2. fejezet

Már volt egy hete, hogy éjszakánként nem aludtam többet egy óránál. Nappal suliba jártam, mint a többi korombeli leány, éjszaka viszont vámpírokra és más természetfeletti lényekre vadásztam. Ez nem mondható el minden korombeli lányról. Ebben az emberöltőben én voltam a szerencsés kiválasztott. A Vadász. Nem is tudom, hogy a nagyokosok miért is gondolták azt, hogy egy vadász ötven évig is húzza. Legjobb tudomásom szerint, az eddig élt összes elődöm hamar bedobta a kulcsot. Nem valami bíztató jel… Na, de majd én! Én leszek az első Vadász, akinek sikerül családot alapítania és boldog nagymamaként fog visszagondolni ezekre a borzalmas időkre, hacsak egy olyan szörny nem öl meg, amivel már lassan négy éve vívom sajátos harcomat. A gimnázium. Azt mondják, hogy ami nem öl meg az megerősít. Majd meglátjuk…


A gimiből már csak pár hónap volt hátra, de kérdéses volt kibírom-e. Sokat hiányoztam, ami így érettségi előtt nem a legfrankóbb dolog. Mikor nagyon sok vagy nagyon látványos sebeket szereztem nem engedtek suliba menni. Hogy kik? Az a kevés ember, aki tisztában volt vele, hogy ki/mi vagyok és mindennek ellenére elfogadott. Vadász énemet nehéz volt elrejteni. Összesen három ember tudott az én kis titkomról… ennyi volt a barátaim száma is. Kicsit csekély, nem? Bár tudtam, rájuk, bármilyen nagy is a baj, számíthatok. Igaz barátaim voltak. És kezem - lábam összetehetem, hogy legalább barátaim voltak. Az egészséges párkapcsolatokról meg inkább ne is beszéljünk. Voltak olyan időszakok az életemben, amikor megpróbáltam nyitni a fiúk felé, de mindig balul sült el. Mindig oda jutottunk, hogy meg kellett mentenem őket, valamilyen szörny elől. A fiúk egy része nem bírta elviselni, hogy a csaja erősebb legyen nála, a másik csapat meg csak az izgalom és a természetfelettihez való vonzódás miatt maradt volna velem. Nem miattam. Nekem olyan, valaki kellett, aki csak és kizárólag magam miatt szeret. Talán egyszer…

Visszakanyarodva a barátaimhoz… Az egyikük Adam volt. George halála után a Figyelők Tanácsa őt találta mellém a legalkalmasabbnak. Nekem tök mindegy, ki lett volna az új Figyelőm. Én elvagyok mindenkivel… amíg ki nem készítem. Egy darabig Adamet sem voltam hajlandó elfogadni. Szegény nagyon megszenvedett, míg végül bevallottam, hogy kedvelem és nagyon jó barát. De akkor is vissza akartam kapni George-ot. Mindig az apa szerepét töltötte be az életemben. Járőrözni voltunk éppen és nagyon sok vámpír támadott meg minket. Engem egy tucat körbefogott és mire végeztem velük, már ott feküdt a földön… élettelenül. Ma napig hibásnak érzem magamat a halála miatt. De mind ez nem lett volna elég nagy tragédia az életemben. George halála után nem sokkal édesanyámat is elvesztettem. Autóbalesetet szenvedett. Miután senkim sem maradt, Adam vett magához. Adam csupán négy évvel volt idősebb, mint én. Az elején kicsit zavart a dolog, de szerencsére hamar hozzászoktam és így, nem mellesleg, biztosítva volt a vadász életem. Nem kellett kilopakodnom az éjszaka közepén. Csak szóltam, hogy elmegyek és már ott sem voltam. Általában. Furi volt, hogy Adam a Figyelőm és egyben a gyámom, a mostohapapám is. Egyetlen egy napot töltöttünk el úgy, hogy én poénból apának szólítottam. Ugyanezen nap végére kiakadt és megkért, maradjunk az Adamnél. Vicces egy nap volt.

A másik két ember, aki mindig a segítségemre siettet, ha bármi problémám volt Christie és Josh. Mikor a városba kerültem megmentettem őket egy sereg vámpírtól. Attól az éjszakától kezdve nagyon jóban voltunk. Néha még az esti vadászatokra is elkísértek. Tudtam, hogy ők nem az erőmet szeretik, hanem engem. Csak és kizárólag engem.

Christie kb. százhatvan cm magas; hosszú, vörös hajú lány volt. Josh és ő egy párt alkottak. A fiú egy fejjel magasabb volt Christie-nél és nálam is. Szeme színe tökéletesen harmonizált mindig felzselézett, barna hajával.

Ők hárman segítettek nekem mindenben. Imádtam őket, de minden próbálkozásuk ellenére édesanyám és George halála után még magányosabbnak éreztem magamat.

Mindez egy évvel az előtt történt, hogy Lucian újra a városba jött.

Hajnali kettő volt. Még mindig a temetőben mászkáltam. Végeztem a feladatomat. Hosszú, fekete hajamat mindig lófarokba fogtam a vadászatokhoz, bár egy – két tincs mindig kiszabadult a hajgumi fogságából és rakoncátlanul hullott az arcomba. Éppen édesanyám sírja felé tartottam, mikor egy csapat vámpír rontott rám. Éreztem, hogy több zúzódást is sikerült bezsebelnem, de végleg a halálba küldtem az összeset.

Ültem a fűben, a sírok között és szitkozódtam, hogy megint dobhatok ki egy adag ruhát a kukába, mert elszakadt és/vagy csupa vér. Nem hallottam semmit, de egyszer csak megjelent. Talpra ugrottam és magamat kezdtem el szidni, hogy ennyire óvatlan voltam. Semmi kedvem nem volt akkor harcolni, túlságosan fáradt voltam. Mindig akkor talált meg, amikor egy adag vérszopó már jól kifárasztott. Vártam mikor támad rám. Csak álltunk egymással szemben a sötét temetőben. Tekintetét igyekeztem jó messze elkerülni.

- Rég találkoztunk – szólalt meg halkan a nesztelen éjszakában.

- Két éve.

- Bizony Lily. Két éve. Mikor utoljára láttalak, még csak egy kislány voltál, aki piszokul félt, ha a közelében voltam – mondta, majd egy lépést tett felém. Én meg sem mozdultam. – És ahogy az utóbbi időben néztelek, sokat fejlődtél. Akkor is nagyon ügyes voltál, nah de most! Látom, már a Figyelőd sem kísérget, mint régen.

Minden egyes szóval közelebb lépett hozzám. Próbáltam hátrálni, de egy hatalmas fa vágta el az utamat. Utáltam, ha sarokba szorítottak. Általában nem sikerült senkinek, Lucian mégis mindig elérte, amit akart. Mikor megállt előttem, már csak pár lépés választott el minket egymástól. Féltem. De nem attól, hogy rám ront és megöl. Tudtam, úgy sem tenné meg, azt ugyan nem tudom, hogy miért voltam benne ennyire biztos, de tudtam. Sokkal inkább féltem magamtól, mint tőle. Rettegtem attól, amit éreztem. Nem tudtam, vagy csak nem akartam felfogni ésszel, a bennem kavargó zűrt. Az ismeretlen érzés a sikátorban vett körbe - akkor, mikor először megcsókolt – vagy talán már az előtt is bennem lappangott, de ott vált világossá mégis elfogathatatlanná. Soha azelőtt nem éreztem még hasonlót.

Kínos csend telepedett az éjszakára. Egyikünk sem szólalt meg. Lucian folyamatosan engem figyelt. Le nem vette volna rólam a tekintetét. Hol az arcomat fürkészte, hol máshová tévedt a tekintete. Én minden erőmmel azon voltam, hogy palástolni tudjam a bennem dúló érzelmi harcot, és hogy ne nézzek fel a csodás éjfél kék szemekbe. Próbáltam racionális érvekkel meggyőzni saját magam, hogy nem érezhetem, amit érzek, hiszen én vagyok a Vámpírvadász ő pedig a vámpír. Ennek nem szabadott volna így történnie. Nem kívánhatom a csókját, nem vágyódhatom az érintéséért, a teste közelsége után. TILOS! Ez csak egy múló szeszély!

Nem tudom, mi ülhetett ki az arcomra a belső viszály közepette, de azt láttam, hogy Lucian nagyon is jól szórakozott rajtam. Meg sem próbálta palástolni. Arcán hatalmas mosoly terült el. Meleg borzongás futott végig az egész testemen. Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Jógalégzés egykettőháromnégy be és egykettőháromnégy ki. Az egyre kínosabb csendet Lucian törte meg.

- Az érzelmeid az arcodra vannak írva – suttogta fülembe.

Kezeimet a mellkasának nyomtam, hogy ellökjem magamtól, de amint hozzáértem nem akartam megtenni. Szája az enyémhez közelített. Szívem vad ritmusra járta táncát.

- Kérlek, ne…- leheltem ajkaira.

Elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Még mindig próbáltam kerülni tekintetét. Két újával az állam alá nyúlt és finoman maga felé fordította az arcomat.

- Nyugodtan a szemembe nézhetsz, Lily. Nem fogok semmit csinálni, ígérem – mondta.

Hittem neki. Lassan emeltem fel a tekintetem, míg meg nem pillantottam a gyönyörű, rám szegeződő szempárt. Csodásabb volt, mint bármikor máskor. Láttam rajta, hogy próbál a fejemben, a lelkemben olvasni.

- Az érzéseidet nem irányíthatod – szólalt meg végül. – Azok jönnek, majd mennek, vagy örökre veled maradnak. Nem segít, ha behunyod a szemed és azt kívánod, bárcsak ne lennének.

- De ez lehetetlen… én… én nem érezhetek ilyet. Nem érezhetünk így egymás iránt! Ez nem lehetséges! Ez az ösvény nekünk TILTVA van! És én egyáltalán nem is akarom, hogy ez megengedett legyen!

Lucian csak sóhajtott a kitörésemre és halkan hozzátette:

- Tudom, hogy ez félelmetes, de…

- Félelmetes?! – kérdeztem szinte ordítva és ellöktem magamtól. Ez a mondat, vagyis mondatnak induló valami totálisan kicsapta nálam a biztosítékot. – Az nem kifejezés, hogy „félelmetes”! Ez… ez nem lehet valós. Régen nem éreztem már sem nyugalmat, sem biztonságot senki mellett. De amikor te velem vagy és hozzám érsz… az…- nem bírtam folytatni. Hangom elcsuklott. A sírás kerülgetett.

- Rengeteg fájdalom van benned. Mi történt az elmúlt két évben Lily? Tizennyolc éves vagy… élvezned kellene az életet – hangja halk volt. Közelebb jött, de nem ért hozzám. Ez plusz pont Lucian számlájára.

- Hogy élvezhetném az életet? – kérdeztem. Hangom tele volt gúnnyal. – Egy normális korombeli lány élete sem fenékig habos torta, hát még az enyém! Nappal suli, éjszaka temető. Soha nem lehet normális életem. Minden éjszaka úgy indulok el otthonról, hogy akár ez lehet az utolsó vadászat, mert egy erősebb vámpír megöl. Ezt az érzést már épp kezdtem megszokni. Aztán, hogy véletlenül se könnyítsék meg az életemet, tavaly George és az édesanyám is meghalt. Most meg itt vagy te… egyszerűen ez már túl sok nekem - éreztem, hogy forró könnycseppek folynak végig az arcomon. Térdeim hirtelen összecsuklottak alattam, de mielőtt elestem volna elkapott. Forró csókot nyomott a homlokomra, s szorosan ölelt magához. Nem ellenkeztem… arcom mellkasára hajtottam és szorosan kapaszkodtam fekete ingébe. Hangtalanul zokogtam a csendes éjszakában. Minden addig elfojtott érzés; bánat, fájdalom, előtört belőlem. Nem tudtam és nem is akartam eltitkolni őket. Még szorosabban bújtam Lucian ölelésébe és hagytam, hogy könny áztassa arcom.

Reggel a szobámban ébredtem. Az utolsó, amire emlékszem az éjszakát illetően, hogy hosszú idő után akkor és ott újra sírtam… Lucian karjaiban. Nem tudom, meddig voltunk még a temetőben, vagy hogy hogyan kerültem haza, de nem is érdekelt. Csak örültem, hogy otthon lehetek.