karjai közül és egy lépést tettem hátrafelé, a fürdő irányába.

Mikor Lucian a tenyerébe zárta a kezemet, már korántsem volt olyan feszült, mint az előbb. Vállizmai elernyedtek, tekintetéből eltűnt a félelem szikrája. Mintha megnyugodott volna, hogy ma este kivételesen nem elégítettem ki a kíváncsiságomat. Tekintetét fogva tartva kezdtem el szépen lassan hátrálni. A fürdő gyertyafényben úszott. A félhomály, a párás levegő még jobban felélesztette a mindkettőnkben ott szunnyadó vágyat. Lassan Lucianhöz hajoltam és ugyanazzal a gyengédséggel csókoltam, mint ő nem is olyan rég. De mégis más volt. Csókunkban ott lebegtek az el nem mondott szavak, egy újabb együtt töltött szenvedélyes éjszaka ígéretei, a leírhatatlan vágy, tisztelet, bizalom a másik iránt… és a határtalan szerelem, amely mindkettőnket úgy temetett maga alá, mint egy hatalmas hullám a fuldoklót.

Apró csókok, kedveskedő szavak, finom érintések közepette simogattuk le a másikat fogva tartó ruhadarabokat. Együtt léptünk be a zuhany alá, amely úgy permetezett minket a kellemesen meleg vízzel, mintha megáldotta volna a szerelmünket. Lucian háttal fordított magának és kezei tétovázás nélkül indultak útnak, hogy bebarangolják a testem minden zugát. Érintése nyomán az izmain összerándultak, majd ismét elernyedtek. Lucian a fenekemhez nyomta merev férfiasságát. Az ölem már sajgott a vágytól, a légzést újra kellett tanulnom. Minden gondolatomat lekötötte a tegnap esti élmény, amikor egyek lettünk és a tudat, hogy nemsokára újra megtörténik. Annyira magával ragadó volt, felemelő, mintha lebegtem volna a felhők fölött, minden bajtól, fájdalomtól távol.

- Kérlek – suttogtam vágytól elfúló hangon.

- Még nem állsz készen – csókolgatta a nyakamat. – Nedves vagy, de még túl szűk – simította meg egyik kezével a mellemet, míg a másikat lecsúsztatta a lábam közé.

Az orgazmus elsöprő erővel csapott le rám és repített magával a gondtalanság felé. Nem láttam semmit csak azt a vakító fehér fényt, amit múlt éjjel is.

Mikor az érzékszerveim ismét képesek voltak működni, halványan éreztem, hogy Lucian egy pillanatra eltávolodott tőlem, majd egyetlen határozott mozdulattal belém hatolt. Minden megszűnt létezni számunkra, s csak mi maradtunk egymásnak. Lucian finoman mozogni kezdett bennem, elnyújtva, kiélvezve minden egyes pillanatot és közben kezei folyamatosan simogatták a testemet. Minden érintés kétszer olyan intenzívnek hatott, mint máskor, gondolataim már értelmüket vesztették. A szerelmünkön kívül minden értelmetlen lett. Egyre sebesebben közeledtünk a beteljesülés felé. Éreztem, ahogy Lucian pénisze megrándul bennem, és belém lövelli a magját. Egyszerre kiáltottunk fel. Az élvezet ködként ereszkedett le közénk és betakart minket a gondtalanság hazug fellegével.

            Lucian hatalmas fából faragott ágyán talált rám a reggel. Vagyis azt hiszem, hogy a reggel, de ezt a föld alól nehéz megmondani. Álmosan fordultam át a másik oldalamra, magammal húzva a sötétkék selyemágyneműt. Megpróbáltam kinyitni összeragadt szemeimet, de hamar kiderült, ők nem akarják, hogy ez megtörténjen. Én meg nem nagyon ellenkeztem velük. Tényleg jól jött már ez a kis alvás, és amíg lehet, ki akarok élvezni minden egyes pillanatot, amit még ágyban tölthetek, határoztam el.  Azt ugyan nem tudom, hogy minek a hatására, de sikerült nyugodtan, álommentesen aludnom. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, fogalmam sincs, hány órát sikerült pihennem és még megsaccolni sem tudnám. Az tuti, hogy minden probléma nélkül sikerülni még egyszer legalább ennyit öntudatlan állapotban tölteni, akármennyi is az az ennyi. De az is biztos, hogy ez az időintervallum hatalmas ajándék volt, és talán nem kéne visszaélni az ajándékozó szeretetével, vagy kegyelmével. Meg amúgy is rengeteg elintéznivalóm akad, szóval itt az ideje felkelni. Az első dolgom az lesz, hogy megkérdezem Luciant…

Apropó Lucian. Hol van? Merthogy nem mellettem, az száz. Füleltem, hátha hallok valami neszt - amiben mondjuk én sem nagyon hittem, jó vicc, Lucian meg a neszezés -, és akkor legnagyobb meglepetésemre, hangfoszlányokra lettem figyelmes. Ha jó a tájolókám így ébredés után, akkor valahol a folyosó végén tartózkodhat a két beszélgető személy… és egyre inkább közeledtek Lucian szobája felé. Ahogy egyre közelebb értek hozzám, már azt is hallottam, hogy az egyik hang tulajdonosa maga Lucian, aki igen erőteljesen csitítani próbálta a másik személyt, aki viszont tajtékzott dühében. Hallottam már valahol ezt a hangot. Nagyon ismerős… Tudom, hogy tudom, kihez tartozik, csak most nem akar eszembe jutni. Ki ez? A franc essen belé! De utálom ilyenkor az agyamat! Tuti, direkt csinálja, hogy az őrületbe kergessen vele… Na, szép. Még az eszemet is ellenem hangolták.

- Elárulnád, mit művelsz a házamban? – Hallottam egyre tisztábban a párbeszédet, és közben a folyamatos ajtónyitás és - becsapódás összetéveszthetetlen hangjai ütötték meg a fülemet.

- Csak utánanézek valaminek – válaszolt az ismerős hang. Túl ismerős.

- És mégis minek?

           

 Agyamban hirtelen vetett szikrát a felismerés. A szoba ajtaja kivágódott. Olyan gyorsan pattantam ülőhelyzetbe, mintha egy rugó lökött volna. Egyik karommal szorosan tartottam magam előtt a sötétkék selymet, a másikkal próbáltam félrekotorni az arcomból a hajat és a szemeim nyitva tartása sem jelentett már olyan hatalmas gondot, mint öt perccel ezelőtt.

- Ennek itt – szólalt meg fagyos hangon az illető.

Az ajtóban Adam állt, rám szegezett tekintettel, ami izzott a haragtól, undortól, gyűlölettől, csalódottságtól, megbántottságtól. Próbáltam másfelé nézni, de nem ment. Azt hiszem, ezt a tekintetet egy darabig nem fogom tudni elfelejteni.

- Hogy tehetted? – kérdezte alig hallhatóan. – Hogy voltál rá képes? Mondd, hogy kényszerített rá! Mondd, hogy bűbájt használt!

Hangja tele volt hitetlenséggel és könyörgéssel, nem akart hinni a saját két szemének. Egy pillanatra a helyébe képzeltem magamat és megértettem, mi játszódhat le benne ezekben a percekben. A lányt, akit szeret, egy másik férfi ágyában találja. És ha az nem lenne elég, hogy megcsaltam, és erre magától kellet rájönnie, mert gyáva voltam elmondani, még ott van az is, hogy kivel. Én sem repestem volna az örömtől, ha egy vámpír karjaiban találtam volna rá. Sőt! Nagy a valószínűsége, hogy én lettem volna a legjobban kiakadva. Az első ösztönös gondolatom az volt, hogy azt mondom Adamnek, ez nem az, aminek látszik. De könyörgöm! Mi ez, ha nem az, aminek látszik? Adamet aláznám meg vele még inkább, ha bepróbálkoznék ezzel. Nem tettem. Csendben gyűrögettem a takaró sarkát és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. Nem akartam, hogy így tudja meg.

- Adam, én… én… - dadogtam.

- Mond már! – üvöltött rám.

Összerezzentem. Ilyen hangon még soha nem beszélt hozzám.

- Saját akaratából jött ide, és amit tett, arra sem kényszerítette senki – szállt be a „beszélgetésbe” Lucian is miközben betette maga mögött az ajtót.

- Ez nem igaz! Nem hiszem el – rázta Adam a fejét. – Kérlek, Lily, mond, hogy hazudik!

Legördült az első könnycsepp az arcomon.

- Sajnálom Adam – nyögtem alig hallható a sírástól remegő hangon.

Adam elfordult tőlem és mindkét kezével a hajába túrt. Fel-alá kezdett járkálni a szobában, de nem nézett egyikünkre sem.  Váratlanul megállta és teljes erőből behúzott egyet a falnak. Megremegtem. Tudtam, hogy soha nem ütne meg, mégis megijedtem tőle. Soha nem láttam még ilyennek azelőtt. És azzal is tisztában voltam, hogy jelen pillanatban engem jobban gyűlöl, mint a földkerekség összes démonját. Lassan leengedte mindkét karját, de nem fordult felém. A keze vérzett, amivel a falba öklözött, de látszólag nem érdekelte. Szerettem volna odamenni hozzá, ellátni a sebesült kezét, lelkét, de csak rosszabb lett volna minden. Minden bizonnyal én vagyok az a személy a szemében, akinek a legkevésbé sem hiányolja az érintését. Annyira szerethet most, mint egy fertőző, halálos kórt. Minden vágyam az volt, hogy bárcsak én is tudnék olvasni a gondolataiban, mint Lucian.

Finom oldalpillantást vetettem Lucianre, hátha ad valami kapaszkodót, hogy mi játszódhat le most Adam fejében, de ő halvány nemet intett a fejével. Nem fog segíteni, hogy megkönnyítse a helyzetemet és igaza van. Nem lenne fair Adammel szemben.

- És ugyan mit sajnálsz? – kérdezte Adam gúnyosan és visszafordult hozzám. – Azt, hogy megcsaltál vagy esetleg azt, hogy egy gyilkossal keféltél önszántadból? Ő volt neked az első, igaz? Vagy voltak más vérszívók is? Azért ezt soha nem vártam tőled. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer képes leszel odaadni magadat egy szörnyetegnek. Hát, mint az ábra is mutatja – tárta szét karjait. -, tévedtem. Tévedni pedig emberi dolog, nem? Legalább jó volt? Élvezted?

Nem voltam képes Adamre nézni.

- Adam – hasított a levegőbe Lucian éles hangja. – Megértelek. Nincs mentség arra, amit tettünk, de Lily akkor sem érdemli meg, hogy így beszélj vele.

Adam Lucianre kapta a fejét.

- Te ebbe ne szólj bele! Kurvára nem tartozik rád ez az egész. És ne mond nekem, hogy megértesz! Nem értesz te semmit. Csak egy tetves vámpír vagy, nem több, aki kedvére elszórakozgatott kicsit egy kislánnyal, aki nem mellesleg a Vadász. Milyen privilégiumokat kaptál tőle? Nem fog megölni téged és a haverjaidat? Vagy soha többé nem vadászik vámpírokra?

- Szeretem őt – válaszolt Lucian határozottan.

       

     Adam felkacagott.

- Ez a nap vicce, de komolyan! Egy vámpír szerelmes a Vadászba! Csak tudod, egy a bökkenő… te nem szereted őt. Nem vagy képes szeretni – fordult vissza hozzám. – Szóval válaszolnál végre? Nem érek rá az örökkévalóságig. Élvezted?

Igen erőteljesen koncentráltam az ágynemű varrására.

- Ha már egyszer hagytad ennek a tetűnek, hogy megdugjon, legalább annyi méltóságod maradjon, hogy a szemembe nézel, amikor hozzád beszélek és válaszolsz, ha kérdezlek.

Nem ment. Nem voltam képes sem rá nézni, sem válaszolni. Nem akartam látni, mi tükröződik a szemeiben és nem tudtam, mi lett volna a helyes válasz.

Adam hirtelen odalépett hozzám, megragadta a vállaimat és megrázott.

- Élvezted? – köpte egész közelről az arcomba.

Ez volt az a pont, ahol a bűntudat és sajnálat helyét az indulat és a düh vette át. Mindennek van határa és Adam most ezt átlépte. Nem vagyok én rongybaba, hogy az emberek kényük-kedvük szerint rázogassanak.

- Eressz el! – sziszegtem és olyan erővel löktem el magamtól, hogy a szoba faláig hátrált. Kipattantam az ágyból és szorosan kapaszkodtam az engem körülölelő selyembe. – Igen. Ha ennyire kíváncsi vagy, hát tessék! Igen, élveztem. És akkor? Nem vagy az apám, szóval nem tartozom neked számadással, hogy mikor, kivel és mit csinálok. Te csak a Figyelőm vagy! Semmi több.

- De mi…

- Ébredj már fel, Adam! Soha nem volt olyan, hogy mi. Voltál te meg voltam én. És mielőtt megkérdeznéd, miért elmondom. Soha nem tudtunk leülni és normálisan beszélgetni, csak ha taktikai megbeszélés volt. Ha gondjaink adódtak, menekültünk előlük, ahelyett, hogy megpróbáltuk volna megbeszélni őket. Úgy bántál velem, mint egy féltve őrzött porcelánbabával. Mikor egyedül akartam vadászni és igazi magányra vágytam, ki kellett szöknöm a házból, el kellett bújnom a saját Őrzőm elől, ami lássuk be, igencsak nevetséges. Én megértem, hogy féltettél, de ez már túlzás. Túlságosan óvtál. Kalitkába zártál.

- És erre az a megoldás, hogy lefekszel az első férfival, aki szembe jön veled, nem törődve azzal, ki is az illető valójában? Ne engem hibáztass mindenért, mert egy kapcsolat mindig két emberen múlik.

- Én egy szóval nem mondtam, hogy csak a te hibád.

- Pedig nagyon úgy hangzott. És amit Christie és Josh kapott tőled… Mond, te teljesen megbolondultál? Tudod egyáltalán, hogy mit műveltél?

Nem akartam tudni és azt sem akartam, hogy ez a téma előkerüljön. Erősnek kell maradnom.

- Igen, tudom. Megmentettem őket.

- Magadtól? Mert az remekül sikerült. Gratulálok!

- Halvány segédfogalmad sincs arról, miért tettem, szóval ne gyere ezzel, mert semmit nem tudsz.

- Beavattál? Próbáltad egyáltalán elmondani? Ha már, mint barátodnak nem akartad a tudtára adni, legalább, mint Figyelődnek elmondhattad volna. Ki találtunk volna valamit.

- Én próbáltam, de…

- Ja. Gondolom milyen erőfeszítéseket tettél az ügy érdekében. Ha a megérzésem nem csal, legalább annyira próbálkoztál beavatni, mint ebbe a kis románcba. Látom az este is annyira hevesre sikeredett, hogy a kis vámpírfiúd nem bírta visszafogni magát és minden lehetséges módon a magáévá tett.

Mielőtt bármit is reagálhattam volna, Lucian Adam előtt termett és a torkánál fogva a falhoz szegezte.

- Ne merd még egyszer azt feltételezni rólam, hogy bántottam! – szűrte a fogai között fenyegetően a szavakat.

- Lehet, hogy szereti, ha megharapod – próbált Adam némi levegőhöz jutni. – Egyébként meg úgy hallottam, hogy nektek az jelenti a teljes kielégülést, ha minden lehetséges módon magatokévá tehetitek a szexpartnereteket.

- Ő a párom, nem pedig a vacsorám. – Lucian nagyon közel hajolt Adamhez. – Megsértettel engem és a páromat a saját otthonomban. Csak azért nem öllek meg itt helyben, mert ő itt van – suttogta. – Most pedig tűnj el innen – engedte el. – Már épp elég problémát okoztál.

         

   Adam a torkához kapott és lélegezni tanult. Némán figyeltük, ahogy Lucian elhagyja a szobát és hangtalanul elsiet a folyosón. És ekkor jöttem csak rá, mekkora szarba is másztunk bele valójában. A Tanács. Totálisan kiment a fejemből, hogy egy házban vagyunk velük. Jelen állás szerint utáltam Adamet, azokért, amiket a fejemhez vágott; utáltam Lucian, mert beengedte Adamet és természetesen magamat utáltam a legjobban mindenért. De bármennyire is haragszom most Adamre, a halált még neki sem kívánom. Viszont ha a Tanács tudomást szerez az ittlétéről, és miért ne tennék, hiszen úgy ordibáltunk egymással, hogy még egy süket is könnyűszerrel meghallotta volna, nem beszélve a speckó vámpírképességekről, Adam meghal. Még akkor is, ha neki fingja sincs arról, hogy itt vannak. A Tanács nem kockáztatna ilyen nagyot, hogy életben hagyjon egy Figyelőt, aki esetleg tudomást szerzett a hollétükről. A picsába!

Adam rám nézett és mintha mondani akart volna valamit, de végül meggondolta magát és csak mélyen a szemembe nézett. Tisztán olvashattam a lelkében, meg sem próbálta eltitkolni, mit érez: bánat, félelem, csalódottság, lemondás és még valami, amit nem akartam elhinni. Szerelem. Mindezek után is ott lobogott a szemében a szerelem tüze. Azt tudtam volna kezelni, ha éppen meg akar ölni a tekintetével, vagy ha undort és hasonlókat olvasok ki belőle, de most ezzel mit kezdjek. Mindenre számítottam, csak erre az egyre nem.

Halkan, szó nélkül sétált ki a szobából. Egyedül maradtam a fullasztó csendben a gondolatimmal. Bármit jobban elviseltem volna, mint ezt a némaságot, ami körülvett. Mintha minden egyes gondolatom visszhangot vert volna a hatalmas szobában. A mellettem álló éjjeliszekrényen egy üres kristálypohár állt. Felkaptam és teljes erőből a falhoz vágtam. Millió apró darabra törött, akárcsak a lelkem. A jó büdös francba!

12. fejezet

Hogy mi van? Lucian miattam hívta össze a Tanácsot? De mégis mi a jó büdös fenének? Próbáltam Lucianön arra utaló jeleket találni, hogy ez az egész buli csak egy vicc és nem is miattam vannak itt, csupán csak beugrottak egy rövidke látogatásra, megisznak pár liter vért, körülnéznek szerény kis városunkban és mennek is tovább. De semmi ilyesmiről nem volt szó, legnagyobb bánatomra. Lucian halálosan komolyan beszélt. Akkor hát, nincs más hátra, mint előre!

- Mi közöm nekem a Vámpírok Tanácsához? Mármint olyan értelemben, hogy oké persze, én vagyok a Vadász, meg minden és itt helyben le kéne mészárolnom az összes tagot, de nem tartozom a társadalmatokhoz, szóval rám nem igazán vonatkoznak a törvényeitek sem. Ergo még mindig nem tiszta előttem, minek rontják itt a levegőt – ültem vissza az ágy sarkára.

- A párom vagy. És mivel én is egy vagyok közülük, valamilyen szinten neked is közöd lett hozzájuk. Mikor velem vagy… - gondolkodott el egy pillanatra. - … nem csak akkor, mikor velem vagy, hanem ameddig hozzám tartozol, rád is ugyanúgy érvényesek a törvényeink. És ha el kell válnunk, bármilyen okból kifolyólag, akkor sem beszélhetsz senkinek sem az emberek világában arról, ami itt történik.

Gondolkoztam rajta, hogy vitába szállok Luciannel, ugyan miért kéne nekünk elhagyni egymást, aztán rájöttem, hogy elég nagy hülyeség lenne. Így nem vitatkoztam. Soha nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, és lehet, tényleg külön kell folytatnunk az életünket, egymástól távol, még ha csak rövid időre is.

- Eddig is titkolnom kellett azt, hogy mit csinálok. Ez ezek után sem lenne nehéz. Már gyakorlott vagyok a témában – fintorogtam. – Bocsi, hogy félbeszakítottalak. Folytasd nyugodtan.

- Tehát, az egyik problémánk valóban az, hogy nem a vámpírtársadalom része vagy, hanem egy teljesen másmilyen életmódot – és ezen van a hangsúly – élő személy. Hiába vagy te a Vadász, a Tanács szemében jelen esetben akkor is csak egy civil, az átlagnál ugyan kicsit nagyobb erővel rendelkező, de civil vagy. És most már az én párom is.

- Ez lenne a fő probléma? – vágtam közbe ismét. – Hogy nem iszom vért?

- Nem. Jelen pillanatban az egyik gondunk nem az, hogy te nem vagy vámpír, hanem, hogy én a Tanács tagja vagyok.

- Na, akkor összegezném a hallottakat. Az én logikám szerint ott vagyunk, ahol a part szakad. Vagyis, hogy nem egy társadalomba tartozunk. Nincs igazam?

- Csak részben. Ez nem ilyen egyszerű - sóhajtott Lucian. – Nem minden fekete meg fehér. – A szürke átmeneteket utálom… - Az akadályt nem az jeleneti, hogy vámpír vagyok és te nem, hanem, hogy a Tanácshoz tartozom. 

Még mindig nem volt teljesen világos, hová is akar Lucian ezzel az egésszel kilyukadni. Pedig igen erőteljesen forogtak odabent a kerekek.

- Az, hogy téged választottalak páromnak – kezdte a magyarázatot. – olyan a mi világunkban, mintha annak idején a középkorban egy főnemes nyíltan felvállalta volna, hogy a szolgálóját szereti és vele akar élni, nem pedig egy másik vagyonos család sarjával.

- Mi van? – akadtam ki. – Te most komolyan azt akarod beadni nekem, hogy ennyire középkori gondolkodásúak vagytok? Ezt egyszerűen nem vagyok képes elhinni! – pattantam fel az ágyról. – Tehát, tulajdonképpen egy koszfolt vagyok a szemükben és nem azért, mert Vadász vagyok, hanem azért, mert nincsenek hegyes szemfogaim? Ez egyszerűen nevetséges. Itt vagytok értelmes, gondolkodó lényekként és ilyen hülye, ósdi szabályok kötik meg a kezeiteket!

Az utolsó mondatot már szinte ordítottam. Könyörgöm! Nem a XIII. században élünk, ahol még az emberek társadalmi rangjuknak megfelelően választottak – vagyis inkább kaptak – társat.

- Lily, kérlek! – csitított Lucian. – Amúgy is mindenki hallja, miről beszélgetünk, nem kell még kiabálnod is. Így még az esélyt sem hagyod meg nekik, hogy megpróbáljanak ne ránk figyelni. Rengeteg időmbe telt, míg meggyőztem őket, méltó vagy arra, hogy a párom légy. Ne ronts el mindent azzal, hogy az évszázadok óta remekül működő szabályainkat szidod.

- Méltó vagyok arra, hogy a párod legyek? – Na, ez már mindennek a teteje! – Értem én. Ha másik nyolc vámpír azt mondja neked, hogy nem vagyok neked elég jó, azt is elfogadod?

- Természetesen nem – állt fel Lucian is az ágyról. – Alap esetben semmi közük nincs ahhoz, hogy kit szeretek, kit fogadok el páromnak. De ez most vészhelyzet. Tudnom kellett, hogyan vélekedik rólad a Tanács.

- Tojok rá, mit gondolnak rólam.

- Más esetben engem sem érdekelne a véleményük, de most csak ők segíthetnek, szóval kénytelenek leszünk egy darabig az ő szabályaik szerint játszani. Elfogadtak és ezzel lényegesen sok időt spóroltak meg nekünk. Ha nem így lett volna, sokkal tovább tartana, míg megszereznénk a szükséges információkat. És mellékesen jegyezném meg, hogy a törvényeink nem véletlenül és nem az unaloműzés céljából születtek meg évszázadokkal ezelőtt. Az elsődleges céljuk fajunk fenntartása és biztonsága volt. A vámpírok jogait, kéréseit mindig a Vámpírok Tanácsa képviselte mindenhol. A vámpírok hűséget fogadnak a Királynak és a Tanácsnak is egyaránt és mikor a sors úgy hozza, megvédjük őket. Viszont erre csak a legerősebbek képesek, a tisztavérű vámpírok.

- A Nemesek.

- Pontosan – bólintott Lucian.

        

    A Nemesek, mint Lucian is említette, tisztavérű vámpírok. Ez leegyszerűsítve annyit jelent, hogy vámpírszülőktől származnak. Apuci és anyuci is vérszívó. Nagyon ritka, az ilyen tekintve, hogy minden vámpír csak minden ötödik évben két nap erejéig képes vámpír bébi nemzésre/fogantatásra. És sokszor a két fél esetében nem egyszerre jön el ez az idő. De ha még olyan szerencséje is van a párnak, hogy mégis, akkor sem garantált, hogy születik valaki a dologból. Pech. Minden esetre az így született vámpírok sokkal erősebbek, mint az átváltoztatott társaik. Ám van még egy buktatója ennek a tisztavérűségnek. Mikor megszületik egy Nemes bébi, nem vámpírként születik. Egészen húsz éves koráig ember, ebből kifolyólag az emberek világában kell élnie, elszakítva az igazi szüleitől. Azon a napon, mikor betölti a húszat, elkezdődik az átalakulás, amit vagy túlél és vámpírként létezhet tovább a saját világában, vagy véglegesen meghal. Mikor elkezdődik az átváltozás, mindig jelen van egy erősebb vámpír is, hogyha az illető túléli, ne kezdje halomra gyilkolászni az embereket maga körül. Ez a vámpír a Segítő. Ő segít a fiataloknak kordában tartani a bennük lakozó démont. Legjobb tudomásom szerint a Segítő személyét minden esetben a Tanács határozza meg, bár erre nem mernék esküdni. Lehet, hogy a Király? Nem emlékszem rá pontosan. Lényeg a lényeg: ha valaki kijelöl Segítőnek, Segítő leszel és pont. Nincs vita. Amiben viszont biztos vagyok, hogy az átváltozást túlélők töltik be szépen folyamatosan a Tanácsban megüresedett helyeket, és abban a pillanatban, hogy a Tanácshoz tartoznak, már nem Nemeseknek nevezik őket, hanem Öregeknek. Gondolom az elnevezés mindenkinek világos: azért hívják így őket, mert ők a kilenc legöregebb vámpír. George mindig azt mondta nekem, ha egy Nemessel kerülök szembe, és nem éppen egy pár napos, friss Nemessel, inkább mentsem az irhámat, amíg lehet és később erősítéssel, felkészülve keressem meg a vérszívót, ugyanis sokkal többre megyünk úgy, hogyha élek. Volt benne valami. A halálom után már nem sok mindent tehetek. Az összes eddig élt Vadász végzete egy Nemes lett.

Az én végzetem itt állt előttem. Ha nem is ő fog megölni, biztos, hogy azért kell majd meghalnom, mert beleszerettem. De nem bánom. Egyszer így, vagy úgy, de meg kell halnom és akkor már olyan valakiért haljak meg, akit teljes szívemből szeretek. Tudom jól, hogy a szerelem hozza majd el számomra a véget. Őszintén szólva már az egy nagy csoda, hogy még mindig élek. Nem tudom, mit mondott Lucian a Tanácsnak, mivel győzte meg őket, hogy nem feltétlenül kell már most nekem esni, ráér az később is, de nagyon meggyőző lehetett. Valószínű, hogy valami megállapodásfélét köthettek: amíg tart ez az ügy, amit még mindig nem tudok pontosan, hogy milyen ügy, ők nem próbálnak megölni engem és én sem őket. De ha egy darabig elnézik Luciannek, hogy a Vadásszal kavar, akkor tényleg nagy lehet a baj. Ennek később még tuti, lesz visszhangja.

- Nohla, minden rendben? – érintette meg Lucian a gyengéden vállamat.

- Persze, csak gondolkodtam – erőltettem fáradt mosolyt az arcomra. Egyébként még mindig semmi sincs rendben, szóval ez a kérdés kicsit hülyén hangzik egy olyan személy szájából, aki tisztában van a tényekkel. Mindegy.

- Min? – faggatózott tovább.

- Csak jelentéktelen apróságokon. – Ez mekkora hazugság volt tőlem.

Lucian is tudta, hogy nem az igazat mondom. Speckó vámpírképesség: kiszagolják a hazugságot.

- Úgy szeretnék ilyenkor a fejedbe látni.

- Én örülök, hogy nem megy – vallottam be. – Így legalább van egy kis személyes terem, ami csak az enyém. És végre te is érezheted, mit él át minden olyan lény a Földön, aki nem képes mások gondolataiban turkálni. De visszatérve… - dörzsöltem meg a szemeimet. – Az egyik problémánkat mondjuk, felfogtam. Mi a másik?

- Ez itt – húzta végig ujjait a nyakamon lévő harapásnyomon.

Láttam, hogy a szemében felizzik a bosszúállás szikrája. Ez már jó jel. Végre nem azt látom, hogy magát okolja miatta. Hiphip hurrá!

- De ez az én bajom, nem pedig a Tanácsé – tiltakoztam.

- Nagyon tévedsz. Ez az a probléma, ami miatt igazából idehívtam őket. Valaki a lehető legnagyobb mélységben sértette meg a törvényeinket és nem utolsó sorban minket is azzal, hogy megjelölt. Ezzel a tettével az illető megkérdőjelezte a vezetői szerepemet is, miszerint nem vagyok képes megvédeni azt, ami az enyém. A Tanács azért ült össze, hogy közösen megtaláljuk és felelősségre vonjuk azt, aki ezt tette veled – világosított fel Lucian.

- Oké. Ez nagyon kedves, tényleg, de két dolgot tisztázzunk. Egy – nem vagyok a tiéd. Melletted állok, szeretlek, de nem vagyok a tulajdonod. Kettő – nagylány vagyok már, egyedül is meg tudom találni ezt a szemétládát és garantálom, hogy meg is fogom ölni. És ebben még a Tanács sem akadályozhat meg.

- Előbbivel egyet értek, és sajnálom, ne haragudj, valóban nem vagy az enyém. Nem úgy gondoltam. Viszont utóbbival kapcsolatban lennének ellenvetéseim. És nem azzal, hogy meg akarod ölni. Ez természetesen jogodban áll, ha megtaláltuk a Jelölőt.

- Akkor nem értem.

- Hogyan akarod egyedül megtalálni?

Vállat vontam.

- Tudtommal még mindig én vagyok a Vadász. Hát követem az ösztöneimet.

- Az ösztöneid itt édes keveset sem fognak érni.

De kedves.

- Merthogy?

- Mennyit tudsz a vámpírjelekről? – tette fel Lucian a legalapvetőbb kérdést.

- Leginkább semmit és ez eléggé aggaszt – feleltem őszintén.

- Hidd el nekem, miután elmondtam, amit tudnod kell ezzel kapcsolatban, rájössz majd, hogy jobb volt, amíg semmit sem tudtál.

- Megijesztesz. De komolyan – vallottam be.

- Helyes – bólintott Lucian. – Nem akarom, hogy félvállról vedd ezt az egészet.

- Ígérem, nem fogom – tettem a szívemre a kezem ezzel is erősítve az ígéretemet. – Akkor elmondod végre? És ne csak azt, amit szerinted tudnom kell a jelekről, hanem mindent – követeltem, bár a dolgok nagyon úgy álltak, hogy a végén megint Luciannek lesz igaza és kiderül, jobb volt az édes tudatlanság. Én mondjuk mindig is azt vallottam, a semminél minden jobb, de néha tehet kivételt az ember a meggyőződéseivel szemben, nem?

- Nem sűrűn teszünk ilyet, nehogy beszivárogjon az emberek világába a létezésünk. Ha mégis megtörténik és egy vámpír jelet hagy egy emberen, nyomós oka volt rá.

- Nem akarok ünneprontó lenni, de az emberek között nyílt titok, hogy léteztek. Mindenki tudja, csak senki nem beszél róla.

- Mert azt gondolják, csak a fantáziájuk szülöttjei vagyunk. A filmek és könyvek alapján mindenki vágyik ebbe a világba, vágyik a kárhozatra, de csak azért, mert nem tudják milyen is ez valójában. Ha látnák a valóságot, menekülnének. Így viszont csak egy vágyott világot látnak és addig jó, amíg ez így marad. Azért nem mondják ki hangosan ezeket a gondolatokat, mert félnek a tömeg reakciójától, így mindenki úgy tesz, mintha nem tudna semmit. És ha látnak is valamilyen ránk utaló jelet, azt a fantáziájuk, vágyuk által kreált hamis ténynek veszik. Próbálnak rá racionális magyarázatot keresni. Ezért sem jelölünk meg lépten-nyomon minden járó-kelőt. Nem adunk okot az embereknek, hogy elhiggyék, amit látnak. Mert ugyebár, te is valósabbnak gondolod azt a képtelenségnek tűnő dolgot, amit többször látsz. Ha felszínre kerülne, hogy valóban létezünk, ki tudja, milyen következményekkel járna.

Átgondoltam a hallottakat. Az mondjuk, tényleg úgy működik, hogyha látunk valami apróságot, ami eltér a megszokottól, azonnal racionális magyarázatot próbálunk rá keresni. Emberi természet és kész. Ezen nincs mit magyarázni. Míg például egy ember nyakán látnának két aprócska lyukacskát, elintéznék azzal, hogy szerencsétlennek beleállt a nyakába a kétágú villa. Na de ha már sok ilyennel találkoznának, nem hiszem, hogy arra a bizonyos villára fognák. És Luciannek abban is igaza volt, hogy beláthatatlan következményekkel járna, ha kitudódna a létezésük. Akármi lehetne belőle: vámpírüldözés, nagyon mély és beteges vámpírkultusz, a vámpírok rászabadulnának az emberekre. Annyi lehetséges variáció van. A lehető legjobb az lenne, ha tudnának egymás mellett békében élni úgy, mint eddig, de erre a legcsekélyebb az esély. Az emberek kétféleképpen fogadhatják a vámpírokat: rajongással és a félelem által szült ellenvetéssel, gyűlölettel. Tehát valaki biztos, hogy rosszul jönne ki a buliból. Szívás.

- OK. Megint te nyertél – adtam meg magamat. – Kanyarodjunk vissza a jelekhez.

Lucian bólintott.

- Szóval, ha meg is jelölünk valakit, olyan személyt választunk, aki nem tartozik senkihez, nincs párja. De az is előfordulhat, hogyha egy vámpírnak emberi párja van, akkor őt jelöli meg. Viszont az egyenesen tiltott dolog a társadalmunkban, hogy egy másik vámpírtársunk párján hagyjuk a jelünket.

- De azt honnan tudjátok, hogy ki jelölte meg az illető személyt? Nem minden harapás ugyanolyan? Két apró lyuk a nyakon.

- Nem pontosan. Mindenkinek másmilyen a harapása. Nem sok a különbség, de elég. És persze, mindannyiunknak más az illata. Ha megjelöltünk valakit, azt körüllengi.

- Vagyis csak a szagmintát kell követni – egyszerűsítettem.

- Ez is egy megoldás lehetne, ha egy kezdővel állnánk szemben, és ha ilyen helyzetben lennénk, nem hívtam volna össze a Tanácsot. De jelen esetben a Jelölő hatalmas erővel bír. Mivel álmodban jelölt meg, gyakorlatilag egy ujjal sem ért hozzád, tehát nincs rajtad az illata. De ha körül is venne, akkor is nehéz lenne megtalálni, mert az igazán nagyhatalmú Nemesek képesek az illatuk elrejtésére. Csak akkor érezni, ha esznek, szeretkeznek vagy hívják a Jelöltet. Ezek pedig mind, hogy úgy fogalmazzak, intim tevékenységnek számítanak a vámpírok köreiben.

- Értem. Szóval, aki ezt tette – mutattam bal oldalt a nyakamra. – hatalmas szabálysértést követett el és azon kívül, hogy valószínűleg Nemes semmit nem tudunk róla – összegeztem.

- Igen.

Hát ez egyszerűen szuper. Mintha tűt keresnénk a szénakazalban. De most komolyan! Él a Földön több millió vámpír, és ha csak szerény kisvárosunkat nézem, akkor is több százezerről beszélhetünk, amiből ki tudja, lehet, hogy több ezer Nemes. Nem állhatok oda mindegyik elé, hogy „bocsika, de te jelöltél meg?” Az biztos, hogy az elkövetkezendő időkben nem fogok unatkozni.

- És mit nyer egy vámpír, ha megjelöl egy embert?

- Mindent.

Ez nagyon rosszul hangzik.

- Kicsit pontosabban?

- A Jelölőnek hatalma lesz a Jelölt elméje fölött.

Óó. Azt hiszem ez rosszabb, mint amire számítottam. Az a tetű bármire rávehet, amire csak kedve szottyan. Még belegondolni is szörnyű, mi mindent tehetek az akaratomon kívül.

- És azok a vámpírok, akik jelet hagynak a párjukon, valóban azt mondják, hogy szeretik őket – értetlenkedtem. Ez sok(k) volt nekem mára.

- A megjelölés nem mindig jelent rosszat. Akik valóban szeretik a párjukat, nem élnek vissza ezzel és csak közös megegyezés alapján teszik meg. Ez csak egy jel, hogy az illető tartozik valakihez, hogy örökre, egészen a halála napjáig vele marad. Olyan, mint az emberek világában az esküvőn a gyűrű.

- Csak kár, hogy az ma már sok esetben édes keveset ér – fintorogtam.

Lucian nem reagált semmit.

- Ki lehet védeni valahogy? – kérdeztem halkan előre félve a választól.

- Nem tudok róla, hogy eddig bárkinek is sikerült volna ellenállnia egy hívásnak – hajtotta le Lucian a fejét.

- Jó – vettem egy nagy levegőt és próbáltam nem odafigyelni a bensőmben ordítozó hangocskára, ami folyamatosan azt kiabálta, hogy ez egyáltalán nincs jól és meneküljek, amíg lehet. Tudtam jól, már nem lehet. – Vagyis addig semmi rosszat nem fogok tenni, amíg a Jelölő nem akarja. Mondhatni, addig biztonságban vagyok.

- Ha nagyon eltúlozzuk a dolgokat, akkor igen, így is fogalmazhatunk.

- És azt lehet tudni, mikor kattanok be?

- Az csak a Jelölőtől függ. Akkor szólíthat magához, akkor kényszeríthet, amikor ő akarja.

A francba! A francba! És megint csak a francba! Ez egyre rózsásabban hangzik. Még készülni sem tudok rá, mert bármikor aktiválhat.

- Lehet valahogy hatástalanítani a jelet?

- Lehet, két módszerrel is, de egyik sem valami pozitív alternatíva. Az egyik, hogy vagy a Jelölő vagy a Jelölt meghal. Amit viszont mind a ketten túlélhetnek, ha egy másik vámpír is megjelöli ugyanazt a személyt. Ez esetben az első jel érvényét veszti és a második válik aktívvá.

- Tehát egy másik vérszív marionett bábuja lennék. – Ennél még a halál is jobb.

Lucian ezt a kijelentésemet is figyelmen kívül hagyta.

- Viszont ha ez történik, az az egész vámpírtársadalmon belül konfliktusokhoz vezethet, ugyanis az első Jelölő megtorolhatja a másodikat. És természetesen ez az egyikük haláláig tartó küzdelmet jelenti.

- Mert egyikük elvette a másik játékszerét?

- Végül is, ha ismét túlzásokba akarunk bocsátkozni, igen. Valami ilyesmi. 

Tényleg nem tudnak elszakadni a régmúlt szokásaitól. Tulajdonképpen képesek egymást legyilkolni egy nő kegyeiért. Milyen lovagias.

- És ha megtaláljuk kedvenc Nemesünket, te is revánsot vehetsz?

- Nem ha, hanem amikor. Amint megtudom, ki volt az, megkeresem és megölöm. Ezt megígérem. Te az én párom vagy, hozzám tartozol, és nem engedem, hogy bárki is elszakítson tőlem. Ha te magad akarsz elhagyni, természetesen nem foglak kényszeríteni. Harcolni fogok érted, de semmi esetre sem erőltetnék rád semmit. Másnak viszont nem fogom hagyni, hogy akaratodon kívül elvegyen tőlem.

Végiggondoltam az egész beszélgetésünket. Igen, döntöttem, ez lesz a lehető legjobb megoldás.

- Oké. Köszi az információt. Mindennel kapcsolatban. És nagyra értékelem, hogy a Tanácsot is összehívtad miattam – indultam az ajtó felé. -, de igazán felesleges volt – nyúltam a kilincs után. Lucian hirtelen ott termett mellettem és rátámaszkodott az ajtóra, hogy még véletlenül se tudjam kinyitni.

- Lennél szíves elárulni, hogy most meg hova a csudába készülsz? – kérdezte kissé ingerülten.

- Nem tudom – néztem mélyen a szemeibe. Igazából mindegy is volt, hová megyek. A lényeg: minél távolabb legyek azoktól, akiket szeretek, hogy még véletlenül se árthassak nekik. Nem élném túl, ha a Jelölő arra kényszerítene, bántsam Luciant, Christ, Josh-t vagy Adamet.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy most elengedlek egyedül?

- Mennem kell! – erősködtem.

- A francokat! Nem mész sehova!

Na, ezt nem! Nekem senki ne mondja meg, mit csináljak!

- Először is figyelmeztetnélek – böktem mutató ujjammal a mellkasára. -, hogy még mindig nem vagyok a tulajdonod, szóval ne parancsolgass nekem. Másodszor pedig, te magad mondtad az előbb, hogyha akarok, bármikor nyugodtan elmehetek, nem fogsz megakadályozni. De most pont az ellenkezőjét csinálod. Ennyit ér nálad az adott szó?

Lucian megragadta a csuklómat és egész közel rántott magához. Egyik keze szoros bilincsként tartotta a karomat, a másik vaspántként fonódott a derekamra. Próbáltam szabadulni, de nem ment.

- Ne vond kétségbe a szavaim hitelét – suttogta fenyegetően az arcomba. Szemei egy pillanatra feketébe fordultak, majd ismét visszatért régi kékségük.

Lucian olyan hirtelen engedett el, hogy nekitántorodtam az ajtónak.

- Ez meg mi volt? – kérdeztem remegő hanggal.

Nem érkezett válasz. Lucian fel-alá kezdett járkálni a szobában.

- Válaszolnál?

- Később. Előbb fejezzük be azt a beszélgetést, amit félbehagytunk – nézett ismét rám.

Úgy döntöttem, nem követelőzök. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az a beszélgetésünk sem lesz éppen átlagos, és ha ma éjszaka kéne megejtenünk, tuti bekattannék. Van, ami már nekem is sok. Igazából nem félek tőle, csak jó lenne tudni, mi folyik itt. Na, jó. Talán kissé tartok. De ez minden. Attól még ugyanúgy szeretem és azon kívül, hogy kicsit megijesztett, nem történt semmi más.

- Oké. Akkor én már itt sem vagyok – tártam szét a karjaimat. – Ezzel be is fejeztük.

- Te nem magad miatt akarsz elmenni, hanem miattam. És a barátaid miatt.

- Nem mindegy, miért?

- Nem, mert azt is mondtam, nem hagyom, hogy bárki elszakítson tőlem.

- Fogd már fel, hogyha maradok, meg is ölhetlek. És nem csak téged, hanem Christ, Josh-t vagy Adamet is.

- Nem, te fogd fel végre, hogy nem egy kezdő vámpír jelölt meg az álmodon keresztül. Erre csak a nagyon erősek képesek. Valószínűleg, mint azt már átbeszéltük, egy Nemes hagyta rajtad a jelét és ezért nem számít, milyen messze futsz tőlünk. Az akarata vissza fog vezetni hozzánk és addig nem hagy nyugodni, míg nem teljesítetted a feladatodat. Soha nem megoldás az, ha elmenekülsz.

 - De én nem…

- Nem fogom hagyni, hogy kárt tegyél bennünk.

Elkeseredett nevetés tört fel a torkomból.

- Mégis hogyan tudnál védekezni, ha azt sem tudod, mikor és pontosan mi ellen kell? – hajtottam le a fejemet.

- Még nem tudom, de megoldjuk – fordította Lucian maga felé az arcomat, hogy újra a szemembe nézhessen. – Meg fogjuk tudni oldani, de csak akkor, ha most nem mész el.

- Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy időzített bombaként köztetek járkáljak.

- Lily, kérlek! Ez az egész akár évekig is elhúzódhat, és egyedül nem tehetsz ellene semmit. Viszont, ha itt vagyunk melletted, megakadályozhatjuk, hogy olyat tégy, amit nem akarsz.

- És meg is halhattok közben – ráztam a fejemet. – Túl veszélyes.

- Mindenféleképpen veszélyes. De még így is az a legbiztonságosabb, ha maradsz – fogta két tenyere közé az arcomat. – Szeretlek, és nem engedem, hogy bármi bajod essék.

Most mondjam azt neki, hogy én sem magamat féltem? Csak feleslegesen masszíroznám a levegőt. Inkább szorosan Lucianhöz bújtam. Megnyugtató volt, ahogy karjai körülöleltek.

- Úgy félek – suttogtam.

- Tudom, nohla – simogatta lassan a hátamat. – De ne aggódj! Nem lesz semmi baj.

         

   Ez a mondat nyerte el a „Mai nap legnagyobb hazugsága” díjat. Mindennek ellenére Lucian szájából egész hihetőnek tűntek a szavak. Nem tudom, miért. Egyszerűen ilyen hatással van rám. Részben jó, hogy ez így van, viszont részben a létező legnagyobb csapda, amibe most belesétálhatok. Ha sokat mondogatja, még a végén teljesen elhiszem. És az egyikünknek sem lenne éppen előnyös. Kardfog nem véletlenül választott engem. Előbb vagy utóbb aktiválni fog és akkor remélem Luciannek lesz elég ereje visszafogni, és ha kell, akár megölni engem. Inkább én, mint ők. Persze erősen reménykedem, hogy egyikre sem kerül majd sor és mindenki élve keveredik ki ebből az egészből. A Jelölőt kivéve.