Újfent elbóbiskolhattam Lucian ölelő karjaiban, mert arra eszméltem, hogy óvatosan lefektetett az ágyra és betakart. Kézfejével végigsimította arcomat, majd felállt mellőlem és indult volna ki a szobából.
- Ne hagyj itt egyedül – kaptam karja után. – Még a végén megint eltévednék, miközben téged kereslek.
- Csak ki kéne nyitnod azt a piciny szádat és a nevemet kéne kiejtened rajta. De még azt sem nagyon, mert amúgy is, de itt a házban meg aztán feltétel nélkül megérzem, hogy merre vagy – mosolygott rám és visszaült az ágy szélére. – Gondoltam, hagylak egy kicsit nyugodtan aludni. Kimerített az éjszaka és szükséged van az alvásra.
- Ez tény, és nem is vitatkoznék vele, de úgysem tudok aludni, ha nem vagy itt velem. Te magad is láthattad. Abban a pillanatban felébredtem, amint el akartál szökni – mosolyogtam. – Meg aztán… - haboztam egy keveset. -, hogy őszinte legyek, nem nagyon szeretnék elaludni, mert nem tudom, mikor ragad magával ismét egy hasonló álom – érintettem meg önkéntelenül is a ragtapaszt a nyakamon. – És egy ilyen bőven elég volt egy éjszakára. Sőt! Egy egész életre!
- Annyira sajnálom.
- Ne kezd megint Lucian, kérlek! Nem azért mondtam el mindezt neked, hogy szemrehányást tegyek. Egyszerűen csak úgy gondoltam, elmesélem mindazt, ami jelen pillanatban a lelkemet nyomja. És azt megígérhetem, hogy észre fogod venni, ha bármit is a te hibádnak tulajdonítok.
Lucian mérlegelte a szavaimat. Vajon képes lesz egyszer elhinni, hogy semmivel az égvilágon nem vádolom?
- Köszönöm.
- Nincs mit megköszönnöd.
- De igenis van. Nagyon sokat jelent ez nekem. Az, hogy nem engem vonsz felelősségre a történtek miatt, nagyon is számít. Ez azt jelenti, hogy megbízol bennem, pedig lehet, hogy nem kéne. Én nem tudom, hogy mikor és ki harapott meg, de mikor lefogtalak, már rajtad volt a nyom. Aztán felébredtél és észre sem vetted volna, hogy vérzel, ha nem szólok. Én voltam melletted az egyetlen vámpír és neked meg sem fordult a fejedben, hogy én is megharaphattalak.
- Tudom, hogy nem te voltál. Lehet, hogy furcsán hangzik majd, amit most mondani fogok, de én úgy gondolom, hogyha a vágy hevében nem veszítetted el a fejedet, akkor utána, amikor már csak feküdtem és aludtam melletted, könnyebben kordában tudtad tartani az ösztöneidet. És ahelyett, hogy megkóstoltad volna a véremet, mikor lehetőséged adódott rá, engem védtél, hogy ne tehessek magamban kárt. Azt hiszem, ez elég ok, hogy a bizalmamat élvezd.
- Furcsa egy lány vagy te. Soha nem úgy reagálsz, ahogy az ember várná. Más már rég kilométerekre szaladt volna mellőlem.
- De én nem más vagyok. Én én vagyok. És szeretek én lenni, mert tudom, hogy itt vagy nekem.
- És azzal, hogy itt vagyok neked, hatalmas veszélynek teszlek ki.
- És saját magadat is. Az életem amúgy is veszélyes, mert vadász vagyok. Ez egy nagyon fárasztó, fájdalmas és kockázatos élet. És egészen a mostanáig kiborító volt azzal a gondolattal ébredni, hogy ez lehet az utolsó napom.
- Most nem az?
- Az lenne, ha a halálom gondolatával ébrednék. De azzal a tudattal nyitom ki a szememet, hogy van valakim, akit szerethetek, és ő úgy szeret engem, ahogyan vagyok. Minden hülyeségemmel, hisztimmel, kitörésemmel együtt.
- Abban biztos lehetsz – húzta ismét mosolyra ajkait és közelebb hajolt, hogy egy csókkal támassza alá szavait. – Korábban is történt már veled hasonló? – húzta végig mutatóujját a nyakamon.
- Hát… máskor is megesett már, hogy kicsit intenzívebb álmom volt, mint az normális lett volna. Sokkal véresebb, fájdalmasabb, kínzóbb volt, mint egy normális emberi álom. Én mindig az életstílusomnak tulajdonítottam az ehhez hasonlóakat. Arra is volt már példa, hogy előre megálmodtam bizonyos dolgokat. Adam azt mondta, hogy ez valószínűleg az Erők ajándéka. Mondjuk úgy, látomást küldenek, ha másképpen nem tudnék megtalálni egy démont, meg ilyenek. De olyan még nem történt velem, hogy valaki megharapott álmomban, s mikor felébredtem ott találtam a nyomát. Soha semmilyen álombéli sérülést nem hoztam még magammal a való világba.
- Várja csak egy kicsit! Azt mondod, álmodban is megharapott valaki?
Bólintottam.
- Nem láttad ki volt az?
- Szerinted, ha láttam volna, ilyen nyugodtan ülnék és beszélgetnék itt veled?
- Tehát nem.
- Nem – értettem egyet.
- El kell mesélned az egészet, hátha abból többet tudunk meg. Lehet, hogy eszedbe jut olyan dolog is, amit jelentéktelennek gondoltál és nem foglalkoztál vele. Könnyen megeshet, hogy ezek a kis részletek vezetnek el minket a rejtélyes idegenhez.
Ebben volt valami igazság. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a dolgok teszik teljessé az egészet és irányítanak a megoldás felé, amiket az ember teljesen jelentéktelennek titulál.
Elmondtam mindent, amire emlékeztem. Próbáltam nem kihagyni semmit és így egy igen zavaros történetet sikerült felvázolnom.
- Hát ez minden. Tudom kissé összefüggéstelen meg minden, de…
- Csak a szemére emlékszel? – szakított félbe Lucian. – A hangja? Az arca? Semmi?
Megráztam a fejemet.
- Viszont annyira ismerős volt az a tengerkék szempár, és egyszerűen nem tudom hova tenni. Frusztráló, ha tudod, hogy láttad már valamikor valahol, csak éppen azt nem tudod előbányászni sehonnan, hogy mikor és hol. Abban biztos vagyok, hogy álmomban előttem állt, de az agyam tiltakozik az ellen, hogy a szemén kívül más is eszembe jusson.
- De hiszen azt mondtad, beszélt hozzád – próbálkozott tovább Lucian.
- Igen, ez így van, de nem hallottam a szavait. Mintha süket lettem volna.
- Csak a szemekkel nem fogunk sokra jutni. Rengeteg vámpírnak van kék szeme. Többek között nekem is.
Ezt nem hiszem el!
- Te most komolyan idegesíteni akarsz azzal, hogy magadat is újfent belekevered? Egyébként pedig neked éjfél kék szemeid vannak, nem tengerkék.
- Nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem, Lily. Kérlek, gondolkodj úgy, mint egy vadász! Ne pedig úgy, mint egy szerelmes nő. Nem tudhatjuk biztosan, hogy nem én voltam. Ezt meg kell értened.
- De elfogadnom nem kell! – tiltakoztam.
Az az igazság, hogy Lucian mindig is, legalábbis amióta én ismerem, racionálisan gondolkodott. És bármennyire fájt is, el kellett ismernem, hogy amit mondott, az lehetséges. Nem szabadna szubjektíven ítélnem. Meg kéne maradnom tárgyilagosnak, csak ezzel az a bibi, hogy ez nekem nem sokszor jött össze.
- Senki nem mondta, hogy el is kell fogadnod. Az egy másik része lesz a dolognak, ha beigazolódik a feltevésem – szakított ki Lucian az eszmefuttatásomból.
- Mindig is bíztam magamban és a megérzéseimben. És a legtöbbször jól is tettem – mondtam ki immár hangosan is, amit gondoltam.
- A legtöbbször. De nem mindig – világított rá az újabb problémára.
- A francba is! Miért kell mindig vészmadárnak lenned? – fakadtam ki. – Különben is. Ha megharaptál volna, arra emlékeznél, nem?
- Nem feltétlenül, és az a legnagyobb gondunk. Szerinted miért kételkedem magamban? Miért nem tartom jó ötletnek, hogy megbízol bennem? Egy gyilkosban. Ha elvesztem a fejemet, eluralkodik rajtam a bennem lakozó démon, aki nem gondolkodik, csak az ösztöneit követi és öl. Nem mindenre emlékszem, amit tesz. Olyan, mintha két énem lenne. Egyik sem létezhet a másik nélkül, de elnyomhatja azt olyannyira, hogy az elnyomott ne tudjon visszaemlékezni dolgokra, cselekedetekre, gyilkolásra.
Szavai megrémítettek. Ezt még soha nem részletezték nekem. Nem tudtam róla, hogy ilyen is megeshet. Azzal tisztában voltam, hogy minden vámpír testében lakozik egy démon, ami ha éhes, átveszi az irányítást a józanész fölött és teszi, amit tennie kell. Amire teremtették. De hogy annyira eluralkodják a testben, hogy a Lucian által említett másik félnek ne is legyenek emlékei? Ez új volt. És félelmetes.
Mindig azt hittem, hogy az idősebbek tudatosan tesznek mindent, beleértve azt is, ha valakit megölnek. Biztos akad köztük tudatos gyilkosság is, sőt! De akkor ezek szerint előfordul, hogy ha mondjuk fárasztó napja van valamelyik vérszívónak és már nem tudja kontrollálni a benne lakó szörnyet, az egyszer csak átveszi az irányítást a teste és az elméje fölött is, és azt teszi, amit jónak lát, amire szüksége van. És akkor a fiatal vámpíroknál pedig egyértelműen az a helyzet, nem elég erősek mentálisan, hogy visszatartsák a démont. Ez persze csak az én alsóbbrendű elképzelésem a dologról, de valószínűleg, valami ilyesmiről lehet szó. Kicsit részletesebben utána kell néznem ennek az egésznek.
- Látom, már nem vagy biztos abban, hogy bízhatsz bennem – szólalt meg halkan Lucian.
- Nem. Még mindig bízom benned.
- Nem lenne…
- Szabad? – szakítottam félbe. – Ez az egész helyzet, ami kialakult, irreális. Mégis behódoltunk. A bizalmamat mégsem vagy hajlandó elfogadni. Miért?
- Egyszerűen csak nem értem.
- Nem is kell, hogy értsd. Csak fogadd el! Én sem tudnom megmagyarázni, hogy miért érzem ezt, de érzem és kész. És hangsúlyoznám, hogy te vagy az, aki iránt bizalommal vagyok, nem pedig a szörnyeteged.
- De mi egyek vagyunk. Ez ellen nem tudok semmit sem tenni.
- Nem is kértem. Tisztában vagyok a démonoddal és értelmezni is tudtam minden szavadat ezzel a témával kapcsolatban. Elfogadom a szörnyed, mert téged szeretlek. Csak egy kérésem lenne. Hagyd abba saját magad vádolását. Az a Lucian, akit én szeretek biztos, hogy soha nem ártana nekem.
- Megpróbálhatom. De csak a te kedvedért.
Bólintottam.
- Haza kell mennem. Adamnek van egy csomó könyve, amiből reményeim szerint ki tudok bogarászni valami hasznosat – kezdtem keresni a ruháimat. Vagyis pontosabban, ami maradt belőlük az este után. Átlibbentem a fürdőbe is, de sehol semmi. Pedig biztos vagyok benne, hogy ide dobtam őket, gondolkodtam. Visszamentem a szobába. Lucian felvont szemöldökkel engem nézett. Világ életemben utáltam, ha valaki ilyen mereven megbámult. Vártam, hátha elmondja végre, mi ilyen érdekes, de hallgatása arra engedett következtetni, hogy némasági fogadalmat tett. Ez baromi idegesítő!
- Mi van? – tártam szét kérdőn karjaimat.
- Csak azon elmélkedtem, mit is csinálsz – válaszolt higgadtan.
Az előbbi beszélgetésünknek nyomát sem láttam rajta. Lehet, és majdhogynem biztos is, hogy belül azért igen erőteljesen gondolkodott a dolgokon, de kifelé semmit nem mutatott. Mintha meg sem történt volna. Bár én is képes lennék erre! Majd egyszer megkérdem, hogyan csinálja.
- Szeretném végre megtalálni a ruháim maradványait, hogy hazamehessek. Tudod, az a tény, hogy én vagyok a Vadász, még nem tesz láthatatlanná is. Nem vagyok ennyire extrém – vagy idióta -, hogy fényes nappal egy ilyen szexi köntösben flangáljak haza.
- Még sötét van odakint – mosolygott sokatmondóan Lucian. – De már nem sokáig. Úgy egy óra múlva napkelte.
- Milyen hosszú volt ez az éjszaka? – hitetlenkedtem.
- Csak, mint a többi.
- Mindegy. Akkor sem fogok köntösben kisétálni innen – akadékoskodtam. – Hová lettek a ruháim? A fürdőben hagytam őket, de most nincsenek ott.
- Mikor elaludtál kidobtam őket.
- Mit csináltál? Kidobtad?
- Úgysem tudtad volna felvenni őket.
- Hát ez egyszerűen mesés. Itt állok egy darab selyemben, egy vámpír házában. Álmomban megharapott valaki és nincs egy darab rongyom sem, amiben hazamehetnék. Csodás lesz ez a napom is, már látom! És most mit vegyek fel? A nemlétező zuhanyfüggönyt?
- Ha nagyon szeretnéd, felveheted azt is, de… - kelt fel mosolyogva az ágyról és lassan elém sétált. Két tenyere közé fogta az arcomat, s hosszan megcsókolt.
Éreztem, amint az indulataim kezdenek semmissé foszlani.
- Imádom, amikor ilyen vagy – mondta halkan.
- Köszi, hogy ilyenkor is elviselsz.
- Ugyan. Ez semmiség – nézett mélyen a szemembe.
- Igen? Kérdeznéd csak meg azokat, akikkel már évek óta ismerjük egymást – mosolyogtam. – És mi volt az a „de”?
- Gyere velem - fogta meg a kezemet és kezdett el kifelé húzni a szobából.
- Most hová megyünk?
- Éppen te magad mondtad az imént, hogy nem szeretnél ebben az igencsak csinos köntösben az utcán sétálgatni.
- Igen. És? – Léptünk be egy sötét szobába. – Mi köze mindennek ehhez a szobához?
Lucian válaszként felkapcsolta a villanyt. Villany ebben a kisebb útvesztőben? Már maga ez a tény is meglepetésként ért, de a szoba… egyszerűen lélegzetelállító volt. Egy hatalmas baldachinos ágy, egy gyönyörű öltözőasztal, plüss szőnyeg, hatalmas tükör. Tátott szájjal sétáltam beljebb. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Miközben nézelődtem egy gonosz manócska fészkelte be magát a gondolataim közé: ez egy női szoba. Egy férfi, bármennyire is ismeri a másik nemet, nem képes ilyet kialakítani. A helyiségből áradt a nőiesség. A bútorok finomsága, elrendezése. Mind női kecsességet sugárzott. Na, ez az, ami nekem soha nem volt. Nem tudok arról, hogy Luciannek lennének nőnemű rokonai. Persze, ha úgy vesszük, minden vámpír rokoni kapcsolatban áll a másikkal, de én most olyan rokonra gondoltam, akit még a vámpírrá válás előtt is vérszerinti kötelék fűzött hozzá. Mondjuk, az is igaz, hogy még mindig nem tudok valami sokat sem róla, sem pedig a múltjáról. Azt meg egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egyszerre több vasat is tartana a tűzben.
- Kié ez a szoba? – kérdeztem mielőtt az agyam kisebb – nagyobb hülyeségeket tákolna.
- A tiéd.
Ezt most biztosan nem jól hallottam. Még hogy az enyém?! Hah! Jó vicc.
- Kérlek Lucian, ne szórakozz velem. Nem igazán csípem az ilyesféle tréfákat.
- Ez nem vicc, Lily. Ez szoba mostantól kezdve a tiéd. Akárcsak az ide tartozó fürdő és gardrób. Ha valami nem tetszik, úgy alakítod át, ahogy te szeretnéd.
Tátott szájjal fordultam Lucian felé, majd hirtelen ötlettől vezérelve az ölébe ugrottam, lábaimat dereka, karjaimat nyaka köré fontam és megcsókoltam.
- Köszönöm! Köszönöm! Imádlak!
- Tudom – vigyorgott.
- Muszáj körülnéznem egy kicsit – ugrottam le az öléből és indultam el a szobából nyíló két ajtó felé.
Az öltözőasztalhoz közelebb eső ajtó a fürdőszobát takarta. Lucian fürdőjének kicsinyített mása fogadott, de még így is hatalmas volt. Ugyan úgy volt zuhanykabin, meg egy minimum három személyes kád is, mint nála. Az összetört tükördarabok a falra ragasztva, egyszerűen csodálatos.
Átsétáltam a másik ajtóhoz, ami a gardróbszobát rejtette, tele ruhákkal, cipőkkel. Majdnem mind az én ízlésemnek megfelelő volt. Akadt egy – két dolog, amit nem értettem, hogy kerül ide. Mikor fogok én kisestélyit meg báli ruhát hordani? Meg ilyen magas sarkú cipőket? Ezekben járni sem lehet. Mindezeket leszámítva a többit imádtam és tudtam, hogy minden az én méretem.
Vettem a levegőt, hogy feltegyem azt a rengeteg kérdést, ami megfordult a fejemben, de inkább csak sóhajtottam és széles mosollyal az arcomon megráztam a fejemet.
- Mi az? – lépett mögém Lucian, s karolta át a derekamat.
- Úgy döntöttem, nem kérdezek semmit.
Legalábbis egyelőre.
- Úgy legyen – mosolygott bele a nyakamba.
Már égett a szemem az olvasástól. Halomban hevertek előttem a könyvek, de még mindig nem találtam semmi hasznosat. Próbáltam nem csak a képekre, hanem a szövegre is koncentrálni, már amelyiket el tudtam olvasni, hátha találok bármit azzal kapcsolatban, hogy mennyire kell erősnek lennie egy vámpírnak egy ilyen álom trükkhöz meg ilyesmi, de semmi. Csak alap dolgok, amiket már régóta tudok, mint pl.: soha ne nézz egy vámpír szemébe, ha jót akarsz; gyorsak; erősek; stb. Még csak egy nyamvadt utalás sem volt sehol. Mondjuk az elképzelhető, hogy a latin és az ó nyelveken íródott könyvekben megtalálnám, amit keresek, de most nem sokra megyek velük, mert Adam, aki igencsak folyékonyan beszél egy csomó, számomra idegen és tök értelmetlen nyelvet, nem volt itthon, mikor reggel hazaértem. Pedig nagyon reméltem, hogy még munkába menet előtt sikerül elérnem két okból is. Az egyik, hogy mindenféleképpen jól jött volna a segítség a kutatáshoz, hisz mégis csak ő a Figyelő, akinek tudnia kell, hogy mit hol keressen. És persze szerettem volna beszélni vele… Lucianről. Nem lesz egy kellemes hangvételű beszélgetés, de túl kell esnünk rajta. Előbb, vagy utóbb, de úgyis megtudná, és akkor már azt akarom, hogy tőlem hallja a teljes igazságot. És ez így fair vele szemben. Mindig jó volt hozzám, nem érdemli meg, hogy ne legyek őszinte vele.
Letettem egy vaskos kötetet a kezemből és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Szükségem lesz egy kávéra, fordult meg a fejemben. Az éjjel nem aludtam valami sokat, és amit sikerül is alfában töltenem, hát az sem volt éppen kellemes vagy éppenséggel pihentető. Hosszabbra sikerül ez a keresgélés, mint terveztem. Bár senki meg ne kérdezze, miért gondoltam azt, hogy leveszem a polcról az első könyvet és kapásból megtalálom, amit keresek. Ez csak a filmekben működik legmélyebb sajnálatomra.
Indultam volna a konyhába, hogy magamba döntsem a szükséges koffeinadagomat, de valaki csöngetett. Nem tudom ki az, de meg fog fizetni, amiért nem hagyott eljutni a kávémhoz.
- Christie? – néztem kerekre nyílt szemekkel miután kelletlenül kinyitottam az ajtót. – Te meg mit keresel itt? Vége az óráknak? Ennyire elrepül volna az idő?
- Tudod, ha néha bejárnál a suliba, tudnád, hogy a péntek rövid nap. Egyébként meg már elmúlt dél, tehát annyira nincs is korán.
Furcsa hangsúllyal ejtette a szavakat. Olyan, mintha megkönnyebbült volna valamitől. De mitől? Csak nem attól, hogy lát?
- Oh – végül ennyit tudtam kinyögni.
- Bemehetek? – kérdezte Chris kislányos mosollyal.
- Persze. Gyere csak – álltam félre az ajtóból. – Josht hol hagytad?
- Még órája van, de lehet, hogy később még benéz.
Bólintottam. Nagyon szerettem én Christ és Josht is, de ha itt vannak, nem tudok nyugodtan kutakodni a vámpírom után, mert ha a segítségüket kérném, el kéne mondanom, hogy miért is keresek én ilyen intenzitással egy vérszívót. Erről meg nem nagyon szerettem volna beszélni. Adam csak megkeresné, és nem kérdezne semmit sem.
- Régen ültünk már össze beszélgetni. Minden rendben, Lily?
- Aha. Minden a legnagyobb rendben – hazudtam. Tudod, az igazság az, hogy baromira semmi nincs rendben, tettem hozzá gondolatba. Egy vámpírba vagyok szerelmes, gőzöm sincs, hogy hogyan mondjam el ezt Adamnek, és van egy ismeretlen kilétű vérszívóm, aki megkóstolt álmomban. – Mellesleg tegnap előtt éjjel beszélgettünk – eresztettem meg egy gyenge kis mosolyt.
- Nem úgy gondoltam. A csapatra értettem, nem feltétlenül ránk, kettőnkre. Kezdem hiányolni a régi csevejeket.
- Hát, amint láthatod Adam most nincs itthon és nem is tudom, hogy mikor jön, szóval a diskurzus ma nem igazán fog összejönni. Egyébként mi járatban vagy? Gondolom, nem csak emiatt jöttél.
- Indok kell ahhoz, hogy meglátogassam a barátnőmet? De ettől eltekintve arra gondoltam, segítek a tanulásban, elmagyarázok egy-két dolgot, amiről lemaradtál, hogy le tudj érettségizni.
- Ennyi lógás után még mindig megengedik, hogy letegyem a vizsgákat? – túrtam bele hosszú, fekete hajamba.
- Tudod, milyenek a tanárok. Nem nagyon foglalkoznak vele, ki ül bent az órájukon és ki nem.
- Nézd Chris! Én igazán nagyra értékelem, hogy átjöttél és felkészültél lelkiekben arra, hogy elmagyarázz és megpróbálj megértetni velem bármit is, de most nem alkalmas.
Christie nem szólt semmit csak állt velem szemben, de a szemeiből tisztán ki tudtam olvasni, hogy a miértre kíváncsi. Ha azt nézem, teljes mértékben érthető reakció volt révén, hogy elméleti szinten semmit nem csináltam mostanság. Egy kis vámpírvadászat, meg kutatás semmiség, eltörpül az olyan dolgok mellett, mint a tanulás. Sóhajtottam egy nagyot. Milyen szép is lenne, ha minden így működne és tényleg életem legnagyobb harcát a gimnáziumi tananyaggal kellene vívnom! De nem így alakultak a dolgok…
- Akadt egy – két elintézni való dolgom – vontam vállat.
- És elárulod, mi olyan fontos, hogy nem várhat egy órát, amíg nagyvonalakban elmesélem, hogy mi mindent kéne tudnod?
Haboztam egy keveset. Abból még nem lehet nagy baj, hogy nagyon nagyon nagy vonalakban vázolom, hogy mi is köt le mostanság.
- Hát tudod, éppen egy… egy vámpír után kutatok – nyögtem ki végül.
- Te? Kutatsz? És ráadásul egy vámpír után? Ismerem ezt a rejtélyes vérszívót? – mosolygott sokat sejtetően.
- Igen. Igen. Igen és nem hinném. Én sem tudom még pontosan, hogy mit/kit is keresek – sétáltam vissza az általam csak könyvtárszobának emlegetett zugba. Gondolom nem nehéz kitalálni, honnan jött az elnevezés.
Christie szorosan mögöttem lépett be a nehéz sötétítőfüggönyökkel árnyékolt szobába.
- Mamám! – adott hangot megdöbbenésének.
Igen. Azt tudni kell, hogy én nem sokszor kutakodom könyvekben, mert nem éppen ez az erős oldalam, de ha rászánom magamat, nagyon bele tudok merülni a munkába. A kis helyiségben mindenütt könyvek hevertek nyitva, csukva, lefordítva, attól függően, melyiket mennyire találtam hasznosnak. És persze melyikből mennyit értettem meg.
- Azt hiszem, tényleg nem várhat az a vámpír. OK. Mit tudunk róla? – emelte fel Chris az egyik legvastagabb könyvet az asztalról.
- Mégis mit művelsz? – értetlenkedtem.
- Szerinted mit? Segítek megkeresni a csúnya bácsit.
- Őőő… Christie ez nagyon veszélyes lehet. Nem egy társasjáték, amiben mindegy, hogy ki nyer – vettem ki kezéből a könyvet. – Nem akarom kockáztatni sem Josh, sem pedig a te életedet azzal, hogy belekeverlek titeket. És én is nyugodtabb vagyok, és jobban tudok figyelni, ha tudom, hogy ti biztonságban vagytok.
- Amióta találkoztam veled és megmentettél, csak és kizárólag… - hallgatott el hirtelen.
A folytatást várva felemeltem a fejemet. Nem teljesen értettem, miért hagyta abba a mondatot a közepén.
Chris mereven bámulta a nyakamat. Mit néz rajtam ennyire? Igaz, hogy mikor hazaértem, első dolgom volt leszedni a ragacsot a nyakamról és a khaki hosszujjú póló sem takart semmit az említett testrészemből, de mindegy is volt, mert a harapásnyomnak már rég el kellett tűnnie. Egyáltalán nem is vesződtem vele, hogy megnézzem a tükörben, mert biztosra vettem, hogy már behegedt. De ha hagyott is volna némi nyomot, Christie akkor sem láthatná szabad szemmel, olyan apró lenne. Biztos csak képzelődök és egyáltalán nem a…
- Lily… téged megharapott egy vámpír – hitetlenkedett.
Mi? Ez lehetetlen! Teljesen összezavarodtam.
- Nem, nem, dehogy is! Honnan veszed ezt a hülyeséget? – söpörtem automatikusan is a hajamat sérült nyakamhoz, hátha el tudom vele hitetni, hogy csak a szeme káprázott. Bár Christ ismerve ez nem valószínűsíthető.
- Ott a nyakadon a nyoma – indult el felém, hogy felemelje hajzuhatagomat, s bebizonyítsa nekem is, de legfőbbképpen magának, hogy nem csak képzelődött.
- Ugyan, Christie! Csak éreztem volna, ha megharap egy vámpír – hátráltam.
A probléma csak az volt, hogy pár lépés után nem volt hová tolatni. Hangos csattanással ütköztem az egyik könyvespolcnak.
Barátnőm megállt előttem. Remény csillant zöld szemeiben. Láttam rajta, hogy sokkal jobban szeretne nekem hinni, mint a szemének, de nem tud. Félve emelte kezét, de megelőztem. Hatalmasat sóhajtottam megadásom jeleként és egyetlen mozdulattal húztam át hajamat a jobb vállamra.
Christie nem jutott szóhoz.
- Ez csak egy seb. Olyan, mint bármelyik másik – tártam szét karjaimat, s közben pont az ellenkezőjét gondoltam. Ez nem csak egy a sok közül. Messze nem hasonlít a többihez. Már réges régen nem kéne, hogy látszódjon, ez mégis még mindig ott van. Vagy az én képességeim kezdenek megkopni, vagy… Hirtelen vágott belém a felismerés. Valaki megjelölt! Hogy ez eddig eszembe sem jutott! Hát persze! Ha egy vámpír megjelöl, az nem múlik olyan gyorsan, mint a harapás. Amikor felébredetem, ezért vérzett még mindig. Nem jutott a szervezetembe a gyógyítást segítő anyag. És minden jel arra utal, hogy a jelet még én sem vagyok képes valami gyorsan regenerálni. A vámpírok nem sűrűn csinálnak ilyet, csak ha nagyon ragaszkodnak valakihez, mert megnöveli a lebukásuk esélyeit. Hogy én mekkora egy idióta vagyok! Ennél óvatlanabb nem is lehettem volna. De ki a franc gondolta, hogy nem csak megkóstolni, hanem megjelölni is akart az a szemétláda. Most már tényleg megdögölhet ott, ahol van! Már csak azért is, mert baromi keveset tudok erről az egész jelölősdiről. Azzal tisztában vagyok, hogy létezik ilyen, és most már az is világos, hogy én is áldozatául eshetek semmi perc alatt. Hát ez nem valami sok… Minél előbb beszélnem kell erről Luciannel. De meglep, hogy ő sem gondolt erre a lehetőségre.
- Mi történt? – kérdezte Chris suttogva.
- Azt én is szeretném tudni – feleltem őszintén.
- Ezt hogy érted?
- Szerintem ezt csak egyféleképpen lehet értelmezni, méghozzá úgy, hogy milka lila gőzöm sincs – sétáltam vissza az asztalhoz és egy könyvet kezdtem lapozgatni, hogy lefoglaljam valamivel a kezeimet.
- Merre jártál tegnap éjjel?
- Mi ez? – néztem fel ingerülten. – Valami hülye kérdezz – felelek játék? Ha nagyon érdekel, vadászni voltam, mint minden este. Mégis hol a búsban lettem volna?
- Adam felhívott az éjszaka közepén, hogy nem láttalak-e, nem vagy-e nálam. Ugyanis égre - földre keresett, mert órákkal a megszokott időpont után sem kerültél elő és nem is telefonáltál, hogy élsz-e még egyáltalán. Adam aggódott és azt mondta, elmegy megkeresni. Nem olyan nagy ez a város, hogy ennyire eltévedj, és ne találj haza. Mégis hol a manóban voltál? Merre vadásztál, hogy Adam egész éjjel nem talált rád?
- A temetőben voltam, aztán átmentem a parkba. Gondolom pont elkerültük egymást – hazudtam. – És honnan veszed, hogy itthon nem találkoztam vele?
- Kértem, hogy hívjon fel, ha megvagy, mindegy, hány óra van. Egész éjjel ébren vártam, mikor szólal meg a telefon. Ültem az ágyban, s halálra aggódtam magam érted. Már a legrosszabbra is gondoltam. De senki nem hívott – szemében könnyek kezdtek gyűlni.
- Minden esetre nem tűntél túl…
- Túl milyennek? Kimerültnek? Aggódónak? – keserűen elmosolyodott és megrázta a fejét. – Tudod, legszívesebben a nyakadba ugrottam volna, mikor megláttam, hogy te és nem pedig Adam nyit nekem ajtót. De nem akartam magamból bolondot csinálni azzal, hogy hülyére izgultam magamat, mikor te épségben hazaértél és békésen aludtál az éjjel hátralévő részében. Vagyis, hogy őszinte legyek, azt nem akartam, hogy kényelmetlenül érezd magadat emiatt. Tudom, nem rajongsz az ilyen szintű érzelemnyilvánításért. Mikor ott álltál előttem, arra gondoltam, Adam biztos elfelejtett felhívni valami miatt, ami nem igazán jellemző rá, de mindegy. De aztán megláttam a harapásnyomot, és rögtön tudtam, hogy te nem találkoztál vele. Azt ott – mutatott a nyakamra. – biztosan észrevette volna, és nem hagyott volna itt egyedül. Nem engedte volna, hogy egyedül keresd azt, aki ezt tette veled. Szóval hol voltál az este? És Adamet hívtad már egyáltalán, hogy élsz, vagy hagyod még egy kicsit idegeskedni?
- Már mondtam…
- Igen – vágott a szavamba. – Mondtál valamit. De nem az igazat. Soha nem tudtál igazán hazudni.
- Tényleg vadászni voltam a temetőben – legalábbis az elején, tettem hozzá gondolatban. – Egyébként, nem hinném, hogy magyarázattal tartozok az életemet és a munkámat illetően.
- Nem – sóhajtott. – Valóban nem. Nekem… én csak reméltem, hogy elmondod, ha bánt valami. De persze ez nem kötelező. Azt viszont tudnod kell, hogy mind aggódtunk érted.
Nem reagáltam semmit. Láttam Christie szemeiben, fáj neki, hogy nem mondom el az igazat. Nekem is fájt, de tudtam, csak így lehet biztonságban. Amíg én sem tudom, hogy mi történik itt, addig nem keverhetem bele. És csak reméltem, hogy egyszer megbocsát nekem azért, amit tenni készültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése