- Miért pont én? – kérdeztem csendesen.
Na igen. Ez volt az egyik, abból az előbb említett millióból.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – fordította felém csodásan szép arcát.
Felkönyököltem és nagy, értelmes szemeket meresztettem rá.
- Ezt most nem értem – toldottam meg szavakkal is az arckifejezésemet, arra az estre, ha az nem lett volna elég egyértelmű.
Mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Mindig elfelejtem, hogy ma már sok minden kevésbé fontos, mint régen volt.
Éreztem amint arcomat elönti a melegség, s hófehér bőrömön enyhe pír jelenik meg.
- Oh! – Micsoda szókincs. Senki a világon nem rendelkezik ilyen bő szókincsgyűjteménnyel, mint szerény személyem. Mondjuk, igazsás szerint a szerény véleményem az, hogy egy Vadásznak ne a szája járjon, hanem a keze. Bár, amikor nagyon rám jön a beszélgethetnék őrjárat közben és előadom a kis gondolatmeneteimet pár vámpírnak harc előtt, furcsán néznek rám. Egyszer meg is kaptam, hogy fogjam be a számat és inkább öljem meg, csak ne kelljen tovább hallgatnia az őrültségeimet. Az emlékek akaratlanul is megmosolyogtattak.
Lucian is felkönyökölt és egy hajtincsemmel kezdett játszani.
- Mi ilyen vicces?
- Semmi különös, csak eszembe jutott egy vadászatom.
- Elmeséled?
Kicsit meglepődtem a kérdésen. Az oké, hogy párszor… vagyis, ha jobban belegondolok elég sokszor látott már vadászat közben, de nem számítottam rá, hogy egyszer arra kér meg, meséljem el neki, miként intéztem el az egyik vérszívó pajtiját.
- Igazából annyi a lényeg, hogy néha szeretek csevegni a vámpírokkal mielőtt leszúrom őket. És hát egyik alkalommal nagyon ki voltam készülve és annyi marhaságot fecsegtem, hogy szerencsétlen vérszívó megkért, hogy duguljak el és szúrjam azonnal szíven, mert ő ezt nem bírja tovább hallgatni.
- A vámpír társadalom megszégyenítője az ilyen. Nem is értem, ki volt olyan idióta, hogy átváltoztassa. Ha vámpírként ilyen szánalmas volt, embernek sem lehetett sokkal jobb.
- Már mindegy, mert teljesítettem az utolsó kívánságát. Egyébként honnan veszed, hogy embernek sem volt jobb?
- Onnan, hogy ha valakiből vámpír lesz, nem veszti el a személyiségét. Az emberi létünkben megélt dolgok nagy részét, és az emlékeinket elfelejtjük az átváltozás folyamán. Csak nagyon kevesen vannak azok, akiknek vannak emlékképeik az életükből. Viszont attól a pillanattól kezdve, hogy az átalakulás lejátszódott, minden egyes mozdulatra, másodperctöredékre emlékszünk. A személyiség ezzel ellentétben, ha úgy nézzük, állandó. Persze csupán annyira, mint az embereknél. Természetesen mi is folyamatosan változunk, de tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amit áthozunk magunkkal az emberi létből. Szóval, ha az illető egy nyuszi volt életében, halála után sem lesz más… csak kap még két hegyes fogat.
Hegyes fogú nyuszi… brrr!
- És te emlékszel valamire az életedből?
Nem válaszolt. Még mindig a hajtincsemmel játszott, de már koránt sem volt olyan felhőtlenül vidám, mint a beszélgetésünk elején. Kezdek ráébredni, hogy nekem tényleg sem gondolkodni, sem beszélni nem szabad, mert az valakinek mindig rossz. Most Lucian lelki világába tapostam bele… persze csak átvitt értelemben. Egy vámpírnak nincsen lelke. Legalábbis ezt mondják.
- Ne haragudj! Nem akartam belemászni semmi…
- Nem kell bocsánatot kérned, Lily. Egyszerűen nincs miért – nézett mélyen a szemembe. Mosolygott, de ez nem volt őszinte mosoly.
- Ha nem akarsz, akkor ne válaszolj.
- Nem arról van szó, hogy nem akarok válaszolni. Csupán nem tudom, hogy is mondhatnám el. Néhány mozdulat, mondat, illat ébreszt bennem emlékeket. Vagyis azt hiszem, ezek valamiféle emlékfoszlányok lehetnek, de nem vagyok benne biztos. Valahonnan ismerősek, mégis mintha idegenek lennének, mindössze fikciók. Egy időben próbáltam rájönni az eredetükre, de ma már nemes egyszerűséggel csak együtt élek velük. De honnan is indult el ez az egész? – kérdezte ravaszul elterelve a témát és ismét rám villantotta lenyűgöző mosolyát. Már a szemei is vidámak voltak, játékosak.
Hihetetlen, milyen gyorsan, szinte pillanatok alatt, képes megváltoztatni a hangulatát. A kíváncsi, minden lében kanál énem nagyon szívesen folytatta volna ezt a diskurzust. Minél többet szerettem volna megtudni Lucianről. De a másik felem vette az adást. Lucian nem akar, nem szeret ilyen dolgokról beszélgetni. Most még nem.
Visszamosolyogtam.
- Pont te ne emlékeznél? – kérdeztem.
- Ki tudja? Talán elkezdett rosszalkodni a memóriám.
- Nah persze! – nevettem.
- Kössünk egyezséget!
- Attól… függ…, mi… az… alku… tárgya – csókoltam meg minden egyes szó után.
- Én elmondom, miért pont te; te pedig elmeséled nekem, hogy miért rám esett a választásod.
Ismét elnevettem magamat.
- Ezt igennek veszem.
- Jól vetted. Most pedig teljesítsd a megállapodás rád eső részét, különben…
Hangszínem sokat árult el a gondolataimról. Vágyakozás. Vágyakozás Lucian érintése, mindent felülmúló csókjai után.
- Mert különben?
Erre a hanglejtésre nincsen szó. Minden érzés, amit csak adott az éjszaka folyamán, és amit még adni fog, benne volt. Ha valaki megtalálja rá a megfelelő szót, szíveskedjen nekem is szólni. Nagyon fontos lenne.
A hátára löktem és lovagló ülésben ráültem. Karjait ugyanúgy, mint azt korábban ő is tette velem, a feje fölé húztam. Lassan, kéjesen nyaltam végig márvány mellkasát, harapdáltam a nyakát.
- Halálra foglak kényeztetni. Újra szeretkezni fogok veled, de közben hozzám sem érhetsz majd.
- Én már halott vagyok. Ezt kifelejtetted a számításból. Egyébként határozottan tetszik az elmélet.
- Ez egy új fajta kínzási technika. Meglep, hogy nem hallottál még róla. Azt mesélik, hogy ezt még az ilyen erős, és tapasztalt vámpírok sem bírják, mint amilyen te vagy – suttogtam a szájába.
Mohón az ajkaim után kapott és vadul, tele szenvedéllyel csókoltuk egymást. Minden erőmre szükségem volt, hogy el tudjak szakadni tőle. Mind a ketten levegő után kapkodtunk. Szemeink minden ígértek a másiknak.
- És ha egyszer hagynám, hogy beváltsd a fenyegetésed?
- Te döntesz. Hát hagyd! – búgtam kihívóan.
Teljes nyugalom, biztonság, béke… ezt éreztem, miközben Lucian mellkasára hajtottam a fejemet. Furcsa volt ezeket, a már oly régen elfeledett érzéseket, újra átélni. Mióta George és anyu meghaltak csak remélhettem, de egyáltalán nem bíztam abban, hogy ha csak egyetlen éjszakára is, de még egyszer részem lehet ezekben. Végre megnyugodott a testem és a lelkem is. Hogy pontosan mi váltotta ezt ki, nem tudnám megmondani. Lehet, hogy szerelmünk beteljesülése, vagy a fáradtság, melynek határai már-már összemosódtak a megnyugváséval. Talán egyszerűen csak az a tény, hogy Lucian itt fekszik mellettem, s némán engem figyel, hátamat simogatja. Vagy mindez együttesen.
De vajon meddig állnak körülöttünk ezek az óvó falak? Pár percig, óráig? Néhány héten vagy egy egész életen át? És ha a burok meg is reped, szerelmünk meddig fogja bírni a folyamatos támadásokat? Mert az biztos, hogy ez egyikünknek sem lesz sétagalopp. A barátaimnak, akármennyire is szeretnek, egyáltalán nem fog tetszeni ez a felállás és azt hiszem, teljes mértékben meg tudom érteni őket. Az ő helyükben én biztos kiakadnék.
Lucian oldaláról sem éppen rózsásak a kilátások. Az oké, hogy nagy hatalma van, de ha a vámpírok megtudják, hogy a vadásszal hetyeg, nem fognak neki engedelmeskedni. És a Vámpírkirály is okozhat problémákat. Egyszerűen szólva nem gondolnám, hogy a vámpírok tárt karokkal és vasárnapi teával fogadnának. Eléggé komikus lenne!
- Min gondolkozol? – szakított ki Lucian a gondolataimból.
- Honnan veszed, hogy gondolkodtam egyáltalán valamin?
- Ráncoltad a homlokodat – mosolygott. – Mindig ezt csinálod, amikor töröd valamin azt a szép buksidat.
Valóban ezt csinálnám?
- Most is – figyelmeztetett nevetve.
- Jól van te nagyokos! Ha ennyire sokat tudsz, mondd el azt is, mire gondoltam az imént!
- Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, megtehetem. Vagyis esetedben inkább úgy mondanám, megpróbálom, de nem igazán szeretnélek megsérteni.
Ez egy újabb, számomra még kódolatlan információ volt.
- Nézd! – emeltem fel a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. – Lehet, hogy most a világ legtudatlanabb libájának gondolsz…
- Nem vagy liba és nem gondollak annak.
- … de ezt most újfent nem értettem. Nem világos, azzal, hogy tippelgetsz, miért is sértenél meg?
- Mert az nálam nem tippelgetés.
- Hát mi?
- Gondolatolvasás.
Ez telitalálat volt.
- Hogy… hogy micsoda? – hápogtam.
Lucian hangosan felkacagott.
- Most meg mi a nyavalyán nevetsz – kérdeztem sértődötten. Felültem és átkulcsoltam felhúzott térdeimet. Kezdett kissé frusztrálni a dolog, hogy kedves vámpírom mindig talál velem kapcsolatban valami olyat, amin egy jóízűt nevethet.
- Régen nem mulattam már ilyen jókat, mint…
- Rajtam – fejeztem be helyette. Totálisan felment bennem a pumpa. Éppen másztam volna le az ágyról, mikor Lucian hideg kezével megragadta a karomat és egy laza mozdulattal visszarántott. A hátamon landoltam. Lucian fölém hajolt.
- Mint veled. – Hangja komoly volt. – Ha néha hagynád, hogy befejezzem, amit mondani akarok, könnyedén elkerülhetnénk a kínos, kellemetlen szituációkat.
- Lehet, te viccesnek találod, hogy nem mindent tudok még veled kapcsolatban, és amikor elejtesz egy-két morzsát, az állam konkrétan a padlóról pattan vissza, de én egyáltalán nem így látom. Nem fair, hogy te ismersz engem, de én alapvető dolgokat sem feltétlenül tudok rólad – vágtam vissza.
- Igazad van. Sajnálom. Mit szeretnél megtudni?
Mindent, szaladt ki majdnem a számon, de kivételesen előbb járt az eszem, mint a nyelvem – bár gőzöm sincs, milyen csoda folytán történhetett ez – és rájöttem, nem biztos, hogy a szó teljes jelentésében kívánom tudni azt a bizonyos mindent.
- Mindig megvolt ez a képességed?
- Hát… már emberként is gyakran megesett, hogy kitaláltam hozzám közelállók gondolatait, de miután vámpír lettem, azonnal jelentkeztek a tünetek, hogy úgy mondjam. Mikor először nyitottam ki másként a szemeimet, több száz ember gondolatát hallottam egyszerre a fejemben. Őrjítő volt. De aztán szépen lassan megtanultam, miként irányíthatom én őket, nem pedig fordítva. Megtanultam, miként tudom kizárni az összes gondolatot és kihallani egyetlen egyet a hatalmas tömegből.
Emésztenem kellett a hallottakat. Egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra, hogy milyen lehet mások legbensőségesebb gondolatait is meghallani, mintha mind egyedül az enyém lenne. Hogy a francba lehet ezt túlélni ép ésszel? Néha még a sajátjaimmal sem bírok, nemhogy másokéval.
- És… milyen távolságból hallasz meg valakit?
- Pontos számadattal sajnos nem szolgálhatok – mosolygott rám. -, de most már elég messziről is megy. Persze ez azért függ bizonyos dolgoktól.
- Például?
- Például, hogy ki milyen erősen gondol bizonyos dolgokra. Az erősebb gondolatok mindig hangosabbak is. De az is fontos, hogy ki mennyire erős mentálisan.
Valószínűleg megint azokkal a sokat eláruló szemekkel nézhettem, vagy a homlokomat ráncolhattam, mert Lucian magyarázni kezdte.
- Ezalatt azt értem, hogy akad pár ember, bár ha talán több ezerből csak egy képes rá, aki ki tudja a zárni az olyanokat, mint én az elméjéből. Nem tudatosan teszik mindezt. Egyszerűen csak így reagálnak a hívatlan vendégekre. Senki nem tudja, hogy éppen az ő gondolatait olvassuk. Nem érzékelhető.
- Hogyan képesek kirekeszteni?
- Mai napig nincs rá magyarázat. Ez már egy sok – sok éves titok. De meglep, hogy egészen mostanáig nem hallottál arról, hogy lehetnek bizonyos képességeink. Mégiscsak te vagy a Vadász. Nem árt, ha mindennel tisztában vagy az ellenfeledet illetően.
Lesütöttem a szemeimet. Igaza volt. Tudnom kellett volna mindenről a szörnyeket illetően, mégis… alig tudok róluk bármit is. Ez a hiány bármelyik éjjel okozhatta volna a vesztemet.
- Tudod, George egyszer említette, hogy pár vámpír rendelkezik bizonyos plusszal. De én mindig is utáltam tanulni, ezért úgy voltunk vele, hogy akkor egy másik alkalommal majd belemélyedünk a témába. Sajnos nem lett másik alkalom. Adam pedig úgy gondolja, övé az elmélet, enyém a gyakorlat.
- Jó lenne, ha ezt az apró hiányosságot pótolnád a kedvemért. Előnyt jelenthet, ha tudod, mire számíthatsz.
- Hát mesélj nekem! – kértem. – Milyen képességeitek lehetnek még?
- Gyorsaság, jövőbelátás, az elme összezavarása és a már említett gondolatolvasás.
- Te mire vagy ezekből képes?
- Én csak gondolatokat hallok.
- Egymásra is tudtok hatni ezekkel az extrákkal?
- Nem. Csak halandókra. Az erőnket használhatjuk egymás ellen természetesen, de az extráinkat, ahogy te nevezted, egyáltalán nem.
- És… én? – kérdeztem félve. – Velem mi a helyzet?
Lucian finom csókot lehelt ajkaimra.
- Arra vagy kíváncsi, hogy itt – bökött mutatóujjával a homlokomra – jártam-e már?
Bólintottam.
- Őszintén megmondom, két éve, mikor először idejöttem, meg akartam tenni, mert ha ismertem volna a gondolataidat, sokkal könnyebb lett volna…
- Megölnöd engem.
- Igen. Hiába vagy ugyanúgy Vadász, mint az elődeid voltak, mégis teljesen más vagy és erre minden egyes alkalommal rá kell döbbennem, mikor csak rád nézek. Egészen addig a napig, amíg meg nem pillantottalak, nem érdekeltél túlságosan. De aztán mást kaptam, mint amire befizettem. Kiismerhetetlenség. Leginkább ez a szó lengett körül, mind testileg, mind lelkileg. Megpróbáltam a fejedbe férkőzni, minél többet megtudni rólad és a barátaidról, megismerni a leghőbb vágyaidat, a legborzasztóbb rémálmaidat, de te olyan könnyűszerrel zártál ki magadból, mintha mi sem lett volna ennél természetesebb. Hiába próbálkoztam, egyszerűen nem tudtam áttörni a falakat. Eléggé zavaró volt.
- Most nem az? Nem lennél kíváncsi, mire gondolok most?
- Az lehet, hogy utálsz tanulni, viszont kérdezni rengetet tudsz. Nem mondták még neked?
Elengedtem a fülem mellett a kérdést. Valóban tudni akartam, mit érez ezzel kapcsolatban Lucian.
- Nem vagy fáradt? Nem szeretnél aludni egy kicsit napkelte előtt?
- Álmos vagyok. De előbb tudni szeretném a válaszodat.
- Rendben – sóhajtott, mint aki letett arról, hogy bármilyen módon kikerülje a témát. – Még most is zavaró tud lenni, de azt hiszem, pontosabban remélem, hogy a számodra fontos gondolatokat, legyenek azok jók vagy akár rosszak, megosztod velem.
- Köszönöm.
- Ugyan mit, Lily?
- Mindent. Amit elmondtál nekem, a türelmedet és ezt az egész mai éjszakát – fészkeltem be magamat szorosan Lucian ölelő karjai közé.
Megcsókolta a fejem búbját és lágyan ringatni kezdett. Lehunytam a szemeimet és átadtam magam a mámorító megnyugvásnak.
- Lucian?
- Hm?
- Szeretlek. Ezt gondoltam – motyogtam félálomban, majd végleg elnyelt az álmok világa.
Álmodtam. Valahol mélyen tudtam, hogy ez csak egy álom mégis, mintha minden valóságos lett volna. A fájdalom, a könnyek, a félelem… mind igazi.
Éreztem a vér émelyítő szagát. Lenéztem karjaimra. Mindkettő vérzett. Hirtelen éles fájdalom hasított a nyakamba, s vérem keskeny csíkban folydogált a mellkasomra. Odakaptam a kezemet. Két apró lyukat tudtam kitapintani, majd, mintha soha nem is lettek volna, a vérrel együtt eltűntek.
Futottam. Menekültem valami elől a sötét, földalatti folyosók útvesztőjében. Féltem. Egy kivilágított teremben találtam magamat. Tekintetemet végighordoztam a bent állókon. Mindenki feketébe öltözött. Gyászolnak, futott át az agyamon. De vajon kit? Három ismerős arcot pillantottam meg. Chris, Josh és Adam. Vért könnyeztek.
Lucian lépett ki a gyászolók közül. Térdet és fejet hajtott előttem. Nem értettem. Egy hideg kéz érintette meg hátulról a vállamat. Rémülten fordultam meg, s egy ismerős kék szempárral találtam szemben magamat. Egy vámpír. Beszélt hozzám, de szavait nem hallottam. Gonosz kacaja visszhangzott a fejemben és ismét úrrá lett rajtam a jeges rémület. Engem akart. Meg fog ölni.
- Nem! – pattantak ki a szemeim. A szoba félhomályban úszott. Álmom képei még ott lebegtek előttem, s nem voltam képes teljesen elválasztani a valóságtól.
- Lily! Lily nyugodj meg! – szólt egy ismerős hang. Lucian.
Egyre tisztábban kezdett kirajzolódni előttem, hogy már ébren vagyok, s az előbbi csak egy nagyon rossz álom volt.
Két erős kar szegezett az ágyhoz. Forróságot éreztem a nyakamnál ott, ahol álmomban a harapásnyom volt. Lélegzetem még mindig ziháló volt.
- Lily, jól vagy? – kérdezte Lucian.
- Én… nem tudom – feleltem a legnagyobb őszinteséggel. – Azt hiszem, igen. Talán.
- Vérzel – állapította meg.
Elengedett, de olyan lassúsággal, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban magamnak eshetek. Mi a pokol? Mit művelhettem, hogy ennyire aggódik miattam?
Lehunytam a szemeimet. Hallottam, amint Lucian kikel mellőlem az ágyból. Lassan felültem és fájó (vagy sokkal inkább széthasadó) fejemet felhúzott térdeimre hajtottam. Próbáltam összerakni álmom kisebb – nagyobb részleteit egy kerek egésszé. Gondolhattam volna, hogy nem lesz sikeres kísérlet. Nem is én lettem volna, ha sikerül.
- Lily?
- Jól vagyok. Tényleg – fordítottam Lucian felé az arcomat és kijelentésem megerősítésére még egy halvány mosolyt is ki tudtam préselni magamból. – Csak kicsit elfáradtam, ennyi az egész. Nem is sejtettem, hogy ennyire kimerítő dolog álmodni. Meg a fejem is fáj egy picit. Na jó, nem is kicsit, de ezt még túlélem.
- Vérzel.
Nem éppen erre a reakcióra számítottam. Reméltem, hogy leül mellém, magához ölel és suttog egy- két nyugtató szót a fülembe. „Vérzel.” Hogy mit csinálok?
- Felszakítottam valamelyik sebemet? Már be kellett volna gyógyulniuk a legfrissebbeknek is, de ez jellemző lenne rám – morogtam, miközben próbáltam megtalálni az említett pontot. Majd megláttam. A mellkasomon vékony csíkban folydogált forró vérem, amit a melleim fölött a vékony, vörös selyemtakaró nyelt el. Ujjaimat a takaró széléhez érintettem, s félve csúsztattam fel őket egészen a nyakamig. Félelmem beigazolódott. Két apró lyukacskát találtam. Ez még nem volt rajtam mielőtt elaludtam. Egy vámpír sem harapott meg a vadászaton. Csak feltűnt volna, ha megkóstolnak. De ha mégsem, akkor is már nyomának sem kéne lennie. Hacsak nem… de az nem lehet, fordítottam ismét Lucianre a tekintetemet. Ő nem lehetett! Kizárt!
Még mindig a szoba másik végében állt és folyamatosan engem nézett. Szemeiben a vérem utáni vágy tüze lobogott. Láttam rajta, hogy küzd ellene, harcol léte természetes ösztöneivel.
- Nem én voltam – szólalt meg halkan. Hangjában, mintha félelmet véltem volna felfedezni. Félt, hogy nem tud elég erős maradni, s végül rám veti magát. – Menj és mosd le magadat! Lásd el a sebet! A fürdőben mindent megtalálsz, ami kell. Ha kész vagy, folytatjuk. Ne haragudj! – viharzott ki a szobából.
OK. Ez nem ellenem irányult. Sokkal inkább értem. Nem bántam volna, ha Lucian velem marad, de megértettem, mennyire nehéz lehet neki. Igazából átérezni soha nem fogom, azt hiszem, de voltak elképzeléseim. Ha már akkor is nehéz neki, mikor csak a közelemben van, valószínűleg arra nincsen megfelelő szó, milyen kínzó lehet, ha még mindig folydogál a vérem és őt hívogatja.
Kisétáltam a fürdőbe, ahol még mindig a gyertyák fénye táncolt a falakon. A tükörben végre meg is láttam a harapás nyomait. Tiszta és nagyon mély harapás volt, és aki tette, nem akarta, hogy azonnal el is álljon a vérzés. Azt ugyan még nem tudom, ki volt az a kedves vámpír, de az biztos, hogy jó pár éve az, ami. A fiatalabb példányok nem tudnak ilyen tiszta munkát végezni. Az idő múlásával egyre szebben tudnak harapni, de az elején még túlságosan is az ösztönök hajtják őket. Többször is találkoztam már olyan hullával, akinek szó szerint egy kisebb darabka hiányzott a nyakából. Gusztustalan és tuti nem gyógyul be teljesen és ilyen gyorsan, mint az ilyen két kis pöttyöcske az én nyakamon. Szerencse, vagy nem, hogy legalább az áldozatok nem látják már magukat egy ilyen vacsi szerep után. Ugyanis nem csak a csúnya harapások írhatóak számlájukra, hanem a túlszívások is. Hát igen, fiatalság bolondság. Tisztára, mint az embereknél. Aki akarja, megtanulja kordában tartani az ösztöneit, aki meg nem, az nem. Mondjuk, utóbbit még a saját fajtája sem feltétlenül viseli el. Megesett már, hogy az úgynevezett Öregek (a Vámpírtanács tagjai) hozzájárultak a feladatomhoz. Persze nem miattam, csupán csak azért, mert nem kedvelik a nyilvánosságot. Próbálnak csendben meghúzódni és titokban „élni”. Ja. Próbálnak. Nem mintha nem lenne már évek óta nyílt titok a vámpírok és egyéb varázslatos/pokoli teremtmények létezése, de nem baj. Mindenkinek kell valami hobbi.
Néztem a két kis fognyomot. Szerencsére az ilyen „szép” harapások még egy átlagos embernél is hat óra alatt eltűnnek. Tisztára, mint egy varázslat. Megvacsiznak belőled és hat óra elteltével nyoma sincs. Valami speciális anyag az oka, amit harapásnál juttatnak a szervezetbe. Nálam ez még gyorsabban működik. A vadászlét pozitívumainak egyike. Gyorsabban képesek regenerálódni a sejtjeim, mint másnak. Nálam az ilyen apróságok maximum négy óra alatt teljesen begyógyulnak. Heg nélkül. De azért akad, amit az én testem sem képes helyrehozni, futattam végig az ujjaimat a bal karomon lévő forradáson. Franc se gondolta, hogy annak a démonnak rejtett, pengeéles csápjai voltak. Majdnem teljes hosszában elnyiszálta a karomat egyetlen csapással az a szemétláda! Ne hergeld magad kislány, fordultam vissza a tükörképemhez, rég volt, a démon meghalt és én élek. Ez számít. Ez a lényeg.
Matatni kezdtem a mosdó alatti apró fiókokban. Találtam vattát, fertőtlenítőt, gézt, ragtapaszt, mindent. Minek tart Lucian ilyeneket, hiszen baromira semmi szüksége rájuk. Mindegy, hagytam annyiban… egyelőre. Elővettem egy törölközőt, bevizeztem a sarkát és elkezdtem lemosni magamról a véremet, majd, Lucian kedvéért, egy nagyobb ragtapasszal fedtem be a még mindig ismeretlen kilétű vámpír ajándékát. Már nem vérzett. Életemben szerintem most először ragasztottam le egy ilyen kis „karcolást”.
- Lily – állt Lucian az ajtófélfának támaszkodva.
- Ennyit tudtam tenni érted – mutattam a ragacsomra. - Sajnálom.
Lucian lemondóan elmosolyodott.
- Valaki megharapott az éjszaka közepén az én otthonomban, az én ágyamban, miközben aludtál. Én végig itt voltam melletted, figyeltem, ahogy alszol. Mégsem tudom, hogyan történhetett mindez. És még te kérsz bocsánatot. Miért?
- Mert nem tudom könnyebbé tenni neked – hajtottam le a fejemet és a takaró szélét kezdtem gyűrögetni.
- Egyet még megtehetnél – nyújtott felém egy bordó selyem köntöst. – Átvennéd ezt?
Bólintottam.
- Vajon miért nem lep meg, hogy pont az én méretem? – kérdeztem mosolyogva.
Lucian odasétált hozzám, s ujjaival finoman, majdhogynem félve, érintette meg sebesült nyakamat. Kezét az arcomra csúsztatta, lehunyta a szemét és homlokát az enyémhez érintette.
- Annyira sajnálom – suttogta. – Kérlek, ne haragudj rám!
- Adtam rá okot, hogy magadat hibáztasd? – sóhajtottam. – Én egyáltalán nem rád haragszom, hanem erre a helyzetre.
- De nem tudtalak megvédeni. És nemcsak, hogy megóvni nem tudtalak, de utána folyamatosan azon járt az eszem, milyen jó illata van a vérednek, mennyire ízletes lehet. Akartam. Mindet az utolsó cseppig. Meg akartalak harapni.
- Mégsem tetted meg – sétáltam vissza a szobába és leültem az ágy szélére.
Lucian pár pillanat múlva követett és leült mellém. Némaságba burkolóztunk. Nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Megfogta a kezemet és hüvelykujjával lassú, körkörös mozdulatokkal kezdte simogatni a kézfejemet. Láttam rajta, hogy saját magát vádolja mindenért. Készültem, hogy, immáron sokadszorra, elmagyarázzam neki, semmi köze ahhoz, ami történt. Azért mert én szarul éreztem magamat abból kifolyólag, hogy milka lila gőzöm nem volt, hogy a pokolba került oda az a két kicsi lyuk a nyakamra, másnak még nem kell ugyanúgy éreznie magát. Főleg akkor, ha egyáltalán nem hibás a történtekben. Aztán a szemébe néztem és minden indulatom elpárolgott, mintha soha nem is lettek volna. Minden egyes szavát halálosan komolyan gondolta és valóban mélyen érintette, hogy nem tudott megvédeni.
Nekem ez még nagyon új volt még. Soha senki nem jelentett még ilyen sokat, mint Lucian. Nem tudtam ilyenkor mit és hogyan kell csinálni. Megrémültem, hogy ennyire sokat számít nekem az, amire Lucian gondol, ami bántja. Lelkizős helyzetekben soha nem voltam jó. Vagy elmenekültem, vagy ha olyan volt a helyzet, akkor vitatkozni kezdtem. Az indulataimra mindig számíthattam.
Lehet, hogy a testemmel együtt a gondolkodásom, a lelkem, az érzéseim, az egész énem kezdett felnőni egy igazi szerelemhez. Se elmenekülni, se vitatkozni nem akartam. Egyiknek sem volt itt az ideje. Fogunk mi még vitatkozni eleget, ahogy magamat ismerem.
Csendben az ölébe kuporodtam, mint egy ártatlan kislány, aki még nem ismeri a világ mocskait és védelemre szorul. Karjaimat nyaka köré fűztem, fejemet vállára hajtottam és mélyen lélegeztem be bőrének mámorító illatát.
Lucian szorosan ölelt magához, mintha én lennék világának utolsó mentsvára, amit akár az élete árán is megóvna, és ahová bármikor menekülhet.
Egyikünk sem szólt egy szót sem, mégis tudtuk, mit gondol a másik. Megtaláltuk azt a személyt, aki mellett feltétel nélkül lehetünk önmagunk. Akit bármitől megvédenénk, mégis mi magunk fogjuk a legjobban bántani, hisz a szerelem és a szenvedély kéz a kézben jár a bánattal és a harccal. De akármit képesek lehetünk túlélni, csak ki kell tartanunk. És ki fogunk.
A bennünk tomboló lángok lecsillapodtak. Megnyugodtunk. Révbe értünk. És erre már mindkettőnknek nagy szüksége volt.
