Éjszaka volt. Vadásztam, mint mindig. Hol a közeli parkban, hol pedig a temetőben ólálkodó vérszívókat szemeltem ki magamnak. Mikor melyikhez volt éppen hangulatom. Ha megmentős kedvemben voltam, akkor a parkot céloztam be. Viszonylag sokan, főleg a fiatalok köreiből, imádnak éjszakánként a parkban időzni. Ideális terep a vámpíroknak. Sok- sok önkéntes vacsi, akik nem tudnak róla, hogy milyen lények élnek az éjszakában. Nem egy olyan ember volt már, akit egy héten belül többször is megmentettem, de persze nem emlékeztek semmire. Ugyanis ha egy vámpír nem öl meg, csak megkóstol, kellőképpen elkábít a harapás előtt és másnap, mikor felébredsz, rohadtul nem tudod, hogy mi is történt veled. Kicsit fájni fog a fejed, vagy esetleg megszédülsz a vérveszteség miatt, de semmi komolyabb.
A temető az más tészta. Ott ugyebár nem nagyon szeretnek időzni az emberek, se éjjel, se nappal, ezért nem is nagyon kell megmenteni senkit. Elvétve akad persze egy- két idióta, rajtam kívül, aki éjjelre oda téved, de ez nagyon elenyésző mennyiség. Itt egyszerűen csak meg kell öldösni az éppen aktuális démonokat. És pont.
Aznap éjszakára a sírkertre esett a választásom. Csak végezni akartam pár vámpírral, hogy elmondhassam a mai adag is megvolt, aztán menni haza aludni. De persze nem így történt.
Szokatlanul csendes volt a temető és a környéke is, sehol egy vámpír, vagy egyéb másmilyen szörnyeteg. Síri csend és hullaszag. Gondolkodni kezdtem: vajon az összes vámpírt sikerült felnyársalnom? De hamar rá kellett döbbennem, hogy ilyen „könnyen” nem menekülhetek a sorsom elől. Luciant nem tudtam megölni. És amíg egyetlen démon is él a földön, mindig lesz egy Vadász is.
Eszembe jutott az is, hogy nem olyan régen, a karjaiba hullva zokogtam. Kitűnő alkalom volt számára, hogy megöljön, mégsem tette. Csak ölelt szorosan magához, mintha meg akarna óvni minden sérelemtől, ami még ezen a világon érhet. Miért? És utána mikor, és egyáltalán hogy kerültem haza? Ha ezek a nap milliós kérdései, már most tudom, hogy ma sem leszek milliomos, gondoltam.
Gondolataimból a nyári szellő hűs fuvallata szakított ki. Körbenéztem. Tekintetem egy sírkövön, és az azon ülő alakon állapodott meg. Egy vámpír. Mindig megéreztem őket. Ha koncentráltam nem is kellett odanéznem, hogy tudjam, hol van. De persze én sem koncentrálhattam mindig! Az viszont már zsigerből jött, hogy ha láttam egyet, kapásból megmondtam, nem éppen emberi lény. Mindig megnéztem támadóim arcát. Szerettem tudni, kivel is állok szemben. Ki volt korábban. De az ő arcát nem láttam. Egy hatalmas fa lombja eltakarta a Hold fényét, mely egyetlen gyönyörű lámpaként világította be a temető famentes övezeteit.
- Hogy érzed magad, Lily? – kérdezte a sötét alak, majd felállt a sírkőről.
Amint meghallottam a hangot rögtön tudtam, Lucian az. A szőrszálak égnek álltak a karomon.
- Lucian… - mondanám, hogy meglepett, de számítottam rá. Tudtam jól, ha egyszer újra megtalál, akkor állandóan a nyomomban lesz. - Eddig jól voltam, kösz. De most, hogy találkoztunk, már közel sem olyan fényes az éjszaka és ez csak rosszabb lesz – mondtam gúnyosan.
Előlépett a fa árnyékából. A fényben végre megláthattam gyönyörű arcát. Érzelmektől mentes volt, mint mindig. Igaz, kétszáz év alatt volt elég ideje, hogy tökéletessé fejlessze ezt a bizonyos pókerarcot. Sokan gondolják úgy, hogy a vámpíroknak nincsenek érzéseik. Én tudom, hogy vannak. Mereven figyeltem. Mindig megbénultam, ha megláttam csodás mosolyát. Egyre jobban közeledett felém, én meg, szokásomhoz híven, csak álltam. Hát igen, a rossz berögződések…
Tekintetét az enyémbe fúrta. Megállt előttem, s úgy éreztem, lábaim nem biztos, hogy el fognak bírni.
- Mit keresel itt, Lucian? – kérdeztem remegő hanggal.
Fejet hajtott és széttárta karjait.
- Minek mentegetőzzek? Az nem az én stílusom. De úgy is tudod, KIT keresek itt.
- Nem. Nem tudom. És barchobázni sincs kedvem.
- Mivel érdemeltem ezt a rengeteg gúnyt?
Jó kérdés volt. Az nem elég ok a szarkazmusra, hogy a beszélgetőpartner egy vámpír? Nem volt kedvem mélyebb diskurzusba elegyedni, így inkább hátat fordítottam és elindultam hazafelé.
- Nyugodt éjszakád volt, ugye? – szólt utánam. És ide a bökőt, hogy nagyon is tudta, ha felteszi a kérdést, úgyis megállok és beszélgetni fogunk. Egy darabig legalábbis.
- Az volt – fordultam ismét Lucian felé -, amíg meg nem láttalak. – Aztán villámcsapásként hasított belém a kérdés. - Honnan tudod? – néztem rá értetlenül.
- Ugyan Lily. Használd egy picit a fejed – mosolygott.
Felismerés suhant át az arcomon. Észrevette. Nekem még gyakorolnom kellett az arcom – nem- mutat- semmit- abból– amit– gondolok -, érzek című műsort.
- Bizony Lily. Én utasítottam a vámpírokat, hogy ma éjszaka még véletlenül se lássák meg benned a potenciális vacsit. Mindenki nagyon jól tudja a fajtámból, hogyha ellenszegül nekem, abból semmi jó és kellemes nem származik. És szenvedni még mi vámpírok sem szeretünk.
- De gondolom nem puszta szívjóságból adtál ilyen parancsot.
- Beszélni akartam veled…nyugodtan. És előre megígérem, hogy ha a szemembe nézel nem fog semmi történni.
- Nekünk nincs miről beszélnünk egymással – mondtam, majd hátat fordítottam és ismét elindultam. Egyik felem remélte, hogy végleg el tudok tűnni a közeléből, de énem egy romlott kis darabkája azt kívánta, bárcsak megállítana. Ha Lucian a közelemben volt, nem voltam képes tisztán gondolkodni. Csak az járt a fejemben, hogy átkozottul szeretnék a karjaiba bújni, megcsókolni. De nem tehetem… ha más miatt nem is, de legalább Adam végett nem.
Mikor betöltöttem a tizennyolcat járni kezdtünk. Attól a pillanattól fogva, hogy igent mondtam a kérdésre, hogy leszek-e a barátnője, olyan lettem, mint egy nagyon értékes, törékeny porcelánbaba. Ezt utáltam benne. Mindig vigyázni akart rám, biztonságban akart tudni, de én szabadságra vágytam. Amíg a gyámom is volt, sokkal kevésbé féltett. Sokszor veszekedtünk is ezen. Néha előfordult, hogy kiszöktem éjszaka, hogy egyedül vadászhassak. Pont úgy, mint régen, azzal a különbséggel, hogy nem az anyám, hanem a barátom elől kellett elmenekülnöm. Annyiszor csodáltam Christ és Josht. Boldogok voltak együtt, imádták egymást. Alig veszekedtek, és ha mégis előfordult, hogy szóváltásba keveredtek nyugodtan rendezték el. Szépen, csendben leültek és megbeszélték. Adam és én nem tudtuk csöndesen lerendezni… a legnagyobb viták akkor voltak, amikor egyedül lógtam el vadászni és véresen, kék-zöld foltokkal tarkítva tértem haza. Természetesen Adam minden alkalommal ébren várt. Hiába reménykedtem, hogy talán majd most sikerül úgy besurranom a házba, ahogy kijöttem, de persze ez sosem jött össze. Adam szemében ott volt a rosszallás, és ha nem is hozta szóba, hogy mi nem tetszik neki, akkor is láttam rajta, valami nem százas. És végül is őt is meg lehetett érteni, hisz csak óvni akart engem. Azt tudtam, hogy ő szeret, de magamban nem mindig voltam biztos. Szerettem… de tudtam, hogy ez nem az a mindent elsöprő szerelem volt, amire vágytam. Sokkal kevesebb volt annál…
Nem jutottam túl messzire… Lucian hangja megállított. Lelkem azon pici darabja repesett az örömtől.
- Tudod jól, hogy beszélnünk kell! – mondta élesen.
- És mégis miről kéne beszélnünk? – fordultam vissza. – Nem vagyunk barátok, nincs közös témánk, amiről cseveghetnénk – hangomban több volt a gúny, mint szerettem volna.
Elindult felém és úgy mondta.
- Ne játszd a tudatlant Lily! Nem mondhatod, hogy nem érzel semmit irántam! Tudom jól, hogy Te is azt érzed, amit én. Gúnnyal próbálod leplezni, de érzem. Érzem, hogy vonzódsz hozzám. És én hozzád. Ennek nem szabadna így lennie, mert ellenségnek születtünk, de ha már így van, el kell fogadnunk. Én már elfogadtam. Hiába küzdesz, a végén úgy is engedni fogsz a kísértésnek és a szívedben fogsz őrizni.
Egy lépéssel előttem állt meg.
Tudtam, éreztem, hogy igaza van. Utáltam, ha Luciannek volt igaza. Tényleg harcoltam az érzéseimmel. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha irányítani tudnánk az érzelmeinket.
- Tudod… azt hiszem, igazad van – néztem fel a szemébe. – Harcolok. Mikor betöltöttem a tizennyolcat összejöttem az új figyelőmmel, Adammel. Tudta és elfogadta azt, aki/ami vagyok, magamért szeret és nem a képességeimért. Nekem pedig ilyen emberre volt/van szükségem. De amióta visszajöttél…- elakadtam. Tüntetően megráztam a fejemet. Képtelen voltam befejezni.
- Kérlek, folytasd! – megtette az utolsó lépést. Testünk összeért. Nem fordítottam el a tekintetem. Még mélyebben a szemébe néztem és folytattam lesz, ami lesz alapon.
- Amióta visszajöttél és Adam megcsókol, mindig arra a csókra gondolok. Azt remélem, hogy találkozunk, és újra megcsókolsz. De nem tehetem ezt Adammel. Nem érdemli meg, hogy játszadozzak vele.
- Ne kínozd magad! Nézz magadba és mondd meg őszintén! Boldog vagy abban a kapcsolatban?
Nem akartam hazudni. Úgy is érezte volna, ha nem mondok igazat, de titkon tudtam, hogy mind a ketten tudtuk a választ. Nem mondtam ki hangosan. Féltem, hogy azzal túlságosan is igazzá vált volna. Csak a szemeimmel beszéltem.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte suttogva.
Lassan bólintottam.
Őrjítő lassúsággal ért puha ajka az enyémhez. Átölelt és csókolt. Lágyan, majd tele szenvedéllyel. Átkaroltam a nyakát és visszacsókoltam. Nyelvemmel végigsimítottam a már ismert szemfogakat. Vér ízét éreztem a számban, de nem érdekelt. Éveket vártam arra a pillanatra és nem akartam többet titkolni vagy harcolni ezekkel az érzésekkel. Azt akartam, hogy a csók soha ne érjen véget. A sötétben, a bűnös ösvényre lépve igazán boldog voltam. Karjaiban éreztem magamat tökéletes biztonságban. Az ellenségem karjaiban.
Csak Lucian és én léteztünk. Csak ő és én voltunk ott… és a Hold tanúnak. Legalábbis én sokáig azt hittem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése