10. fejezet

Azt nem mondom, hogy lepergett előttem életem filmje, mert nem történt meg, de az biztos, hogy egy halál közeli élményben volt részem. Vártam, hogy Micah nekem ütközik, belém mélyeszti hegyes szemfogait, hogy finoman szólva is kitépje a gégémet a helyéről, de nem ez történt. Már csak pár centi választotta el tőlem, mikor egy hideg kéz váratlanul félre lökött és a fekete márványpadlón a szoba másik végébe csúsztam. Nagy nehezen sikerült térdelésbe tornáznom magamat és akkor láttam meg a harcoló párost. Lucian lökött félre. Rémülten kaptam a fejem a Tanács többi tagjára, de ők csak nyugodtan ültek a helyükön és figyelték az összecsapást, mintha csak a tv-t néznék. Senki nem avatkozott közbe, még Aminee sem. Lucian is erős, de azért igencsak féltettem Micah-tól. A küzdelemből nem láttam túl sokat, mert legtöbbször az emberi szem számára nem igazán érzékelhető tempóban mozogtak. Hiába kapkodtam ide-oda a fejemet, így is csak elmosódott színfoltokat láttam. Aztán egyszer csak vége lett. Micah hatalmas csattanással csapódott a falnak. Lucian semmi perc alatt ott termett előtte és az alkarját a másik vámpír torkához nyomta.

- Ne merj még egyszer rátámadni és nagyon vigyázz a szádra, amikor vele beszélsz! – mondta Lucian olyan hangerővel, hogy én is halljam. De a hangja más volt, mélyebb, mint szokott lenni. – Megértetted? – nézett egyenesen Micah szemébe.

Micah rezzenéstelen arccal bámult vissza Lucianre, de azért bólintott. Lucian elengedte és felém fordult. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. A megnyugtató, csodaszép éjfél kék szempár helyett azonban egy haragot sugárzó, félelmet keltő, dühben úszó, szénfekete nézett le rám.

- Gyere velem! – Hangja még mindig nem a megszokott volt. Mikor látta, hogy nem mozdulok majdhogynem rám ordított. – Most! – indult el kifelé a szobából. – A tanácskozást holnap este folytatjuk. Addig természetesen a vendégeim vagytok – szólt vissza a válla fölött hanyagul.

            Őszintén mondom, féltem Lucian után menni. Szerettem, bíztam is benne, mégis féltem követni. Soha ezelőtt nem láttam még ilyennek. Mintha nem is önmaga lett volna. Lassan felálltam, de még mindig nem akaródzott indulni. Aminee odasétált mellém és finoman megérintette a karomat. Összerezzentem erre az aprócska érintésre is.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – szabadkozott.

- Nem, nem. Nincs semmi baj – eresztettem meg egy halovány mosolyt.

- Én nem így fogalmaznék, mert baj az igenis akad és még nagyobb lesz, ha most nem mész utána – bökött fejével az ajtó felé.

- Ezt most bíztatásnak szántad? – tettem fel a költői kérdést, de már indultam is az ajtó felé. Reméltem, hogy elég sokat vártam már és Lucian eltűnt a szemem elől, így hivatkozhatok arra, hogy nem tudtam merre ment, de persze nem jött be a kis tervem. Lucian a folyosó közepén várt rám. Mikor megálltam az ajtóban, felém fordította a tekintetét. Szemei ismét a régi kékségében ragyogtak, de még mindig dühös volt. Tudtam, hogy rám dühös. Mély levegőt vettem és valamivel határozottabb léptekkel tettem meg a kettőnk közötti távolságot. Még soha nem üvöltözött velem, de tudtam, hogy most ez következik. Mellé értem, s ő szó nélkül indult tovább. Visszaértünk a hallba és jobbról a második folyosóra fordultunk. Megállt az utolsó ajtó előtt, kitárta és betessékelt rajta. Nocsak, mik vannak! Megvan Lucian szobája. Akkor ezek szerint az eggyel előrébb lévő az enyém. Most már ezt is tudom és remélhetőleg máskor egyedül is megtalálom. Na persze csak akkor, ha Lucian nem dob ki most azonnal és lesz lehetőségem egy máskorra.

Lucian belépett mögöttem a szobába és kulcsra zárta az ajtót. Ajjaj! Ez semmi jót nem jelent. Hátrafordultam és ugrottam egy kisebbet hátrafelé, ugyanis Lucian közvetlenül előttem állt. Nem is hallottam, mikor jött ennyire közel. Szemeiben még mindig ott csillogott a düh, de volt ott még valami más is… féltés, aggodalom, szerelem.

- Mondd, te teljesen normális vagy? – szegezte nekem a kérdést immáron a megszokott hangon.

- Nem valószínű – suttogtam alig hallhatóan.

- Igen. Én is így látom. Az legalább valami, hogy beismered. Hogy a büdös francba jutott eszedbe, hogy kikezdesz a Tanács egyik tagjával? Ráadásul az egyik legerősebbel! Ez egy új vadásztechnika? Hergeljük csak fel a vadat, ami kétszer akkora és vagy háromszor olyan erős, mint mi vagyunk, aztán lesz, ami lesz?! Belegondoltál egyáltalán abba, hogy mit műveltél?

Nem válaszoltam semmit. Luciannek igaza volt, mint általában. De a fenébe is! Az a tetű bunkó volt velem! És nekem is van becsületem.

- Lennél szíves legalább válaszolni?

- Igen. Az a szemétláda kezdte én csak kiálltam magamért.

- Szuper. Menjünk vissza az óvodába, ahol ez a módszer még talán célt ér! Azt hittem, hogy ennél azért érettebben gondolkodsz. Nem eshetsz neki mindenkinek az életben, aki csak egy rossz pillantást is vet rád. Mérlegelni kell a dolgokat, mielőtt fejjel rontanál a falnak.

- Sajnálom. Ez van, ilyen vagyok. Nem tudok változtatni rajta, pedig már sokszor próbáltam. Ez egy velem járó rossz dolog, amit vagy el tudsz fogadni vagy nem. Nem kötelező velem lenni, de ha mégis ezt választod, kapod a bunkóságomat és forrófejűségemet is. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes sőt, még az elfogadható közelében sem járok, hogy foltot hagyok a te tökéletes életeden,…

- Te nagy tévedésben élsz, ha azt hiszed, hogy az én életem tökéletes. Elárulnád azt is, hogy mitől kellene olyan hibátlannak lennie?

Most, hogy Lucian nyíltan feltette ezt a kérdés, kezdtem érteni, hogy mire is gondolhat. Agyalni kezdtem, hogy csak egyetlen egy okot tudjak mondani, ami alátámasztja az előbbi állításomat, ám hiába kutattam, nem jutottam sehova.

- Látod. Még te magad sem tudod megmondani – sóhajtott, s mintha ezzel a sóhajjal mérge nagy része is elpárolgott volna. – Most már csak egy valamit szeretnék tudni – nyúlt az állam alá és maga felé fordította az arcomat, hogy a szemembe nézhessen. Nem tértem ki tekintete elől. – Meg kellett küzdenem miattad a Tanács egyik tagjával.

- Sajnálom – motyogtam.

- Ne sajnáld. Még százszor is megtenném, de…

- Miért löktél félre? Miért nem engedtél engem harcolni?

Halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Egészen az utolsó pillanatig, azt hittem, ha már kihívtad Micah-t legalább ki is állsz ellene. Igaz, hogy jóval erősebb, mint te, mégis megúszhattad volna pár plusz kék folttal. De amíg félre nem löktelek, csak meredtél előre a semmibe és azt láttam rajtad, hogy majdhogynem várod, hogy Micah rád vesse magát. Olyan voltál, mint aki várja, hogy a halál lesújtson rá.

Valóban. Először nem akartam szándékosan felhergelni senkit sem. De aztán Micah megadta a kezdő lökést és tudtam, hogy ha sikerülne feldühítenem és rám támadna, vége lenne minden szenvedésnek, amit valaha okoztam. Senkinek nem tudnék többé fájdalmat okozni. És rájöttem, hogy sokkal inkább el tudom viselni a halálom gondolatát, mint azt, hogy akiket szeretek még egyszer meg kelljen bántanom valami miatt. Nem lettem volna képes rá. És nem magam miatt. Sokkal inkább miattuk. Még mindig magam előtt látom Chris és Josh arcát. Annyira fájt nekik minden, amit mondtam. A létező legkegyetlenebb módon sikerült őket megbántanom. Soha nem fogják megbocsátani nekem. De talán nem is kell. Lehet, hogy az lesz a legjobb, ha végleg elfelejtenek, és míg élnek úgy gondolják, hogy azt a sok ocsmány dolgot, amit a fejükhöz vágtam valóban úgy is gondoltam.

Elléptem Lucian elől és az ágyhoz sétáltam. Leültem, felhúztam a térdeimet, átöleltem és csendben hintáztatni kezdtem magamat.

- Kérlek Lily, mondd, hogy nem azért ingerelted fel Micah-t, mert azt vártad, hogy majd véget vet az életednek – sétált hozzám Lucian és leguggolt elém.

Ránéztem és éreztem, hogy valami nedves dolog folyik végig az arcomon. Egy könnycsepp. A kis áruló! Nem akartam sírni, de azt az első picike cseppecskét sok másik követte. Lucian leült mellém az ágyra, magához húzott. Úgy éreztem, többre van szükségem. Az ölébe ültem, arcomat szorosan márvány mellkasához nyomtam és próbáltam még közelebb húzódni hozzá, ami már lehetetlen volt. Lucian lassú, körkörös mozdulatokkal simogatta a hátamat. Éreztem, ahogy a jól megépített védőfalam leomlik körülöttem és én ismét csak egy sebezhető, gyenge lányka lettem.

- De hát miért? – kérdezte nagyon halkan.

Hangosan felzokogtam. Könnyeim elapadhatatlanul folytak és már teljesen átáztatták Lucian sötétkék selyemingét.

- Sss… nincs semmi baj – próbált csitítani Lucian.

Ha lett volna elég erőm és egy percre abba tudtam volna hagyni a bőgést biztos, hogy a képébe ordítok, és a fejéhez vágok mindent, ami nyomaszt. De így csak bennem kavarogtak ezek a gondolatok, így csak engem szaggattak szét belülről a kínzó érzések. Lassan kínoztak, hogy érezhessem az összes fájdalmat, amit valaha okoztam. Elmondhatatlanul fájt. Mintha a lelkem sok kicsi apró szilánkra törött volna, amit már soha nem lehet összefoltozni. Egy selejt lettem. Lucian is biztosan csak szánalomból van még mindig velem, aztán ahogy befejezem a sírást kirak innen és mehetek amerre látok. Másnak egy egész életen át várnia kell arra, hogy csak fele annyi „izgalmas” dolog megtörténjen vele, mint velem röpke egy nap leforgása alatt. Véglegesen beleszerettem az ellenségembe, tudtam, hogy hibásan cselekszem, mégis lefeküdtem vele és még élveztem is. Életem legszebb óráit töltöttem Lucian karjaiba zárva. Lehet, hogy emiatt a pár boldog órácska miatt kaptam ezt a rengeteg büntetést a Felsőbb Erőktől? Ott van az álmom, amiről kiderült, hogy egy része, és nem éppen a legkedvesebb része, valóság, ami annyit tesz, hogy valaki volt olyan kedves és megjelölt, ami még mindig nem tudom pontosan, mivel is jár együtt. Jó lenne minél előbb fényt deríteni rá, mert utálom a meglepetéseket. Aztán a kedvenc jelölős vámpírom miatt még a barátaimat is el kellett taszítanom magam mellől, hogy legalább ők biztonságban legyenek. És Adam… Jézusom! Adamről teljesen el is feledkeztem. Hol lehet most? És mit csinál? Még mindig engem keresne? Istenem! Még egy üzenetet sem hagytam neki, hogy ne aggódjon miattam, hiszen élek és… hát azt nem mondanám éppen, hogy virulok is, de még nem haltam meg, az biztos, és ahogy magamat ismerem, a helyzet lehetne még vagy százszor rosszabb. Rémes vagyok! Egy kész katasztrófa. Hogy voltam képes mindezt megtenni? Undorodtam magamtól. Ha most meglátnám a tükörképemet, tuti lehánynám. Felfordult a gyomrom.

- Engedj el! – nyöszörögtem. – Kérlek, engedj el! – kezdtem el kapálózni, hátha szabadulni tudok Lucian öleléséből, de minden igyekezetem hiábavalónak minősült. – Kérlek! Undorító vagyok. Nem akarhatsz egy ilyen… - csuklott el a hangom. -… egy ilyen szörnyeteget, mint én – nyögtem ki végül. Hangom tele volt a saját magam iránt érzett undorral.

Lucian eltolt magától, de nem engedett kiszállni az öléből. Hüvelykujjával gyöngéden letörölte a könnyeket az arcomról.

- Ne mondj ilyeneket, nohla. Nézz rám, nézz a szemembe!

Engedelmeskedtem a kérésnek.

- Már most mondom neked, és jobban teszed, ha szoktatod magadat a gondolathoz, hogy ma este egy percre sem foglak elengedni.

- De én… - szipogtam.

- Ezt azonnal felejtsd el! Értetted? Ha nem vered ki ezt a földöntúli hülyeséget már most abból a szép kis buksidból, nekem kell tennem valamit az ügy érdekében – mosolygott rám lágyan.

Elkeseredett nevetés tört fel a torkomból.

- Te most fenyegetsz engem?

- Még az is megeshet – simított egy kósza tincset a fülem mögé. – Bár nem tudom, hogyan jutnék a fejedbe, hogy kitöröljem onnan a sok rosszat, de biztos, megpróbálnám. És addig keresném a megoldást, míg sikerrel nem járok.

- Nem értem – ráncoltam a homlokomat.

- Butus – csókolt homlokon. – Mindenemet feladnám, ha tudnám, hogy segítek vele neked. Még akár a legkisebbnek és legjelentéktelenebbnek tűnő apróságban is. Szenvedek, ha szenvedni látlak, örülök, ha mosoly játszik arcodon, a szívem vérzik, mikor a tiéd megszakad. És tudod, miért? Mert szeretlek. És jobb lesz, ha ezt is észben tartod.

- Nem érdemlek ilyen szép szavakat – csóváltam lemondóan a fejemet.

- Igazad van, mert ennél még sokkal szebbeket kéne mondanom neked, de jelen pillanatban semmi nem jut eszembe, szóval ennyivel kell beérned.

Felemeltem a fejemet és elmosolyodtam. Sokáig csak csendben figyeltük egymást. Lucian minden egyes kis rezdülése végérvényesen az elmémbe égett.

- Miért? – szólaltam meg halkan, megtörve a csodálatos némaságot.

- Miért szeretlek?

Bólintottam.

- Igazából nem tudom. Csak érzem itt bent – tette a mellkasára a kezét. – De valószínűleg ennek te vagy az okozója. Tudod, előtted is voltak már párkapcsolataim, éltem együtt nővel, de még soha nem éreztem olyat, mint mikor veled vagyok, vagy csak rád gondolok. Legelőször elsöprő erővel támadott meg az érzés és fogalmam sem volt, mi is ez. Aztán végül rájöttem. Ez az a szerelem, amire mindig is vágytam. Amely után mindenki sóvárog. Már éppen kezdtem elveszíteni a reményt, hogy nekem valaha részem lehet ebben, és akkor te berobbantál az életembe. Utat mutattál egy elkárhozott léleknek. Magaddal hoztad a fényt sötét életembe. Te magad vagy a fény. Azt hiszem, saját magad miatt szeretlek. Szeretem amilyen vagy, ahogy beszélsz, lélegzel, sírsz és nevetsz. Tisztelem az őszinteségedet, még akkor is, mikor nem a legjobbkor nyitod ki miatta a szádat. Képtelen vagyok betelni az illatoddal, minden pillanatban érzem, akkor is, ha nem vagy velem. Imádom érezni a benned lakozó legősibb, mély szeretetet, amivel oly nagyon szeretni tudsz, és ami erőssé, sebezhetetlenné tesz.

- Sebezhetetlenné? – kérdeztem csodálkozva. – De hiszen most is van rajtam jó pár folt.

- Én nem a testedről beszélek, hanem a lelkedről, a szívedről – lassan mellkasomra csúsztatta a kezét. – Itt bent vagy igazán erős. És ez minden cselekedetedre, gondolatodra kihat. Minden, amit teszel, vagy mondasz, a jó célt szolgálja.

- Az lehet, de sokszor nem a jó utat választom a cél elérése érdekében. Nem tudod,…

-… miket mondtál a barátaidnak? – fejezte be helyettem a mondatot.

- Te olvastál a fejemben?

- A szívedbe láttam – csókolt homlokon. – Nohla, nem emlékszel? Nem találok utat a gondolataidhoz.

- Hát persze, el is felejtettem – mosolyogtam.

- Azt hiszed, nem tudom, miért provokáltad Micah-t? És mielőtt szóvá tennéd, igen, valóban megkérdeztelek, mert azt reméltem, ezzel segíthetek, könnyebbé tehetem neked, hogy elmond, amit úgy érzel, el kell mondanod.

- Képtelen vagyok rá – szöktek ismét könnyek a szemembe.

- Emiatt ne aggódj Lily! Senki nem kényszerít arra, hogy most mindent elmesélj. Akkor mondod el, amikor úgy gondolod, készen állsz. Persze csak akkor, ha szeretnéd. Nem foglak sürgetni, és ha nem akarod megtenni, nem fogok megsértődni. Az sem fog zavarni, ha úgy érzed, mással szeretnéd megosztani a lelkedet nyomasztó gondokat. De bármikor szükséged lenne rám, itt leszek. Ezt megígérhetem. És amit még tudnod kell: akármit is hiszel, helyesen cselekedtél. Vadászként cselekedtél és az ő biztonságukat többre értékelted, mint a saját érzéseidet.

- Mi van, ha nem akarok többé vadász lenni? – suttogtam szipogva. – Elegem van abból, hogy azért, mert kiválasztott démonvadász vagyok, nélkülöznöm kell a normális emberi kapcsolatokat, ha azt szeretném, hogy azok, akiket ismerek, és szeretek ne essenek áldozatául a világomnak. Miért pont én?

- Mert az Erők benned látták meg a harcost. Téged választottak, mert tudták, hogy bármi történjék is, te kitartasz és véded azokat, akiket kell. Egy igazi harcos lelke lobog benned. Megmentenéd a világot még akkor is, ha tudnád, hogy abba te is belehalhatsz.

- Nem érdekel a világ, csak Christie és Josh. Istenem, annyira szeretem őket és ők is szerettek engem! És nem azért, mert Vadász vagyok. Csakis magam miatt. Én mégis olyan dolgokat vágtam a fejükhöz, amit nem érdemeltek meg.

- Még mindig szeretnek téged.

- Ebben én nem lennék annyira biztos.

- Én viszont az vagyok. És mihelyt vége lesz ennek az egésznek, meg fognak bocsátani neked. Láttalak titeket együtt és éreztem, milyen erős a barátságotok. Ezt is túl fogja élni, mert meg fogják érteni, hogy miért cselekedtél úgy, ahogy. A szívetek mélyén mindannyian tudjátok, hogy másképp nem is tudtad volna őket eltávolítani a veszélytől. Mert ők érted ugyanúgy, mint te őértük, bármit hajlandóak lennének feláldozni. Még a saját életüket is. És ez a határtalan önfeláldozás tesz titeket annyira erőssé. Minden rendben lesz. Csak higgy nekem!

- Nem tudom, menni fog-e – vallottam be.

- Menni fog. Segítek, hogy így legyen – fogta puhán két tenyerébe az arcomat. – Szeretlek, nohla – hintett lágy, szinte féltő csókot ajkaimra.

- Nohla, ez mit jelent?  - kulcsoltam össze ujjainkat.

- Azt jelenti, kedvesem. Az ősi nyelven van, amit csak páran ismerünk. De leginkább a Tanács tagjai használják.

- Tetszik. Szeretem, amikor így hívsz – mosolyogtam félszegen.

- Akkor mostantól csak így hívlak, nohla – mosolygott Lucian is.

Bólintottam és finoman Lucian nyaka köré fontam a karjaimat. Szorosan simultam bele ölelésébe. Szavai visszhangoztak a fejemben. Tényleg ennyire erős lenne a barátságunk? Képes lesz ezt az én általam okozott csapást átvészelni? Luciannek igaza volt. Másképp nem tudtam volna eltaszítani őket magam mellől, vagyis elvileg helyesen tettem, hogy ilyen módszerekhez fordultam, mégsem érzem jobban magam ettől a tudattól. Talán idővel kicsit könnyebb lesz és remélhetőleg nem fog sokáig tartani ez az egész. Teszek róla, hogy ne tarthasson sokáig. És ha vége, megpróbálom helyrehozni a károkat, amiket okoztam, mert csak az kedves nekünk igazán, amit félünk elveszíteni^*. Nekem pedig a csontomig hatol a félelem, ha csak arra gondolok, hogy így vagy úgy, de elveszthetem őket.

^* Anatole France

9. fejezet

Kivágtattam az előszobába. Christie szorosan a nyomomban volt. Nyúltam a kilincs után abban a reményben, hogy mégsem kell megtennem mindazt, amit gondoltam. El akartam menekülni, de nem jött össze. Chris hangja megállított.

- Állj már meg! Felfogtad, amit az előbb mondtam neked? Tudod te, milyen érzés az, mikor nem lehetsz benne biztos, hogy a legjobb barátod él – e még, vagy éppen holtan fekszik az egyik árokban? – csengett tele fájdalommal a hangja.

Hirtelen megfordultam és a szemébe néztem. Még mindig benne ültek a könnycseppek, de az arca száraz volt. Egyelőre.

Csak most ne sírd el magad Christie, mert akkor nem tudom megcsinálni, fohászkodtam magamban.

- Soha nem kértem, hogy legyél a barátom, ahogy azt sem, hogy aggódj értem. Ez van. Ilyen az életem. Nem kell elviselned. Nem is kellett volna soha belekeveredned ebbe az egészbe. Semmi közöd ahhoz, amit csinálok. Ha nem tetszik, nem tudsz tovább elviselni ezzel az életvitellel, elmehetsz. Nem kötelező ezt csinálnod. Nekem viszont ez a dolgom és nem tudok változtatni rajta. De nem is akarok – emeltem fel a hangomat. – Ha nagyon tudni akarod, éjjel olyan helyen voltam, ahol úgy kellek, ahogy vagyok. Ahol én vagyok a fontos és nem az, hogy vámpírvadász vagyok.

Christie alig kapott levegőt. Az első könnycsepp is útnak indult kislányos arcán. Szemeiben a megbántottság szikrája csillant.

- Te komolyan azt hiszed, mi csakis azért vagyunk melletted, mert vadász vagy?

Mellkasom előtt keresztbe fontam a karom és próbáltam a lehető legkifejezéstelenebb arcot vágni, bár legszívesebben én is elbőgtem volna magamat. Persze, hogy nem így gondolom, ordította bennem egy hang. De nem! Nem hátrálhatok meg, az ő érdekében nem. Végig kell csinálnom még akkor is, ha a szívem szakad bele. Légy dühös! Hergeld fel magadat kislány és menni fog!

- Ezt nem hiszem el – mondta alig hallhatóan. – Valóban ezt gondolod. Nézd… én nagyon sajnálom, ha…

- Ha mi? Ha valóban így érzek? – kérdeztem. – Képzeld csak el, így van! De ne nagyon zavarjon a dolog! Nem ti voltatok az elsők, sem az utolsók, akik csak és kizárólag az erőm miatt voltak velem. Nagylány vagyok. Túl fogom tenni magamat ezen is, mint már annyi mindenen. Talán kicsit tovább fog tartani, mint máskor tekintve, hogy kezdtem úgy érezni, most valóban barátokra leltem. De hát – tártam szét karjaimat. – ez van. Ezt is a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, nemde? Ne is izgasd magad emiatt, tényleg! Felesleges. Pár napig talán még motoszkálni fog ez az egész a fejemben, de aztán nyoma sem mard. Túl fogom tenni magamat rajta. Van hol vigasztalódnom.

- Lucian – suttogta Chris.

- Így igaz. Neki én vagyok a fontos. Az érzéseim, a lelkem, a testem és nem az erőm és a képességeim. Ha már így alakult elmondom azt is, hogy az éjjel nála voltam. Csak hogy ne kelljen tovább tettetned az aggódást! – mosolyogtam gúnyosan.

- Te… te le…

- Nyögd már ki könyörgöm! Ne játszd a szentet, az istenit!

             Christie teljesen megsemmisülve állt előttem. Könnyei megállíthatatlanul hulltak alá. Látszott, hogy teljesen össze van zavarodva. Nem értette, mi történik. Fejezd be, amit elkezdtél, mondogattam. Hangosan felkacagtam pedig legszívesebben ordítottam volna.

- Nem megy? Akkor segítek – sétáltam közelebb hozzá. – Lefeküdtem vele. Engedtem, hogy mindenütt megérintsen, hogy belém hatoljon – álltam meg közvetlenül előtte. – És nem kényszerített, sőt még el sem kellett kábítania. De nem ám! Hatalmas élmény volt. Ahogy mozgott bennem…

- Elég – kért elfúló hangon.

- Én odaadtam magamat testestül, lelkestül annak a férfinak, akit szeretek. És gyönyört okoztam neki.  Most még jobban kíván, mert tudja, mi mindent kaphat, mikor velem van.

- Elég – zokogott.

Sajnálom, de még nem.

- Velem olyan édes kínokat élhet át, mint még soha senkivel. Eped utánam – tartottam egy kis szünetet. Kérlek, egyszer ezért bocsáss majd meg nekem. – Mint Josh.

Christie felkapta a fejét és hevesen megrázta.

- Ugyan. Ne ámítsd magad! Te is nagyon jól tudod, hogy kíván engem. Akarod, hogy megmutassam neki, milyen egy igazi nővel lenni? Tőlem végre megkaphatná mindazt, amit tőled hiába vár. Hogy milyen érzés, mikor…

Nem tudtam befejezni, de nem is kellett. Christie tenyere csattant az arcomon.

- Elég már! – ordította. – Hagyd abba! Hagyd már abba! – zokogta és a falig hátrált.

            Kezemet az arcomhoz emeltem. Éreztem, hogy melegség lepi el ott, ahol Chris felpofozott. Fájt. De közel sem eléggé. Ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, ami a lelkemben volt. Meg kellett tennem. Az ő érdekében. Az a vámpír, aki megjelölt, nagyon erős és ravasz. Ha ébren lettem volna, nem hiszem, hogy megpróbálta volna. Ha viszont ahhoz volt esze, hogy mindezt egy álmon keresztül tegye, akkor ahhoz is lesz, hogy ne nyíltan akarjon harcolni velem. Először lelkileg akar majd tönkretenni. A barátaimon, a szeretteimen keresztül okozna nekem fájdalmat. Ő is tudja azt, amit Lucian. Azok adnak nekem elég erőt a harchoz, akiket szeretek. Nem élném túl, ha bármi bajuk esne miattam. És így nem fog. Utálnak majd egy darabig és utána békésen élik tovább az életüket. Én csak egy rossz emlék leszek. De inkább gyűlöljenek teljes szívükből élve, mint szeressenek holtan.

Muszáj volt megtennem. Csak így tarthatom távol őket magamtól. De azt hittem belehalok. Minden egyes pillanat engem is ugyanúgy megkínzott, mint Christie-t. Minden vágyam az volt, hogy odarohanjak hozzá, átöleljem, és a fülébe suttogjam, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt. Ám ez a valóság. A keserű valóság. Kérlek, mondd ki azt az egy szót, könyörögtem gondolatban Chrisnek. Addig folytatnom kell, amíg nem hallom.

- Gyűlöllek – suttogta, mintha meghallotta volna a kérésemet.

Végre. Ennyi volt. Vége van. Most már csak fájni fog mindkettőnknek. De a fájdalom múlik egyszer. Elfordultam Christie-től és indultam volna az ajtóhoz, mikor váratlanul Josh toppant be.

- Sziasztok, lányok! – vigyorgott. Aztán megérezte a fagyott légkört és meglátta a még mindig a falnál zokogó kedvesét. Odarohant hozzá és szorosan magához ölelte. – Jézusom! Mi történt? – kérdezte tőlem.

            Ez már csak a hab a tortán, gondoltam keserűen.

- Megjött a pincsikutya is. Milyen megható így együtt látni ezt a szűzies párocskát. Egymáshoz mertek érni? Milyen aranyos!

- Lily. Mi bajod van? – nézett rám sértetten és értetlenül Josh.

- Kérdezd a drága barátnődet! Talán, ha egyszer megnyugszik végre, elmond mindent – fordítottam hátat nekik. – Mire visszaérek, tűnjetek el az életemből! – szóltam még vissza a vállam fölött, majd hirtelen ötlettől vezérelve az ajtóban megfordultam és Josh-ra néztem. – Ha van egy csöpp eszed, a Vöröskét beadod apácának, te meg keresel egy nőt, aki hajlandó széttenni neked a lábait. Már persze, ha van miért. Na bye! – mosolyogtam, mint aki jól végezte dolgát.

            Egy darabig csak sétáltam. Céltalanul bóklásztam az utcákon. Üres voltam belül. Nem éreztem semmit sem. A meleg napfény arcomat simogatta, de nem tudott felvidítani, vagy bármilyen más érzelmet kifacsarni belőlem. Mikor biztos voltam benne, hogy senki nem láthat, de legfőbbképpen Chris és Josh, futásnak eredtem. Futottam, ahogy csak bírtam egy olyan helyet keresve, ahol kiadhatok magamból mindent. Az üresség helyét átvette a gyűlölet. Gyűlöltem mindent és mindenkit. Utáltam, hogy azt kellett csinálnom, amit csináltam és utáltam a még mindig ismeretlen vámpírt. Abban biztos voltam, hogy ezért még nagyon megfizet. Nem érdekel, ha harc közben esetleg meghalok, de magammal viszem őt is a másvilágra. Erre megesküszöm.

- Lucian! – löktem be a hatalmas fém ajtót.

Semmi válasz. Ez furcsa. El biztos nem ment itthonról, mert érzem, hogy vámpír van a házban. És nem nagyon hiszem, hogy a vérszívóknál minden napos dolog lenne a betörés vagy a látogatás. Bár, ki tudja? Az alvást megint kizárhatom, hacsak az emlékezetem nem csal meg, és vámpíroknak mégis szükségük van néhány órácska pihenésre. Mondjuk, ha még elméletben feltételezném is, hogy Lucian alszik, arra a robajra, amivel levágtattam ide, tuti felébredt volna. De akkor hol a pokolban van?

- Lucian! – próbálkoztam újra.

Ismét a nagy semmi. Elindultam volna, hogy megnézzem, merre van, és először a szobájában kerestem volna, de a problémám ott gyökeredzett, hogy gőzöm nem volt, melyik folyosó vezet oda. Arra emlékeztem, hogy az ő szobája közvetlenül az enyém mellett találtatik. Nem mintha ez olyan baromi sokat segített volna.

            Na, jó. Akkor én most elindulok valamerre, határoztam el. A középső folyosóra esett a választásom. Lehet, hogy a végén még bejön ez az „arany középút” duma. Maximum, ha nem találok se Luciant, se szobát, visszafordulok, és ugyan oda fogok kilyukadni, ahol most állok. Egy kész tervező veszett el bennem… de jó mélyen.

A hosszú és igen meghitt folyosói sétámnak egy hatalmas, fából készült kétszárnyas ajtó vetett végett. A többi ajtó nem jelentett gondot, idefele jövet gondolkodás nélkül az összeset kinyitottam, hátha valamilyen csoda folytán meglelem, amit keresek, de itt most megtorpantam.  És nem csak az ajtó túloldaláról érkező hatalmas vámpírenergiák miatt. A két szárnyon kilenc – négy plusz öt felbontásban – egyforma, mégis egy picit különböző képek. Első nekifutásra azt mondtam volna, hogy valamiféle folyamatot ábrázolnak. De miután jobban megnéztem őket, rájöttem, hogy mind a kilenc egy – egy jelkép, címer.

Mindegyikben közös volt egy párnán heverő, kilencágú, vérző korona. A képeken a különbség nem nagy, mégis jól észrevehető volt. Mindegyik ábrán a korona más – más ágán különböző szimbólumok helyezkedtek el. Érdekes volt. Kilenc címer egy azonos, központi figurával és egy – egy saját motívummal, mint például az alma, kard, szív, valamilyen állat – talán róka -, egy medve, egy kereszt, egy könyv, egy kör félbevágva és az egyik körív eltorzítva, illetve egy lángnyelv. Gondolom mindnek sajátos, egyedi jelentése van, amit természetesen ki fogok húzni Lucianből. Ahogy persze azt is, hogy minek vannak felfaragva erre az ajtóra.

 Gondolataimból a bentről hallatszó halk beszélgetésfoszlányok szakítottak ki. Nem is beszélgetnek, sokkal inkább vitáznak valamin, de biztos nem lehettem benne, mert nem elég, hogy nagyon halkan beszéltek még ráadásul egy számomra tök ismeretlen, gondolom valamilyen ősi nyelven. Bekopogtam, de választ nem kaptam. Ennyire belemerültek volna? Vállat vontam, megragadtam az ajtógombot és kinyitottam az ajtót. Nehezebb volt, mint első ránézésre gondolná az ember.

            A teremben ülök egy emberként – vagyis inkább vámpírként – kapták felém a fejüket. Hát… lehet, hogy mégsem volt annyira jó ötlet hívatlanul betörni ide? Azt hiszem, eljött az ideje, hogy mostantól kezdve mindent kétszer átgondoljak, mielőtt cselekszem.

A jelenlévők a szoba közepén álló kerek asztalnál ültek. Más bútor nem is volt a helyiségben, csak ez a marha nagy asztal és a hozzá tartozó bársonyborítású székek. Gyorsan végigfuttattam tekintetemet a vámpírokon. Luciannel együtt kilencen voltak. Megegyezik a címerek számával. Ez nem lehet véletlen.

A kis társaság minden tagja kérdőn nézett Lucianre. Lucian lassan felállt, mondott valamit az előbbi halandzsanyelven, majd hozzám fordult.

- Lily, mit keresel itt? – indult el felém.

- Öhm… lássuk csak! Ezen el kell gondolkodnom! Téged? Mégis elárulnád, kit kereshetnék itt? Mondjuk őket? – mutattam az asztalnál ülőkre.

- Lily, kérlek! Nem beszélhetnénk meg ezt később? Amint láthatod, dolgom van.

- Igen, látom. És képzeld csak el! Nekem is dolgom volt ma. Igen fantasztikus volt. A barátaimat szándékosan olyan mélyen megbántottam, hogy nem tudom, lesz–e még lehetőségem arra, hogy majd visszafordítsam ezt az egészet, mielőtt kicsúszik a kezeim közül. Aztán kimentem a temetőbe, hogy kissé lenyugodjak anyám sírjánál. Órákat töltöttem ott, hátha egy sírkő megoldja helyettem a problémáimat, de nem jött össze. Azt is csak onnan tudom, hogy órákat ültem a fűben, hogy mikor zajt hallottam magam mögött és hátranéztem, akkor tűnt csak fel, hogy vámpírok állnak mögöttem és ugyebár ez azt jelentette, hogy igencsak besötétedett. Én szóltam a vérszívóknak, hogy mára hagyjanak békén és tűnjenek el a francba, de nem hallgattak rám, szóval mostanra már hárommal kevesebben vagytok. Remélem nem nagy gond? – fordultam a többi vámpírhoz mosolyogva, majd vissza Lucianhöz. – És tudod, honnan indult ez az egész buli? Onnan, hogy rájöttem, bár azt még nem tudom, ki tette és hogyan, de engem…

- …megjelöltek – fejezte be helyettem egy nő.

- Hogy miért kell valakinek mindig lelőnie a poént?! – morogtam az orrom alá.

Apropó nő. Eddig fel sem tűnt, hogy rajtam kívül egy másik nőnemű lény is tartózkodik a helyiségben. Szentül meg voltam győződve róla, hogy az összes tag pasi. Tévedtem. Az meg ugyebár emberi dolog. Minden esetre milka lila gőzöm sincs, hogyan kerülte el a figyelmemet ez a csajszi, mert igencsak kirítt a többi jelen lévő szürke, hétköznapi embernek kinéző vámpír közül. Meg sem próbált elvegyülni a többiek színtelenségében. Hosszú haja a szivárvány minden – és ezt szó szerinte kell érteni – színében pompázott, „hatalmas” méretű lila skótkockás szoknyája épphogy takarta, amit takarnia illett, színben hozzá passzoló felsője nem különbül. Térdig érő csízmájának legalább – és hangsúlyozom, hogy LEGALÁBB – tíz centis tűsarka volt. Hogy képes ebben bárki is járni? De a látványt szivárvány szemei koronázták meg. Ugyanolyan volt, mint hajának árnyalatai. Ez tuti kontaktlencse, gondoltam magamban, hiszen ilyen szeme senkinek nem lehet. Ez egyszerűen fizikai képtelenség. Nem volt egy világszépe csaj, de szép volt és volt benne valami egészen furcsa… olyan volt, mintha – nem is tudom – áradna belőle az élet szeretete, a boldogság, jókedv. Ez nem igazán jellemző más vámpírokra. Ez a lány határozottan élettel telinek tűnt. És ártalmatlannak, törékenynek. Ami persze nem jelent semmit. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legártalmatlanabbnak kinéző egyedek képesek a legnagyobb balhét okozni.

- Te vagy Lily, ugye? – sétált oda hozzám kedvesen mosolyogva egy macska kecsességével.

Félve bólintottam. Biztosan van vele valami bibi. Na, de a kiskaput az tette be igazán, hogy nem állt meg pár lépéssel előttem, hanem egész közeljött, átölelt és még két puszit is kaptam tőle.  Mikor elhúzódott tőlem még mindig mosolyogva várta a reakciómat. Leginkább lefagytam. Mindenre számítottam, mikor ide beléptem, csak ölelésre és puszira nem. Csodálkozva néztem Lucianre, de ő csak somolygott. Tök jó, hogy mindig képes vagyok mosolyra fakasztani valamivel!

- Hogy te milyen bunkó vagy, Lucian! – fordult az említett felé újdonsült „barátnőm”. – Be sem mutatsz minket a kedvesednek?

Lucian láthatóan nem vette sértésnek a lány szavait, sokkal inkább szórakoztatónak találta, én viszont nagyot néztem. Még soha nem hallottam, hogy Luciant bárki is bunkónak titulálta volna.

- Én Aminee vagyok – folytatta kedves csevegő hangnemben. – Ők pedig Markus, Bartholomew, Baltazar, Micah, Ian, Soren és végül a kis tökmag ott, Alex – mutatott mindig az említett személyre.

Most már megcáfolhatatlanul biztos vagyok benne, hogy van valami elmebaja. Vagy nagyon nincs fogalma arról, hogy ki is vagyok valójában. Gondoltam, jobb lesz ezt minél előbb tisztára mosni abban a színes kis buksijában.

- Nézd! Én nagyon… örülök, hogy találkoztunk, de tudod, hogy ki vagyok? – kérdeztem kissé félve, mert nem éppen én akartam az a személy lenni, aki visszarángatja a valóságba és elmondja neki, hogy a lehető legrosszabb embernek szolgáltatja ki éppen a belső infókat.

- Persze, hogy tudom! – Nevetése olyan volt, mintha sok picike csengettyű csilingelt volna. – Bár mondjuk nem teljesen olyan a szagod, mint a többinek volt, de valahol az illatfelhő alatt, ami beburkol, érzem rajtad is. És mit ne mondjak, te sokkal jobb illatú vagy. – Mélyen beleszimatolt a levegőbe. – Igen. Határozottan olyan illatod van, mint egy liliomnak – hunyta le a szemét egy pillanatra. – De érzem az erődet is. Vadász vagy. A valaha élt legerősebb.

- Lucian – szólalt meg az egyik vámpír. Azt hiszem Bartholomew, de nem biztos. Soha nem volt valami nagy szám a névmemóriám. – Nem folytathatnánk, amiért ide jöttünk? – nézett rám jelentőségteljesen.

Nem értettem, hogy miért rám néz. Mi közöm nekem ehhez az egészhez?

- De persze. Lily – fordult felém. – Lennél szíves megvárni a szobámban? Nemsokára végzek itt és mindent elmagyarázok, amit tudnod kell. Ígérem.

Bólintottam. Nem igazán volt ínyemre ez a társaság. Éppen indultam volna az ajtóhoz, de Aminee megragadta a karomat.

- Nem értem miért kéne elmennie, hiszen ő a Tanács egyik tagjának kedvese – fordult a többiekhez. Hangjában már nyoma sem volt a korábbi jókedvnek. Halálosan komoly volt.

- Aminee – állt föl az asztaltól Micah. Vállig érő szőkésbarna, hullámos haját lófarokba fogta össze a tarkóján; rubintvörös szemei szikrákat szórtak, testtartása fenyegető volt. Amilyen dagadó izmai voltak, lehet, hogy elmenekültem volna, ha rám támad. Azért én sem hülyültem meg teljesen. Nem kezdek ki egy izomkolosszussal! Legalábbis most még nem. – Ő nem közülünk való.

- De miatta vagyunk most itt. Ő a vitatéma, joga van hozzá, hogy jelen legyen. És talán segíthet is valamiben. Ez a téma mindenkit elég kényesen érint.

- A rohadt életbe, Aminee! Nem maradhat. Ő a Vadász.

- Jaj Micah, ne pattogj már! Szerinted ha gyilkolászni akarna minket, nem kezdett volna már régen neki? Vagy csak nem attól félsz, hogyha küzdelemre kerülne sor, alul maradnál egy törékeny kis emberrel szemben? – kérdezte gúnyosan.

Micah torkából halk morgás tört fel.

- Elég legyen! – állt fel a Micah mellett ülő vámpír is. Talán Baltazar volt az.  – Olyanok vagytok, mint két tinédzser. Folyton marjátok egymást. Nem próbálnátok meg csak a gyűlés végéig felnőttként viselkedni? – kérdezte élesen.

A két kérdezett egyszerre bólintott.

- Ami pedig a lányt illeti – fordult Lucianhöz. – Micah-nak igaza van. Mennie kell. A törvényeink világosan kimondják, hogy…

- …civil nem vehet részt a gyűléseken – szólt közbe ismét Aminee. – Ahogy azt is, hogy a személy, akiről a gyűlésen szó van, részt vehet rajta, legyen az civil vámpír, farkas, ember vagy akár vadász – nézett rám, majd Lucianre. – Persze Lucian, neked kell döntened. Te vagy a vendéglátónk és a te párodról van szó. Ha azt akarod, hogy maradjon, akkor itt marad és a Tanács az ő véleményét is meghallgatja, ha viszont azt szeretnéd, hogy ne legyen jelen, nem akadékoskodom tovább. De még nagyon sokat segíthet nekünk. Higgy nekem!

- Fejezd be, Aminee! – szólalt meg ismét Micah. – Nem látod, hogy rajtad kívül senki nem akarja, hogy ez itt – bökött rám a fejével. – részt vegyen az ülésen.

- Bocsi öcskös, de nevem is van! – szálltam be én is a vitába.

- Téged senki nem kérdezett, Vadász! – lépett ki az asztal takarásából és lassan fenyegetőn elindult felém. Aminee elengedte a karomat és egy pillanata alatt előttem termet, hogy ha kell, akkor testével óvjon meg Micah-tól.

Meglepett Aminee viselkedése. Mondjuk ez a lány már első pillantásra is egy nagy meglepetés volt. Értékeltem, hogy védeni próbál egy láthatóan nálam erősebb vámpírtól, de én szerettem megvívni a saját csatáimat. Ha ez a nagyra nőtt vérszívó bunkózik velem, akkor nem hagyom magamat! Aminee vállára tettem a kezemet. Hátranézett, egyenesen a szemembe és megértette, mit is szeretnék. A másodperc tört része elég volt ahhoz, hogy ismét mellettem álljon.

- Tudod – néztem Micah rubint szemeibe. -, engem nem nagyon szokott érdekelni, hogy kérdeznek-e vagy sem. Ha van véleményem a témával kapcsolatban, akkor el is mondom, és nem köntörfalazok.

- Tisztában vagy vele, hogy kivel beszélsz? – sziszegte dühösen.

- Még szép! Egy felfuvalkodott, beképzel hólyaggal, aki azt hiszi, mindent megtehet. Gondolom apuci kedvenc kisfia voltál, aki mindent megkapott abban a percben, ahogy kiejtette a száján. És mint azt a mellékelt ábra is mutatja, az elkényeztetés mellett arra már nem maradt elég energia, hogy egy kis jó modort is beléd verjenek.

- Megástad a saját sírodat, ribanc – gúnyos vigyor ült ki hibátlan arcára, majd felugrott a levegőbe, hogy rám vesse magát.

8. fejezet

Újfent elbóbiskolhattam Lucian ölelő karjaiban, mert arra eszméltem, hogy óvatosan lefektetett az ágyra és betakart. Kézfejével végigsimította arcomat, majd felállt mellőlem és indult volna ki a szobából.

- Ne hagyj itt egyedül – kaptam karja után. – Még a végén megint eltévednék, miközben téged kereslek.

- Csak ki kéne nyitnod azt a piciny szádat és a nevemet kéne kiejtened rajta. De még azt sem nagyon, mert amúgy is, de itt a házban meg aztán feltétel nélkül megérzem, hogy merre vagy – mosolygott rám és visszaült az ágy szélére. – Gondoltam, hagylak egy kicsit nyugodtan aludni. Kimerített az éjszaka és szükséged van az alvásra.

- Ez tény, és nem is vitatkoznék vele, de úgysem tudok aludni, ha nem vagy itt velem. Te magad is láthattad. Abban a pillanatban felébredtem, amint el akartál szökni – mosolyogtam. – Meg aztán… - haboztam egy keveset. -, hogy őszinte legyek, nem nagyon szeretnék elaludni, mert nem tudom, mikor ragad magával ismét egy hasonló álom – érintettem meg önkéntelenül is a ragtapaszt a nyakamon. – És egy ilyen bőven elég volt egy éjszakára. Sőt! Egy egész életre!

- Annyira sajnálom.

- Ne kezd megint Lucian, kérlek! Nem azért mondtam el mindezt neked, hogy szemrehányást tegyek. Egyszerűen csak úgy gondoltam, elmesélem mindazt, ami jelen pillanatban a lelkemet nyomja. És azt megígérhetem, hogy észre fogod venni, ha bármit is a te hibádnak tulajdonítok.

Lucian mérlegelte a szavaimat. Vajon képes lesz egyszer elhinni, hogy semmivel az égvilágon nem vádolom?

- Köszönöm.

- Nincs mit megköszönnöd.

- De igenis van. Nagyon sokat jelent ez nekem. Az, hogy nem engem vonsz felelősségre a történtek miatt, nagyon is számít. Ez azt jelenti, hogy megbízol bennem, pedig lehet, hogy nem kéne. Én nem tudom, hogy mikor és ki harapott meg, de mikor lefogtalak, már rajtad volt a nyom. Aztán felébredtél és észre sem vetted volna, hogy vérzel, ha nem szólok. Én voltam melletted az egyetlen vámpír és neked meg sem fordult a fejedben, hogy én is megharaphattalak.

- Tudom, hogy nem te voltál. Lehet, hogy furcsán hangzik majd, amit most mondani fogok, de én úgy gondolom, hogyha a vágy hevében nem veszítetted el a fejedet, akkor utána, amikor már csak feküdtem és aludtam melletted, könnyebben kordában tudtad tartani az ösztöneidet. És ahelyett, hogy megkóstoltad volna a véremet, mikor lehetőséged adódott rá, engem védtél, hogy ne tehessek magamban kárt. Azt hiszem, ez elég ok, hogy a bizalmamat élvezd.

- Furcsa egy lány vagy te. Soha nem úgy reagálsz, ahogy az ember várná. Más már rég kilométerekre szaladt volna mellőlem.

- De én nem más vagyok. Én én vagyok. És szeretek én lenni, mert tudom, hogy itt vagy nekem.

- És azzal, hogy itt vagyok neked, hatalmas veszélynek teszlek ki.

- És saját magadat is. Az életem amúgy is veszélyes, mert vadász vagyok. Ez egy nagyon fárasztó, fájdalmas és kockázatos élet. És egészen a mostanáig kiborító volt azzal a gondolattal ébredni, hogy ez lehet az utolsó napom.

- Most nem az?

- Az lenne, ha a halálom gondolatával ébrednék. De azzal a tudattal nyitom ki a szememet, hogy van valakim, akit szerethetek, és ő úgy szeret engem, ahogyan vagyok. Minden hülyeségemmel, hisztimmel, kitörésemmel együtt.

- Abban biztos lehetsz – húzta ismét mosolyra ajkait és közelebb hajolt, hogy egy csókkal támassza alá szavait. – Korábban is történt már veled hasonló? – húzta végig mutatóujját a nyakamon.

- Hát… máskor is megesett már, hogy kicsit intenzívebb álmom volt, mint az normális lett volna. Sokkal véresebb, fájdalmasabb, kínzóbb volt, mint egy normális emberi álom. Én mindig az életstílusomnak tulajdonítottam az ehhez hasonlóakat. Arra is volt már példa, hogy előre megálmodtam bizonyos dolgokat. Adam azt mondta, hogy ez valószínűleg az Erők ajándéka. Mondjuk úgy, látomást küldenek, ha másképpen nem tudnék megtalálni egy démont, meg ilyenek. De olyan még nem történt velem, hogy valaki megharapott álmomban, s mikor felébredtem ott találtam a nyomát. Soha semmilyen álombéli sérülést nem hoztam még magammal a való világba.

- Várja csak egy kicsit! Azt mondod, álmodban is megharapott valaki?

Bólintottam.

- Nem láttad ki volt az?

- Szerinted, ha láttam volna, ilyen nyugodtan ülnék és beszélgetnék itt veled?

- Tehát nem.

- Nem – értettem egyet.

- El kell mesélned az egészet, hátha abból többet tudunk meg. Lehet, hogy eszedbe jut olyan dolog is, amit jelentéktelennek gondoltál és nem foglalkoztál vele. Könnyen megeshet, hogy ezek a kis részletek vezetnek el minket a rejtélyes idegenhez.

            Ebben volt valami igazság. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a dolgok teszik teljessé az egészet és irányítanak a megoldás felé, amiket az ember teljesen jelentéktelennek titulál.

Elmondtam mindent, amire emlékeztem. Próbáltam nem kihagyni semmit és így egy igen zavaros történetet sikerült felvázolnom.

- Hát ez minden. Tudom kissé összefüggéstelen meg minden, de…

- Csak a szemére emlékszel? – szakított félbe Lucian. – A hangja? Az arca? Semmi?

Megráztam a fejemet.

- Viszont annyira ismerős volt az a tengerkék szempár, és egyszerűen nem tudom hova tenni. Frusztráló, ha tudod, hogy láttad már valamikor valahol, csak éppen azt nem tudod előbányászni sehonnan, hogy mikor és hol. Abban biztos vagyok, hogy álmomban előttem állt, de az agyam tiltakozik az ellen, hogy a szemén kívül más is eszembe jusson.

- De hiszen azt mondtad, beszélt hozzád – próbálkozott tovább Lucian.

- Igen, ez így van, de nem hallottam a szavait. Mintha süket lettem volna.

- Csak a szemekkel nem fogunk sokra jutni. Rengeteg vámpírnak van kék szeme. Többek között nekem is.

Ezt nem hiszem el!

- Te most komolyan idegesíteni akarsz azzal, hogy magadat is újfent belekevered? Egyébként pedig neked éjfél kék szemeid vannak, nem tengerkék.

- Nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem, Lily. Kérlek, gondolkodj úgy, mint egy vadász! Ne pedig úgy, mint egy szerelmes nő. Nem tudhatjuk biztosan, hogy nem én voltam. Ezt meg kell értened.

- De elfogadnom nem kell! – tiltakoztam.

Az az igazság, hogy Lucian mindig is, legalábbis amióta én ismerem, racionálisan gondolkodott. És bármennyire fájt is, el kellett ismernem, hogy amit mondott, az lehetséges. Nem szabadna szubjektíven ítélnem. Meg kéne maradnom tárgyilagosnak, csak ezzel az a bibi, hogy ez nekem nem sokszor jött össze.

- Senki nem mondta, hogy el is kell fogadnod. Az egy másik része lesz a dolognak, ha beigazolódik a feltevésem – szakított ki Lucian az eszmefuttatásomból.

- Mindig is bíztam magamban és a megérzéseimben. És a legtöbbször jól is tettem – mondtam ki immár hangosan is, amit gondoltam.

- A legtöbbször. De nem mindig – világított rá az újabb problémára.

- A francba is! Miért kell mindig vészmadárnak lenned? – fakadtam ki. – Különben is. Ha megharaptál volna, arra emlékeznél, nem?

- Nem feltétlenül, és az a legnagyobb gondunk. Szerinted miért kételkedem magamban? Miért nem tartom jó ötletnek, hogy megbízol bennem? Egy gyilkosban. Ha elvesztem a fejemet, eluralkodik rajtam a bennem lakozó démon, aki nem gondolkodik, csak az ösztöneit követi és öl. Nem mindenre emlékszem, amit tesz. Olyan, mintha két énem lenne. Egyik sem létezhet a másik nélkül, de elnyomhatja azt olyannyira, hogy az elnyomott ne tudjon visszaemlékezni dolgokra, cselekedetekre, gyilkolásra.

Szavai megrémítettek. Ezt még soha nem részletezték nekem. Nem tudtam róla, hogy ilyen is megeshet. Azzal tisztában voltam, hogy minden vámpír testében lakozik egy démon, ami ha éhes, átveszi az irányítást a józanész fölött és teszi, amit tennie kell. Amire teremtették. De hogy annyira eluralkodják a testben, hogy a Lucian által említett másik félnek ne is legyenek emlékei? Ez új volt. És félelmetes.

Mindig azt hittem, hogy az idősebbek tudatosan tesznek mindent, beleértve azt is, ha valakit megölnek. Biztos akad köztük tudatos gyilkosság is, sőt! De akkor ezek szerint előfordul, hogy ha mondjuk fárasztó napja van valamelyik vérszívónak és már nem tudja kontrollálni a benne lakó szörnyet, az egyszer csak átveszi az irányítást a teste és az elméje fölött is, és azt teszi, amit jónak lát, amire szüksége van. És akkor a fiatal vámpíroknál pedig egyértelműen az a helyzet, nem elég erősek mentálisan, hogy visszatartsák a démont. Ez persze csak az én alsóbbrendű elképzelésem a dologról, de valószínűleg, valami ilyesmiről lehet szó. Kicsit részletesebben utána kell néznem ennek az egésznek.

- Látom, már nem vagy biztos abban, hogy bízhatsz bennem – szólalt meg halkan Lucian.

- Nem. Még mindig bízom benned.

- Nem lenne…

- Szabad? – szakítottam félbe. – Ez az egész helyzet, ami kialakult, irreális. Mégis behódoltunk. A bizalmamat mégsem vagy hajlandó elfogadni. Miért?

- Egyszerűen csak nem értem.

- Nem is kell, hogy értsd. Csak fogadd el! Én sem tudnom megmagyarázni, hogy miért érzem ezt, de érzem és kész. És hangsúlyoznám, hogy te vagy az, aki iránt bizalommal vagyok, nem pedig a szörnyeteged.

- De mi egyek vagyunk. Ez ellen nem tudok semmit sem tenni.

- Nem is kértem. Tisztában vagyok a démonoddal és értelmezni is tudtam minden szavadat ezzel a témával kapcsolatban. Elfogadom a szörnyed, mert téged szeretlek. Csak egy kérésem lenne. Hagyd abba saját magad vádolását. Az a Lucian, akit én szeretek biztos, hogy soha nem ártana nekem.

- Megpróbálhatom. De csak a te kedvedért.

Bólintottam.

- Haza kell mennem. Adamnek van egy csomó könyve, amiből reményeim szerint ki tudok bogarászni valami hasznosat – kezdtem keresni a ruháimat. Vagyis pontosabban, ami maradt belőlük az este után. Átlibbentem a fürdőbe is, de sehol semmi. Pedig biztos vagyok benne, hogy ide dobtam őket, gondolkodtam.  Visszamentem a szobába. Lucian felvont szemöldökkel engem nézett. Világ életemben utáltam, ha valaki ilyen mereven megbámult. Vártam, hátha elmondja végre, mi ilyen érdekes, de hallgatása arra engedett következtetni, hogy némasági fogadalmat tett. Ez baromi idegesítő!

- Mi van? – tártam szét kérdőn karjaimat.

- Csak azon elmélkedtem, mit is csinálsz – válaszolt higgadtan.

Az előbbi beszélgetésünknek nyomát sem láttam rajta. Lehet, és majdhogynem biztos is, hogy belül azért igen erőteljesen gondolkodott a dolgokon, de kifelé semmit nem mutatott. Mintha meg sem történt volna. Bár én is képes lennék erre! Majd egyszer megkérdem, hogyan csinálja.

- Szeretném végre megtalálni a ruháim maradványait, hogy hazamehessek. Tudod, az a tény, hogy én vagyok a Vadász, még nem tesz láthatatlanná is. Nem vagyok ennyire extrém – vagy idióta -, hogy fényes nappal egy ilyen szexi köntösben flangáljak haza.

- Még sötét van odakint – mosolygott sokatmondóan Lucian. – De már nem sokáig. Úgy egy óra múlva napkelte.

- Milyen hosszú volt ez az éjszaka? – hitetlenkedtem.

- Csak, mint a többi.

- Mindegy. Akkor sem fogok köntösben kisétálni innen – akadékoskodtam. – Hová lettek a ruháim? A fürdőben hagytam őket, de most nincsenek ott.

- Mikor elaludtál kidobtam őket.

- Mit csináltál? Kidobtad?

- Úgysem tudtad volna felvenni őket.

- Hát ez egyszerűen mesés. Itt állok egy darab selyemben, egy vámpír házában. Álmomban megharapott valaki és nincs egy darab rongyom sem, amiben hazamehetnék. Csodás lesz ez a napom is, már látom! És most mit vegyek fel? A nemlétező zuhanyfüggönyt?

- Ha nagyon szeretnéd, felveheted azt is, de… - kelt fel mosolyogva az ágyról és lassan elém sétált. Két tenyere közé fogta az arcomat, s hosszan megcsókolt.

Éreztem, amint az indulataim kezdenek semmissé foszlani.

- Imádom, amikor ilyen vagy – mondta halkan.

- Köszi, hogy ilyenkor is elviselsz.

- Ugyan. Ez semmiség – nézett mélyen a szemembe.

- Igen? Kérdeznéd csak meg azokat, akikkel már évek óta ismerjük egymást – mosolyogtam. – És mi volt az a „de”?

- Gyere velem - fogta meg a kezemet és kezdett el kifelé húzni a szobából.

- Most hová megyünk?

- Éppen te magad mondtad az imént, hogy nem szeretnél ebben az igencsak csinos köntösben az utcán sétálgatni.

- Igen. És? – Léptünk be egy sötét szobába. – Mi köze mindennek ehhez a szobához?

            Lucian válaszként felkapcsolta a villanyt. Villany ebben a kisebb útvesztőben? Már maga ez a tény is meglepetésként ért, de a szoba… egyszerűen lélegzetelállító volt. Egy hatalmas baldachinos ágy, egy gyönyörű öltözőasztal, plüss szőnyeg, hatalmas tükör. Tátott szájjal sétáltam beljebb. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Miközben nézelődtem egy gonosz manócska fészkelte be magát a gondolataim közé: ez egy női szoba. Egy férfi, bármennyire is ismeri a másik nemet, nem képes ilyet kialakítani. A helyiségből áradt a nőiesség. A bútorok finomsága, elrendezése. Mind női kecsességet sugárzott. Na, ez az, ami nekem soha nem volt. Nem tudok arról, hogy Luciannek lennének nőnemű rokonai. Persze, ha úgy vesszük, minden vámpír rokoni kapcsolatban áll a másikkal, de én most olyan rokonra gondoltam, akit még a vámpírrá válás előtt is vérszerinti kötelék fűzött hozzá. Mondjuk, az is igaz, hogy még mindig nem tudok valami sokat sem róla, sem pedig a múltjáról. Azt meg egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egyszerre több vasat is tartana a tűzben.

- Kié ez a szoba? – kérdeztem mielőtt az agyam kisebb – nagyobb hülyeségeket tákolna.

- A tiéd.

Ezt most biztosan nem jól hallottam. Még hogy az enyém?! Hah! Jó vicc.

- Kérlek Lucian, ne szórakozz velem. Nem igazán csípem az ilyesféle tréfákat.

- Ez nem vicc, Lily. Ez szoba mostantól kezdve a tiéd. Akárcsak az ide tartozó fürdő és gardrób. Ha valami nem tetszik, úgy alakítod át, ahogy te szeretnéd.

Tátott szájjal fordultam Lucian felé, majd hirtelen ötlettől vezérelve az ölébe ugrottam, lábaimat dereka, karjaimat nyaka köré fontam és megcsókoltam.

- Köszönöm! Köszönöm! Imádlak!

- Tudom – vigyorgott.

- Muszáj körülnéznem egy kicsit – ugrottam le az öléből és indultam el a szobából nyíló két ajtó felé.

Az öltözőasztalhoz közelebb eső ajtó a fürdőszobát takarta. Lucian fürdőjének kicsinyített mása fogadott, de még így is hatalmas volt. Ugyan úgy volt zuhanykabin, meg egy minimum három személyes kád is, mint nála. Az összetört tükördarabok a falra ragasztva, egyszerűen csodálatos.

Átsétáltam a másik ajtóhoz, ami a gardróbszobát rejtette, tele ruhákkal, cipőkkel. Majdnem mind az én ízlésemnek megfelelő volt. Akadt egy – két dolog, amit nem értettem, hogy kerül ide. Mikor fogok én kisestélyit meg báli ruhát hordani? Meg ilyen magas sarkú cipőket? Ezekben járni sem lehet. Mindezeket leszámítva a többit imádtam és tudtam, hogy minden az én méretem.

Vettem a levegőt, hogy feltegyem azt a rengeteg kérdést, ami megfordult a fejemben, de inkább csak sóhajtottam és széles mosollyal az arcomon megráztam a fejemet.

- Mi az? – lépett mögém Lucian, s karolta át a derekamat.

- Úgy döntöttem, nem kérdezek semmit.

Legalábbis egyelőre.

- Úgy legyen – mosolygott bele a nyakamba.

            Már égett a szemem az olvasástól. Halomban hevertek előttem a könyvek, de még mindig nem találtam semmi hasznosat. Próbáltam nem csak a képekre, hanem a szövegre is koncentrálni, már amelyiket el tudtam olvasni, hátha találok bármit azzal kapcsolatban, hogy mennyire kell erősnek lennie egy vámpírnak egy ilyen álom trükkhöz meg ilyesmi, de semmi. Csak alap dolgok, amiket már régóta tudok, mint pl.: soha ne nézz egy vámpír szemébe, ha jót akarsz; gyorsak; erősek; stb. Még csak egy nyamvadt utalás sem volt sehol. Mondjuk az elképzelhető, hogy a latin és az ó nyelveken íródott könyvekben megtalálnám, amit keresek, de most nem sokra megyek velük, mert Adam, aki igencsak folyékonyan beszél egy csomó, számomra idegen és tök értelmetlen nyelvet, nem volt itthon, mikor reggel hazaértem. Pedig nagyon reméltem, hogy még munkába menet előtt sikerül elérnem két okból is. Az egyik, hogy mindenféleképpen jól jött volna a segítség a kutatáshoz, hisz mégis csak ő a Figyelő, akinek tudnia kell, hogy mit hol keressen. És persze szerettem volna beszélni vele… Lucianről.  Nem lesz egy kellemes hangvételű beszélgetés, de túl kell esnünk rajta. Előbb, vagy utóbb, de úgyis megtudná, és akkor már azt akarom, hogy tőlem hallja a teljes igazságot. És ez így fair vele szemben. Mindig jó volt hozzám, nem érdemli meg, hogy ne legyek őszinte vele.

Letettem egy vaskos kötetet a kezemből és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Szükségem lesz egy kávéra, fordult meg a fejemben. Az éjjel nem aludtam valami sokat, és amit sikerül is alfában töltenem, hát az sem volt éppen kellemes vagy éppenséggel pihentető. Hosszabbra sikerül ez a keresgélés, mint terveztem. Bár senki meg ne kérdezze, miért gondoltam azt, hogy leveszem a polcról az első könyvet és kapásból megtalálom, amit keresek. Ez csak a filmekben működik legmélyebb sajnálatomra.

            Indultam volna a konyhába, hogy magamba döntsem a szükséges koffeinadagomat, de valaki csöngetett. Nem tudom ki az, de meg fog fizetni, amiért nem hagyott eljutni a kávémhoz.

- Christie? – néztem kerekre nyílt szemekkel miután kelletlenül kinyitottam az ajtót. – Te meg mit keresel itt? Vége az óráknak? Ennyire elrepül volna az idő?

- Tudod, ha néha bejárnál a suliba, tudnád, hogy a péntek rövid nap. Egyébként meg már elmúlt dél, tehát annyira nincs is korán.

Furcsa hangsúllyal ejtette a szavakat. Olyan, mintha megkönnyebbült volna valamitől. De mitől? Csak nem attól, hogy lát?

- Oh – végül ennyit tudtam kinyögni.

- Bemehetek? – kérdezte Chris kislányos mosollyal.

- Persze. Gyere csak – álltam félre az ajtóból. – Josht hol hagytad?

- Még órája van, de lehet, hogy később még benéz.

Bólintottam. Nagyon szerettem én Christ és Josht is, de ha itt vannak, nem tudok nyugodtan kutakodni a vámpírom után, mert ha a segítségüket kérném, el kéne mondanom, hogy miért is keresek én ilyen intenzitással egy vérszívót. Erről meg nem nagyon szerettem volna beszélni.  Adam csak megkeresné, és nem kérdezne semmit sem.

- Régen ültünk már össze beszélgetni. Minden rendben, Lily?

- Aha. Minden a legnagyobb rendben – hazudtam. Tudod, az igazság az, hogy baromira semmi nincs rendben, tettem hozzá gondolatba. Egy vámpírba vagyok szerelmes, gőzöm sincs, hogy hogyan mondjam el ezt Adamnek, és van egy ismeretlen kilétű vérszívóm, aki megkóstolt álmomban. – Mellesleg tegnap előtt éjjel beszélgettünk – eresztettem meg egy gyenge kis mosolyt.

- Nem úgy gondoltam. A csapatra értettem, nem feltétlenül ránk, kettőnkre. Kezdem hiányolni a régi csevejeket. 

- Hát, amint láthatod Adam most nincs itthon és nem is tudom, hogy mikor jön, szóval a diskurzus ma nem igazán fog összejönni. Egyébként mi járatban vagy? Gondolom, nem csak emiatt jöttél.

- Indok kell ahhoz, hogy meglátogassam a barátnőmet? De ettől eltekintve arra gondoltam, segítek a tanulásban, elmagyarázok egy-két dolgot, amiről lemaradtál, hogy le tudj érettségizni.

- Ennyi lógás után még mindig megengedik, hogy letegyem a vizsgákat? – túrtam bele hosszú, fekete hajamba.

- Tudod, milyenek a tanárok. Nem nagyon foglalkoznak vele, ki ül bent az órájukon és ki nem.

- Nézd Chris! Én igazán nagyra értékelem, hogy átjöttél és felkészültél lelkiekben arra, hogy elmagyarázz és megpróbálj megértetni velem bármit is, de most nem alkalmas.

Christie nem szólt semmit csak állt velem szemben, de a szemeiből tisztán ki tudtam olvasni, hogy a miértre kíváncsi. Ha azt nézem, teljes mértékben érthető reakció volt révén, hogy elméleti szinten semmit nem csináltam mostanság. Egy kis vámpírvadászat, meg kutatás semmiség, eltörpül az olyan dolgok mellett, mint a tanulás. Sóhajtottam egy nagyot. Milyen szép is lenne, ha minden így működne és tényleg életem legnagyobb harcát a gimnáziumi tananyaggal kellene vívnom! De nem így alakultak a dolgok…

- Akadt egy – két elintézni való dolgom – vontam vállat.

- És elárulod, mi olyan fontos, hogy nem várhat egy órát, amíg nagyvonalakban elmesélem, hogy mi mindent kéne tudnod?

Haboztam egy keveset. Abból még nem lehet nagy baj, hogy nagyon nagyon nagy vonalakban vázolom, hogy mi is köt le mostanság.

- Hát tudod, éppen egy… egy vámpír után kutatok – nyögtem ki végül.

- Te? Kutatsz? És ráadásul egy vámpír után? Ismerem ezt a rejtélyes vérszívót? – mosolygott sokat sejtetően.

- Igen. Igen. Igen és nem hinném. Én sem tudom még pontosan, hogy mit/kit is keresek – sétáltam vissza az általam csak könyvtárszobának emlegetett zugba. Gondolom nem nehéz kitalálni, honnan jött az elnevezés.

            Christie szorosan mögöttem lépett be a nehéz sötétítőfüggönyökkel árnyékolt szobába.

- Mamám! – adott hangot megdöbbenésének.

Igen. Azt tudni kell, hogy én nem sokszor kutakodom könyvekben, mert nem éppen ez az erős oldalam, de ha rászánom magamat, nagyon bele tudok merülni a munkába. A kis helyiségben mindenütt könyvek hevertek nyitva, csukva, lefordítva, attól függően, melyiket mennyire találtam hasznosnak. És persze melyikből mennyit értettem meg.

- Azt hiszem, tényleg nem várhat az a vámpír. OK. Mit tudunk róla? – emelte fel Chris az egyik legvastagabb könyvet az asztalról.

- Mégis mit művelsz? – értetlenkedtem.

- Szerinted mit? Segítek megkeresni a csúnya bácsit.

- Őőő… Christie ez nagyon veszélyes lehet. Nem egy társasjáték, amiben mindegy, hogy ki nyer – vettem ki kezéből a könyvet. – Nem akarom kockáztatni sem Josh, sem pedig a te életedet azzal, hogy belekeverlek titeket. És én is nyugodtabb vagyok, és jobban tudok figyelni, ha tudom, hogy ti biztonságban vagytok. 

- Amióta találkoztam veled és megmentettél, csak és kizárólag… - hallgatott el hirtelen.

A folytatást várva felemeltem a fejemet. Nem teljesen értettem, miért hagyta abba a mondatot a közepén.

Chris mereven bámulta a nyakamat. Mit néz rajtam ennyire? Igaz, hogy mikor hazaértem, első dolgom volt leszedni a ragacsot a nyakamról és a khaki hosszujjú póló sem takart semmit az említett testrészemből, de mindegy is volt, mert a harapásnyomnak már rég el kellett tűnnie. Egyáltalán nem is vesződtem vele, hogy megnézzem a tükörben, mert biztosra vettem, hogy már behegedt. De ha hagyott is volna némi nyomot, Christie akkor sem láthatná szabad szemmel, olyan apró lenne. Biztos csak képzelődök és egyáltalán nem a…

- Lily… téged megharapott egy vámpír – hitetlenkedett.

Mi? Ez lehetetlen! Teljesen összezavarodtam.

- Nem, nem, dehogy is! Honnan veszed ezt a hülyeséget? – söpörtem automatikusan is a hajamat sérült nyakamhoz, hátha el tudom vele hitetni, hogy csak a szeme káprázott. Bár Christ ismerve ez nem valószínűsíthető.

- Ott a nyakadon a nyoma – indult el felém, hogy felemelje hajzuhatagomat, s bebizonyítsa nekem is, de legfőbbképpen magának, hogy nem csak képzelődött.

- Ugyan, Christie! Csak éreztem volna, ha megharap egy vámpír – hátráltam.

A probléma csak az volt, hogy pár lépés után nem volt hová tolatni. Hangos csattanással ütköztem az egyik könyvespolcnak.

Barátnőm megállt előttem. Remény csillant zöld szemeiben. Láttam rajta, hogy sokkal jobban szeretne nekem hinni, mint a szemének, de nem tud. Félve emelte kezét, de megelőztem. Hatalmasat sóhajtottam megadásom jeleként és egyetlen mozdulattal húztam át hajamat a jobb vállamra.

Christie nem jutott szóhoz.

- Ez csak egy seb. Olyan, mint bármelyik másik – tártam szét karjaimat, s közben pont az ellenkezőjét gondoltam. Ez nem csak egy a sok közül. Messze nem hasonlít a többihez. Már réges régen nem kéne, hogy látszódjon, ez mégis még mindig ott van. Vagy az én képességeim kezdenek megkopni, vagy… Hirtelen vágott belém a felismerés. Valaki megjelölt! Hogy ez eddig eszembe sem jutott! Hát persze! Ha egy vámpír megjelöl, az nem múlik olyan gyorsan, mint a harapás. Amikor felébredetem, ezért vérzett még mindig. Nem jutott a szervezetembe a gyógyítást segítő anyag. És minden jel arra utal, hogy a jelet még én sem vagyok képes valami gyorsan regenerálni. A vámpírok nem sűrűn csinálnak ilyet, csak ha nagyon ragaszkodnak valakihez, mert megnöveli a lebukásuk esélyeit. Hogy én mekkora egy idióta vagyok! Ennél óvatlanabb nem is lehettem volna. De ki a franc gondolta, hogy nem csak megkóstolni, hanem megjelölni is akart az a szemétláda. Most már tényleg megdögölhet ott, ahol van! Már csak azért is, mert baromi keveset tudok erről az egész jelölősdiről. Azzal tisztában vagyok, hogy létezik ilyen, és most már az is világos, hogy én is áldozatául eshetek semmi perc alatt. Hát ez nem valami sok… Minél előbb beszélnem kell erről Luciannel. De meglep, hogy ő sem gondolt erre a lehetőségre. 

- Mi történt? – kérdezte Chris suttogva.

- Azt én is szeretném tudni – feleltem őszintén.

- Ezt hogy érted?

- Szerintem ezt csak egyféleképpen lehet értelmezni, méghozzá úgy, hogy milka lila gőzöm sincs – sétáltam vissza az asztalhoz és egy könyvet kezdtem lapozgatni, hogy lefoglaljam valamivel a kezeimet.

- Merre jártál tegnap éjjel?

- Mi ez? – néztem fel ingerülten. – Valami hülye kérdezz – felelek játék? Ha nagyon érdekel, vadászni voltam, mint minden este. Mégis hol a búsban lettem volna?

- Adam felhívott az éjszaka közepén, hogy nem láttalak-e, nem vagy-e nálam. Ugyanis égre - földre keresett, mert órákkal a megszokott időpont után sem kerültél elő és nem is telefonáltál, hogy élsz-e még egyáltalán. Adam aggódott és azt mondta, elmegy megkeresni. Nem olyan nagy ez a város, hogy ennyire eltévedj, és ne találj haza. Mégis hol a manóban voltál? Merre vadásztál, hogy Adam egész éjjel nem talált rád?

- A temetőben voltam, aztán átmentem a parkba. Gondolom pont elkerültük egymást – hazudtam. – És honnan veszed, hogy itthon nem találkoztam vele?

- Kértem, hogy hívjon fel, ha megvagy, mindegy, hány óra van. Egész éjjel ébren vártam, mikor szólal meg a telefon. Ültem az ágyban, s halálra aggódtam magam érted. Már a legrosszabbra is gondoltam. De senki nem hívott – szemében könnyek kezdtek gyűlni.

- Minden esetre nem tűntél túl…

- Túl milyennek? Kimerültnek? Aggódónak? – keserűen elmosolyodott és megrázta a fejét. – Tudod, legszívesebben a nyakadba ugrottam volna, mikor megláttam, hogy te és nem pedig Adam nyit nekem ajtót. De nem akartam magamból bolondot csinálni azzal, hogy hülyére izgultam magamat, mikor te épségben hazaértél és békésen aludtál az éjjel hátralévő részében. Vagyis, hogy őszinte legyek, azt nem akartam, hogy kényelmetlenül érezd magadat emiatt. Tudom, nem rajongsz az ilyen szintű érzelemnyilvánításért. Mikor ott álltál előttem, arra gondoltam, Adam biztos elfelejtett felhívni valami miatt, ami nem igazán jellemző rá, de mindegy. De aztán megláttam a harapásnyomot, és rögtön tudtam, hogy te nem találkoztál vele. Azt ott – mutatott a nyakamra. – biztosan észrevette volna, és nem hagyott volna itt egyedül. Nem engedte volna, hogy egyedül keresd azt, aki ezt tette veled. Szóval hol voltál az este? És Adamet hívtad már egyáltalán, hogy élsz, vagy hagyod még egy kicsit idegeskedni?

- Már mondtam…

- Igen – vágott a szavamba. – Mondtál valamit. De nem az igazat. Soha nem tudtál igazán hazudni.

- Tényleg vadászni voltam a temetőben – legalábbis az elején, tettem hozzá gondolatban. – Egyébként, nem hinném, hogy magyarázattal tartozok az életemet és a munkámat illetően.

- Nem – sóhajtott. – Valóban nem. Nekem… én csak reméltem, hogy elmondod, ha bánt valami. De persze ez nem kötelező. Azt viszont tudnod kell, hogy mind aggódtunk érted.

Nem reagáltam semmit. Láttam Christie szemeiben, fáj neki, hogy nem mondom el az igazat. Nekem is fájt, de tudtam, csak így lehet biztonságban. Amíg én sem tudom, hogy mi történik itt, addig nem keverhetem bele. És csak reméltem, hogy egyszer megbocsát nekem azért, amit tenni készültem.