5. fejezet

A nap utolsó sugarai készültek lebukni a horizontról, mikor felébredtem. Már megint átaludtam az egész napot. Remek. Felöltöztem és a Luciantől kapott nyakláncot is felcsatoltam. Adammel csak futólag találkoztam. Ő jött, én mentem. Csókot nyomott a homlokomra és persze nem feledkezett meg a szokásos napi quiz kérdésünkről sem; mi volt az éjjel? A válasz soha nem változott: semmi. Ez már csak természetes. Egyszer kísérletet tettem, hogy kiderítsem, miért kérdi mindig ugyan ezt, mindig csak ezt a négy szócskát. Mondtam is, hogy már kicsit uncsi, de nem nagyon reagált rá. Mai napig nem kaptam értelmes választ. Katasztrófa! Tudatlanul fogok meghalni, emberek!

Minden esetre aznap váratlan dolog történt. Léptem volna ki a házból, de a hangja megállított.

- Hol voltál egész éjjel?– kérdezte Adam.

Én mennyire szeretem, hogy mindig a legjobbkor lesz szófosása! Én tényleg vágytam már egy kiadós beszélgetésre Adammel, de mindig olyankor akar beszélgetni, amikor nekem nem aktuális apró-cseprő dolgok miatt, mint például a vadászat.

- Vártalak – sétált egész közel hozzám. Átfogta a derekamat, magához húzott és homlokát az enyémhez nyomta. – Hiányoztál – súgta.

Kezemet a mellkasának támasztottam és finoman elhúzódtam tőle, ami nagy mutatvány volt, merthogy a hátam és az ajtófélfa között nem volt valami sok hely, ahová farolhattam volna.

- Ne!- kértem. – Mennem kell.

Nagy sóhaj kíséretében elengedett.

- Menj, ha menned kell!- mosolygott.

Visszamosolyogtam és egy puszit nyomtam a homlokára búcsúzóul.

Aprócska bűntudatom volt, hogy Adamet ámítottam, de Luciant szerettem. Ha levadásztam kellő mennyiségű vámpírt, elmondom neki az igazat – határoztam el. De hány hegyes fogúról is beszélek?

Nagyot sóhajtottam. A gondolatok, mint megannyi pillangó röpködtek a fejemben. Próbáltam összerakni a foszlányokat teljes egésszé, de nem ment. Miért ilyen bonyolult minden? Miért nem oldódnak meg maguktól a problémák? Minden sokkal, de sokkal…

Nem értem az eszmefuttatás végére, mert időközben ráeszméltem, hogy egy csapat vámpír gyűrűjében állok. Nem tudtam mikor és honnan kerültek oda. Őszintén szólva, azt sem vettem észre, hogy már egy ideje a temetőben bóklászok. Gratulálok Lily! Lehet, hogy a mai éjszaka lesz az utolsó… bár ennek is lennének előnyei. Miért kerülök mindig bajba, ha rászánom magamat a gondolkodásra? Senki ne merjen válaszolni! Költői kérdés volt.

- Vadász – szólalt meg az egyik.

- Préda – nahát! Micsoda frappáns visszavágás. – Szuper. Most, hogy így megismertük egymást és igen belsőséges lett a viszonyunk, harcolhatnánk is?

- Ilyen gyorsan meg akarsz halni?- kérdezte egy másik.

Gondolkodóba estem. Tényleg megtehetném? Jogomban áll meghalni? Itt hagyhatnám ezt a világot, egy jobban reménykedve? Nekem biztosan könnyebb lenne. És már megint itt lyukadtam ki: ÉN. Tényleg ennyire önző lennék? Miért az jár folyton a fejemben, hogy velem mi lesz? Én mekkorát bukok bizonyos dolgokon, és hogy mennyire lesz fájdalmas számomra például Adamnek elmondani mindent. Pedig tudom, neki fog jobban fájni. Miért nem azon agyalok, hogyan mondhatnám el kíméletesen a dolgot. Egyáltalán el lehet az ilyet kíméletesen mondani, kevésbé fájón, mint amilyen? Miért is akarok mindent elmondani neki? Talán azért, mert mint barát, igenis szeretem, és mert ismerem. Nem fogja beérni annyival, hogy vége. És különben is! A franc essen belé, de joga van az igazsághoz! Még akkor is, ha hatalmas fájdalmat okozok vele. El kell mondanom. Idővel majd múlik a fájdalom és remélem az irántam érzett gyűlölete is…

A vámpírok kihasználva, hogy nem rájuk összpontosítok, nekem rontottak. Úgy tűnik, nekem nem szabad gondolkodni. Épp csak annyi időm maradt, hogy felmérjem a temető melyik részén vagyok. Szép munka, Lily! Sikerült megtalálni a temető legeldugottabb és kietlenebb részét. Itt még hullák is alig vannak (leszámítva a vámpírokat)!

A földön fekve kötöttünk ki. Lehet, hogy a vámpírok úgy gondolták, ha meginvitálnak egy kicsi – a – rakásra, az nekem imponálni fog. Csakhogy két aprócska, viszont annál fontosabb részlet hibázott… egy- én voltam a rakás alján, kettő- a „játék” többi résztvevője hegyes fogakkal rendelkezett és a véremre pályázott.

Hosszadalmas küzdelem árán, szép lassan sikerült az összes vámpírt leszedni magamról és ebből kifolyólag az eredeti térforma is visszaállt: álltam egyetlen karóval a kezemben a vámpírok meg körülöttem.

- Srácok! Ne szórakozzatok már! Én egyedül vagyok, ti meg lássuk csak… - gyorsan megszámoltam őket. -… szóval ti meg itt álltok tízen, mégsem bírtok velem. Egy szegény, védtelen kislánnyal. Manapság már nem oktatják a vámpír suliban a harcot?

Nem válaszoltak, csak morogtak, de a kívánt hatást elértem. Kicsaptam náluk a biztosítékot, és ami ezután jött felüdülés volt a kicsi – a – rakáshoz képest. Egyesével támadtak rám, ami a létező legbugyutább stratégia. Ha még egyszer rám rontottak volna csapatostul, nem biztos, hogy élve kerültem volna ki a temetőből. Szerettem cukkolni az ellenséget, mert ha elég időt hagytak nekem, akkor mindig felbosszantottam őket és ezek után már csak holtan akartak látni, de egyáltalán nem harcoltak logikusan, okosan. Persze akadt már kivétel…

Egy testesebb vámpír oldalról nekem rontott és a földre terített. Legnagyobb sajnálatomra a hústorony alá kerültem és esés közben kirepült a karó is a kezemből. A kezeim a vámpír alá szorultak, ezért egy régi nő stratégiát alkalmaztam, mivel a lábaimat tudtam használni: nemes egyszerűséggel tökön rúgtam. Lefordult rólam és éppen csak annyi időm volt, hogy a karóért nyúljak. A húsi ismét fölém hajolt csak kis barátommal nem számolt. Beterített a por meg a hamu. Utáltam, ha rám is jut belőle. Fúj!

Nem hagytak túl sokáig töprengeni azon, hogy mit is szeretek és mit nem, mert egy másik vérszívó már ugrott is felém. A lábammal kicsit rásegítettem a vetődésre és átrepült fölöttem. Nagy reccsenést hallottam, ebből tudtam, hogy földet ért és már nem fog több vizet zavarni. Por állagukban szerettem én a vámpírokat. Felugrottam a földről és kapásból bezsebeltem egy kiadós pofont, amitől felszakadt a szám. Gyomron rúgtam a pofozkodót.

- Szív küldi szívnek szívesen – állítottam belé a karót.

A többiek is hasonló harcmodorral próbálkoztak: ütöttek, rúgtak, az egyiküknél még egy kés is előkerült, amivel egy szép vágást sikerült ejtenie a hátamon, mellette még kaptam a karomra és a hasamra is, de megúsztam az egész bulit pár zúzódással és vérző sebecskével. Az utolsó két vámpírtól így is hatalmas ütéseket tudhattam magaménak, plusz a vágások, de végül mindet megöltem. Végleg.

Mély levegőt vettem és kézfejemmel próbáltam letörölni a számon ülő vércseppeket. De sajnos nem csak a szám szakadt fel. A késsel ejtett sebekből is szivárgott forró vérem. Végignéztem a sebeimet (már amelyiket láttam) és boldogan állapítottam meg, hogy egyikbe sem fogok belehalni.

- Nálam rendbe szedheted magad mielőtt hazamész.

Könyörgő szemekkel fordultam a hang irányába.

- Kérlek, nehogy azt mondd, hogy az egészet végignézted!- mutattam magam mögé.

Bár tudtam, hogy úgy is így volt. Válaszként minden esetre a már oly sokszor látott mosolyt kaptam, amitől melegség öntötte el az egész testemet.

- És az ugye meg sem fordult a fejedben, hogy segíts?- hangomon érződött, hogy inkább kijelentésnek, mintsem kérdésnek szántam a mondatot.

- Nélkülem is nagyon jól elboldogultál. Merem állítani, hogy az össze eddig élt vadász közül neked van a leghatalmasabb erőd. És egyébként is – sétált hozzám – hogy venné ki magát, ha a Vadász oldalán kezdeném öldösni a fajtársaimat? Oda lenne a tekintélyem.

Na, erre bepöccentem. Bizony nekem is mondhatnak olyat, ami az én biztosítékaimat K.O.- za.

- Kit érdekel a tetves tekintélyed, mikor majdnem…

Nem tudtam befejezni. Ujját finoman nyomta sebzett ajkaimra.

- Lily. Itt a majdnem nem számít. Nem haltál meg. Ez az ami számít – lassan a fülemhez hajolt, s suttogva folytatta. – De te is nagyon jól tudod, ez a te küldetésed, a te utad és neked kell végigjárnod. De ha életveszélyben lettél volna, segítettem volna. Nem akarlak elveszíteni. Szeretlek.

Az utolsó szó annyi féltve őrzött érzést takart, mint amennyit egy egész mondatba is nehezen zsúfol bele az ember. Ezt hívják a normális emberek a Nagy Szerelemnek? Majd megkérdezek valakit, aki járatos a témában.

Lucian elhúzódott éppen csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. Nem kaptam el a tekintetem. Hagytam, hogy minden addig épített védőfalam leomoljon, s akadályok nélkül láthasson a lelkem legmélyebb szakadékaiba.

- Mi bánt? – kérdezte.

- Miért nem nézel inkább ide?- tettem kezét a szívemre. - A szavak csak arra jók, hogy elrejtsék a gondolatainkat – sütöttem le a szemeim.

- Ez igaz. De nem akarlak megsérteni azzal, hogy birtokba veszem az érzéseidet, gondolataidat. Tudok várni – simított végig puha kézfejével az arcomon. – Akkor mondod el, amikor készen állsz rá. És azt, amit akarsz.

Lehajtottam a fejem és Lucian mellkasát kezdtem bámulni.

„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a lelkedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak” – két ujját az állam alá csúsztatta, finoman kényszerítve, hogy ismét a szemébe nézzek. – „Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”

- Legközelebb, ha hallom, hogy szónokot keresnek valahová, feltétlen megadom a számod – mosolyogtam lágyan.

Kezeimet derekára fontam és hozzá bújtam. Arcomat szorosan mellkasához nyomtam. Karjaival szorosan ölelt magához. Csak álltunk, s öleltük egymást. Határtalan nyugalom és békesség kerített hatalmába. Éreztem… én hozzá, s Lucian hozzám tartozik.





- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy én ide beteszem a lábam! – fordultam Lucian felé. – Levegőt veszek és a fejünkre dől az egész – mutattam a házra. Vagyis jobban mondva, ami még volt belőle.

- Akkor ne vegyél levegőt – mosolyogott.

Sötétben is tisztán látszott, hogy a ház nem egy kastély. Kissé… őőő… szellős volt és akkor még finoman és nőiesen fogalmaztam. A romhalmaz, amibe Lucian beráncigálni készült, azon spekulálhatott, melyik lépésünknél esetleg melyik levegővételemnél dőljön a fejünkre. A „ház” és a vámpírom között jártattam a tekintetemet.

- Azt hittem, ti vámpírok igényesebbek vagytok – mondtam, miután rátaláltam a hangomra.

Szája sarkában mosoly játszott, pillantásával mégis elérte, hogy válaszoljak a fel nem tett kérdésre.

- Tudod, a horrorfilmek – zártam rövidre.

Nem reagált semmit. Állt előttem egyhelyben és a megszokott mosolyt viselte. Zavart. Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat. Testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem és egy darabig ezt ismételgettem… majd meguntam.

- Nézd Lucian! Nem értem miért hoztál egy… - igen intenzíven kerestem a megfelelő szót. -… egy putriba. Nem vágyom palotára nyolcvan szobával. Csak egy használható fürdőszobára tartanék igényt. De arra minél előbb. Szóval, ha csak azért hoztál ide, hogy…

- Látom, még mindig nem tanultad meg, hogy ne ítélj első látásra – mondta fejcsóválva, s az ajtó (kivételesen az még volt) felé indult.

Frappáns visszavágás érlelődött a fejemben, de mire megérett, Lucian eltűnt a ház alakban egymásra pakolt téglák között. Új szitokszavakat teremtettem.

- Lucian, várj már! – kiáltottam utána. – Nem hagyhatsz itt! Engem senki nem hagyhat így itt!

Reakció nuku. Kénytelen kelletlen elindultam utána. Óvatosan löktem be a föntebb ajtónak nevezett fatáblát. Rögtön az első lépésnél majdnem hasra estem egy nagy adag törmelékben. Csodálom, hogy Lucian nem kezdett el csuklani, pedig szidtam elég erőteljesen.

A vak sötétben bukdácsoltam. Kiabálni nem mertem. Ki tudja? Erős hanghullámok plusz egy kaiba egyenlő totális öngyilkosság. Nem éppen ilyennek képzeltem a halálomat. Könyörgöm! Vadász vagyok! A vadászok meg nem ilyen romhalmazokban halnak meg, hanem hősiesen a csatatéren. Na, az már valami, de ez az omlásveszélyes izé nem méltó a halálomhoz!!!

- Nézz a lábad elé, különben tökéletesen fogsz alakítani egy labdát – hallottam meg Lucian hangját. Megörültem. Aztán egy perc múlva már csak bambán meredtem abba az irányba, ahonnan a hangot véltem hallani.

- Lépcső!

Közvetlenül a hátam mögött szólalt meg. Nem vagyok ijedős fajta, de mégis hatalmasat ugrottam. A törmelékeket kihagytam a számításból és ennek köszönhetően seggre ültem. Lucian hangosan felkacagott. Meg is lepődtem. Soha nem láttam (ez esetben a hallottam kifejezés a helyes révén, hogy akkor sem láttam) nevetni. Mosolyogni milliószor, de nevetni egyetlen egyszer sem. Melegség áradt szét bennem. Gyomrom öklömnyire zsugorodott. Ma már másodszor. Ez jelent valamit nem?

- Csak nem megijedtél? – kérdezte gúnyosan.

- Nem. Csak a kontaktlencsémet keresem – feleltem ugyanabban a stílusban.

Felálltam és leporoltam magam. Bár gőzöm sincs minek. Csupa alvadt vér meg dzsuva voltam. Egy kis por, nem oszt, nem szoroz, de szépségversenyen azért nem indultam volna.

- Szeretnél még pár lila foltot a meglévők mellé, vagy megbízol bennem és megengeded, hogy lekísérjelek.

- Nem vagyok ovis – mondtam. Kijár nekem minimum egy Nobel- díj, mivel hangomban csöppnyi gúny sem volt. Fejlődőképes vagyok. Jó tudni.

Hallottam, hogy elindul lefelé a lépcsőn.

- De bízom benned és újabb színes részre sem vágyom túlzottan – fűztem hozzá.

Fogalmam sincs, mikor és hogyan került mellém, csak azt éreztem, hogy nem nincs talaj a lábaim alatt és komótosan zötyögök lefelé. Lucian ölében.

- Hé! Lekísérésről volt szó, nem pedig levitelről – jegyeztem meg tréfásan és átöleltem a nyakát.

A lépcsőt hatalmas vasajtó zárta. Alatt halovány fény szűrődött ki. Mivel Lucian két keze velem volt tele, lábbal nyitotta ki a vasdarabot.

A kinti sötétség után kellemes volt a gyertyák által nyújtott félhomály. Az ajtó hang nélkül csukódott be mögöttünk. Leeresztett az öléből, de nem engedett el. Szája gyengéden ért az enyémhez. Nyelvével nyelvem becézgette. A gyengéd, becézgető csók szenvedélyessé változott. Test tapadt a testhez. Megszűnt létezni az egész világ. Halk sóhajok szakadtak fel torkomból. Lucian szinte falta a számat. Mintha belém akart volna költözni.

Ajkait elszakította ajkaimtól. Remegtem a vágytól. Akartam. Éreztem, kész vagyok mindenem neki adni. És tudtam, ő is kíván engem. Óriási erőfeszítésébe kerülhetett megtörni a csókot.

- Későre jár – mondta alig hallhatóan.

Úgy látszik ez a nap a suttogás és ordítozás napja.

- Menj, szedd rendbe magad! Aztán haza kísérlek.

Lassan hátat fordított nekem és sietős léptekkel távozott. Magamra maradtam. Szívem őrületes ritmusban táncolt. Nem is tudtam, hogy ezt a tempót is képes megütni. Térdeim remegtek és légzésem sem volt éppen egyenletesnek mondható. Testem minden egyes porcikája izzott a vágytól.