1. fejezet

Szerelem. Mit is jelent? Milyen érzelmek alkotják, ezt az egyetlen, rövid, de mégis oly nagyra becsült szót? Szeretet… barátság… bizalom… odaadás… önfeláldozás. És még sorolhatnám.

Mikor először tekintettem meg sötét alakját, nem jelentett mást, mint bármelyik másik a fajtájából. Gyilkolásra és az ártatlanok sikolyára vágyott. Imádta nézni az emberek rémült arckifejezését, mikor megmutatta nekik valódi arcát és kiitta belőlük az életet jelentő nedűt. A szemükben vadász volt, de az enyémben csak egy újabb préda… és én voltam a vadász. Az ősi törvények kitaposott ösvényén haladtunk.

Számtalanszor küzdöttünk meg egymás ellen, de soha egyikünk sem tudott felülkerekedni a másikon. Ha jobban belegondolok alkalmunk lett volna elég, hogy megöljük a másikat, de nem tudtuk. Ez nem volt véletlen. Sosem hittem a véletlenekben és még mai napig nem hiszek bennük.

A rengeteg küzdelem között, az ősi törvénytől eltérően, szövetségre léptünk, egy hatalmas erő miatt, ami a szerelem volt. Sosem gondoltam volna, hogy a vámpírok képesek ilyen intenzíven szeretni, persze a maguk módján. Felkeresett és a segítségemet kérte a szerelméért. Kompromisszumot kötöttünk: én segítettem rajta és démoni kedvesén, ők elhagyták a várost. Azt reméltem, örökre. Hogy miért? Kétszer már teljesítette a feladatát és megölt két vadászt. Tizenhat éves voltam és nem akartam a következő trófea lenni. Már az első találkozásunknál éreztem, milyen hatalmas energia lakozik benne és ez megrémített. Tartottam tőle. Még alig lehetett kétszáz éves, de mégis akkora erő birtokában volt, mint egy már fél évezredet megélt mester. Nekem mindenki elhiheti, hogy az nem éppen egy fuvallatnyi. Tapasztalatból mondom. Mikor elmentek felszabadultnak éreztem magamat.

De ez az érzés nem tartott sokáig. Pár hónappal később visszajött a városba. Egyedül. Egy sötét sikátorban futottunk össze újra. Borzongás futott végig a testemen… féltem. Érezte a félelmem és mosolyra húzta az ajkait. Körbejárt. Tekintetének súlya ólomként nehezedett rám. Megállt velem szemben és mélyen a szemembe nézett. Nem próbáltam kerülni tekintetét, ami végzetes hiba is lehetett volna. Ha beveti ellenem a vámpírbűbájt és a szemei magával ragadnak, bármit megtettem volna, amit kér, s később nem is emlékeztem volna rá. De nem történt semmi. A Figyelőm, George szerint, ahogy erősödöm, úgy válok majd egyre immunisabbá mindennemű démoni mágiával szemben. Tudtam, ez most nem rajtam múlott. Csak és kizárólag rajta. Sokáig bámultam az éjfélkék szempárba, próbáltam kiolvasni, mire gondol éppen, de nem tudtam. Csak néztük egymást. Öltözéke, mint mindig, akkor is fekete volt, akárcsak hosszú haja.

Tekintete fogva tartott, s nem vettem észre, hogy olyan közel került hozzám, hogy testünk majdnem összeért. Nem akartam tudni vele kapcsolatban semmit. És mégis mindent tudni vágytam. De ez nem az ő műve volt. Megérzem, ha valaki bűbájt vet be ellenem. Olyan, mintha karok ölelnének át. Simogatnak, becézgetnek, és mikor már nem tudsz józanul gondolkodni, kényszerítenek. Nem éreztem ezeket a metaforikus karokat sehol. Kicsit megrémített, hogy többet akarok tudni egy vámpírról, minthogy egy vámpír. Pontosítok: A vámpírról. El kell mennem innen mielőtt valami olyan dolog történik, amit nagyon, de nagyon nem akarok, gondoltam magamban. El a sötét sikátorból, egyenesen hazáig. Az agyam egyik felével rá koncentráltam, figyeltem minden rezdülését, a másikkal a lábaimnak próbáltam parancsolni… sikertelenül.

Felsőm alól kicsúszott az állandóan nyakamban himbálózó ezüstkeresztet. Soha nem vettem le. Ki tudja, mikor tör rád egy vérszívó? A nagytöbbség mindig megtalálja a legalkalmatlanabb időpontot az evésre és halálra rémül, ha megpillantja a keresztet. Lucian más. Őt nem rettenti vissza holmi kis kereszt. Nem mintha a jobbomban szorongatott karó megrémisztette volna. Fogtam én azt a karót tisztességesen, de támadni nem mertem. Túlságosan elfáradtam az esti vadászaton. Ha akkor akart volna megölni, már nem lennék itt.

Tekintete a bal karomra vándorolt. Csuklótól könyökig egy hatalmas vágás éktelenkedett rajta. Na, igen. Ilyen és még sok másmilyen vágást, karmolást, harapást szoktam begyűjteni a vadászatokon. Ez is egy hátránya annak, ha az ember lányát a sors vadásznak szánja. De azért van pozitívum is. Még a legsúlyosabb sérüléseknek is elég egy hét és begyógyulnak, plusz heget se nagyon hagynak. Persze vannak azok a bizonyos szabályerősítő kivételek…

Sokat sejtető mosollyal nézett ismét a szemembe. Karomat a hátam mögé rejtettem, nem mintha ezzel elrejthettem volna vérző karomat, hiszen a vámpíroknak nem kell látniuk, hogy vérzel, ahhoz, hogy tudják, vérzel. Megérzik azzal a fene jó szaglószervükkel. A karom a hátam mögött és még egy lépést is sikerült hátrálnom. Plusz pont az én javamra.

Ami ez után következett az már nem az én javamra írható… Lucian hirtelen nekem támad és a csuklómnál fogva a falhoz szorított. Olyan erősen tartott, hogy belefájdult a kezem és ráadásnak még a karót is elejtettem. Vészesen közel hajolt hozzám. Arca pár centire volt csak az enyémtől. Szabályosan megszaglászott.

- Érzem a félelmed szagát, de most nem kell félned Vadász. Nem foglak bántani. Nem miattad jöttem – suttogta halkan, majd ajkát az enyémhez tapasztotta. Hosszan, szenvedélyesen csókolt, kényszerítve, hogy nyissam ki a szám. Nyelvemmel éreztem szemfogait. Simák voltak és kemények.

Mikor ajkaink elváltak még nagyobb félelmet éreztem… nem akartam elhinni, ami az imént történt. Egy vámpírvadász nem smacizik az ellenséggel!!!

- Mondtam már, Lily, hogy ma este nem kell félned – mondta majd felkacagott, de a szorítása nem engedett.

- Akkor mit keresel itt? – kérdeztem halkan. – Azt hittem megegyeztünk! És mi a frász volt ez az imént?

- Tudom, hogy te is élvezted…- mosolyogott.

- Mi a büdös francot keresel itt? – kezdtem visszanyerni elhagyott bátorságom.

- Az egyezségünknek vége szívem. Brie elhagyott. És tudni akarod, ki miatt?

Akarom, vagy nem akarom úgy is megtudom.

- Miattad – nézett egyenesen a szemembe. Arcáról tovaszállt a mosoly… hideg lett és kifejezéstelen. - Mikor először idejöttem, azt hittem egy újabb ugyanolyan unalmas vadásszal lesz dolgom, mint az előző kettő. Nem tudtalak megölni! A rögeszmémmé váltál. Brie elhagyott, azért mert szövetségre léptem veled. Azt mondta, ez legyengített. De nem érdekelt. Örökké csak Te jártál a fejemben. Sokat gondolkoztam, hogy miért nem tudtalak megölni. És rájöttem. Sokkal okosabb és ügyesebb vagy, mint az elődeid voltak. De nem is ez a fő ok. Ők egyedül voltak ezzel a teherrel, de neked itt vannak a barátaid, az édesanyád, akikre számíthatsz. Küzdesz… de csak is értük.

Utolsó mondata elgondolkodtatott. Lucian is, mint a legtöbb vámpír, tud olvasni az emberek lelkében. Különös egy vámpírképesség ez. Ha valamit nem vagy hajlandó bevallani magadnak, csak menj el egy vámpírhoz és ő kimondja helyetted.

Mire feleszméltem a nagy eszmefuttatásból, Lucian már nem volt sehol. Ezt a kvalitást sem túlságosan csíptem. Észrevétlenült járnak – kelnek. Pedig csak egy pillanatra nem figyeltem oda és Lucian már fel is szívódott, mintha ott sem lett volna. Azt sem reagáltam le agyilag, hogy mikor engedett el.

Egész éjszaka az a bizonyos utolsó mondat járt a fejemben. Tudtam, hogy Lucian igazat mondott, mert ott legbelül éreztem, hogy így van, de olyan képtelenségnek hangzott. Azért nem tudott megölni, mert van családom, ha csonka is, és vannak barátaim. A többi Vadásznak nem volt senkije? Az lehetetlen. Valaki kellett, hogy mellettük álljon. Majd megkérdezem George-ot, hogyan éltek drágalátos elődeim, futott át az agyamon.

A csókról senkinek nem beszéltem. Akkor még azt hittem, csak kedvtelésből csókolt meg…

Másnap éjszaka, ahhoz a sikátorhoz mentem először, ahol találkoztunk. De Lucian nem volt ott… Minden éjjel titkon reméltem, hogy eljön a temetőbe. Beszélni akartam vele. De egyik este sem láttam sehol. A sikátoros találkozónk után hosszú ideig nem láttam. Pontosan két évig.