Mikor újra tudtam gondolkodni, feltűnt, hogy egy hatalmas, kör alakú hallban állok. A vörös selyemmel borított falon férfiak képmásai sorakoztak. Az egyik freskó magát a Vámpírok Urát ábrázolta. És ezt honnan tudtam? Hallottam a meséket minden vámpírok királyáról, aki kegyetlen és legyőzhetetlen; olvastam különböző tényszerű leírásokat is, mikor annak idején George rákényszerített. Mindig azt mondta, egy vadásznak nem csak erősnek és gyorsnak, de eszesnek, ravasznak is kell lennie. Én igyekszem, bár általában előbb jár a szám és a kezem, mint az eszem. Pech!
Visszakanyarodva a Vámpírkirályhoz: minden egyes könyv, amit valaha is olvastam róla, egy álomszép férfit próbált a képzeletbe festeni, akinek szinte senki nem bír ellenállni. Sokszor próbáltam magam elé képzelni, de amint megláttam a festményt, rá kellett döbbennem, hogy a képzeletemben élő vámpír szépsége meg sem közelítette a valóságot. Hosszú, aranyszőke haját bármely, magára egy kicsit is adó nő megirigyelné; a hidegséget, de ugyanakkor melegséget is sugárzó tengerkék szempár mindenkit megigéz, még így, képen keresztül is; vékony, szigorú ajkai csókra csábítják a védtelent és persze mindezek mellett elengedhetetlen a hófehér, még ránézésre is selymes bőr. Valóban egy álomkép.
Nem volt nehéz felismerni. De mondjuk az is sokat segített, hogy ez a portré volt a legnagyobb mindközül és ez feszített a legcsicsásabb keretben. Gondolom, minden tisztességes vámpírlakban találnák hasonlót.
A többi mázolmányról számomra ismeretlen vámpírok tekintettek le rám. Valószínűleg ők is nagy és híres vérszívók voltak, különben nem valószínű, hogy Lucian az előszobában tartaná az arcképüket. Majd utánajárok. De minden esetre frusztrált a dolog. . Mintha az összes azt leste volna, mikor mászhat le a vászonról és mélyesztheti belém a tűhegyes fogait. Végül is mindegy. Ezek csak képek. Akkor is csak azok lesznek, ha így néznek rám és pont.
A festmények alatt, a fal mentén antik tárolók tették közszemlére becses portékáikat. Az egyikben a régmúlt pénzérméi, egy másikban XII. századi másolt kódex. Tisztára, mint egy múzeum.
Miután kellőképpen elteltem a látványosságokkal felmértem a pozíciómat. A hallból öt irányba indulhattam. Hátam mögött a belülről selyemmel takart vasajtó, onnan jöttünk. Idáig stimmt. De a maradék négy folyosó közül melyiket válasszam, hogy eljussak a fürdőig? Ez volt a nap nagy kérdése. Ha valaki megválaszolja, pénzjutalomban részesül!
Milka lila gőzöm nem volt, merre induljak. Hát… akkor jöjjön a dedós módszer. Agyam egy pókhálós zugából előbányásztam kedvenc gyermekkori kiszámolómat (lehet tippelni, melyik volt az! Valóban! Az ecc- pecc). Tudom, tudom, kicsit ovis módszer, de ez van.
A versike szerint a szélső, jobb oldali járatot kéne választanom (persze magamhoz viszonyítva) és mivel nem volt semmi egyéb használható ötletem a helyes irányt illetően, elindultam a kijelölt úton. Mondanom sem kell, hogy szoba szobát követett, de persze a fürdőt semerre sem találtam. Haha! Lily Vámpírországban. Alice és köztem csupán annyi a különbség, hogy míg a kiscsaj egy kitalált figura, egy fantáziavilágban, addig én hús, vér ember vagyok a valóságban. Én jártam rosszabbul.
Bolyongásom nem vezetett sokra. Csak azt sikerült megállapítanom, hogy Adam háza-, ami mellesleg szép, nagy családi házikó- Lucianéhez képest tanyasi parasztlak.
- Lucian! - ordítottam el magamat, mikor meguntam, hogy kóválygok, mint gólyafos a levegőben.
- Tessék? - lépett ki a szomszéd szobából a szólított.
Háborogni akartam, hogy mi a büdös francért nem elég neki egy kisebb, de ugyanakkor annál inkább bejárható lakás, de amint megláttam meztelen felsőtestét, haragom elpárolgott, mintha soha nem is lett volna, s helyét a vágyakozás vette át. A vágy, hogy megérintsem, végigsimítsak rajta a nyelvemmel és csókokkal borítsam.
- Lily? - hangja kizökkentett a képzelgésből. – Minden rendben?
- Bocs. Ne haragudj! - szorítottam tenyeremet a homlokomra hatalmas sóhaj kíséretében. – Kicsit elbambultam. Nézd! - emeltem fel a tekintetemet. – Tocsogok a mocsokban, fáradt vagyok, de annyira, hogy szerény véleményem szerint egy zombi agykapacitása nagyobb jelen pillanatban, mint az enyém, ami lássuk be, igencsak gáz. Le szeretnék zuhanyozni és aludni, de ebben a labirintusban nem találom a fürdőszobát. Nem jött be a mindig- balra- fordulj!, még a kiszámolós módszer sem volt nyerő.
- Gyere! - ragadta meg a csuklóm és kezdett húzni maga után.– Már odakészítettem egy törölközőt és az egyik vendégszobában megvetettem neked az ágyat.
Hm… milyen kis házitündér itt valaki! Ki gondolta volna!?
Miközben Lucian vonszolt, próbáltam memorizálni, mikor?, merre?, hány lépést? A harmadik hatalmas hálószoba után elvesztettem a fonalat.
- Ez mind nagyon kedves tőled- szólaltam meg nagysokára. -, de nem maradhatok éjszakára. Haza kell mennem. Adam már biztosan aggódik értem. Csak gyorsan lezuhanyozok, ha megvan a fürdő és már itt sem vagyok.
Lucian megállt a következő ajtó előtt, s nagy sóhajjal felém fordult.
- Nem gondolhatod komolyan, hogy így elengedlek! Nézz csak magadra! Csupa seb vagy, alig állsz a lábadon. És tekintve, hogy azt nem fogod engedni, hogy hazakísérjelek, én meg nem engedlek egyedül elmenni, más alternatívát nem nagyon látok, minthogy itt alszol.
- De Adam… - kezdtem volna tiltakozni.
- Adam nagyfiú. Tud vigyázni magára és nem fog félni egyedül a sötétben. Mellesleg van telefon. Felhívod és elmeséled neki, hogy egy barátodnál töltöd az estét, biztonságban. Reggel, mire felébred, te már ott állsz az ágyánál a szokásos, mindennapi kávéjával a kezedben.
- Rendben - egyeztem bele végül és még egy fáradt kis mosolyra is futotta.
Na, nem mintha olyan baromi sokat kellett volna győzködni. Fáradt voltam és ilyenkor nem szeretek olyan vitákba bonyolódni, amiből úgysem kerülhetek ki győztesen.
Lucian bólintott és lenyomta a háta mögött a kilincset. Ta- da- da- dam! Láss csodát! Végre meglett a fürdőszoba. El sem veszett. Komolyan mondom, alig mertem elhinni.
- Te mondd! Kisebb lakás nem lett volna elég szerény személyednek? Mondjuk olyan, amiben a magamfajta laikus nem téved el- vetettem fel az ötletet.
- Ha párszor itt töltesz egy napot, vagy éjszakát, már nem egy hatalmas útvesztőként fogsz gondolni rá.
- Aha - hangzott hatalmas IQ-ra valló válaszom, majd eljutott a tudatomig Lucian kijelentése. – Mi van? - emeltem fel tiltakozóan a kezeimet. – Miből gondolod, hogy a mai éjszakán kívül máskor is itt szándékozom eltölteni az időmet?
- Itt fogod.
- Ezt én szeretném eldönteni.
Úgy tettem, mint aki hű de nagyon gondolkodik, persze csak a hatásszünet kedvéért.
- Döntöttem. Nem leszek itt veled máskor- jelentettem ki határozottan és megtettem az utolsó lépést a fürdő felé.
Automatikusan a kapcsolót kezdtem keresni a kezeimmel a falon.
- Mit keresel?
- Mondjuk egy villanykapcsolónak álcázott tárgyat- feleltem és matattam tovább.
- Az nincs.
Egyszerű, tömör, lényegre törő. He? Csodálkozva fordultam Lucian felé és feltettem a nagy filozófiai kérdést:
- Akkor hol kapcsoljam fel a villanyt?
- Ott nincs villany- bökött a fürdőbe.
- Nincs villany - ismételtem. Szuper! Ismételni már tudok, túljutottunk az ovi szintjén. – Szóval akkor most tök sötétben kell fürdenem? Ne érts félre! Nem arról van szó, hogy félek a sötétben, csak tudod, én nem látok…
- Senki nem mondta, hogy sötétben kell fürdened.
- De az előbb…
- Igen. Villany valóban nincs.
Gyorsan osztottam, szoroztam, de a végeredmény nem nagyon akart változni.
- Javíts ki, ha tévednék, de a „villany valóban nincs” kijelentés egyenlő azzal, hogy nincs fényforrás. És ha ezt a gondolatmenetet viszem tovább, a végkifejlet az, hogy sötét volt/van/lesz odabent - böktem hátra a vállam felett.
- Túlságosan is a jelenben élsz.
- Bocs, hogy anyáméknak röpke tizennyolc, nem száztizennyolc éve sikerült összehozniuk- gúnyolódtam. – Ilyen a modern emberi gondolkodás. Ez van.
- Mi az, amit már nagyon régóta ismer az ember és mindamellett, hogy meleget ad, még remek fényforrás is?
Ez mos komoly? Találós kérdés az éjszaka közepén? Könyörgök! Jelenleg egy agytekervényem van és még az is kiegyenesedett! Megvan!
- Tűz - mondtam magától értetődően. - Tüzet akarsz rakni a fürdő közepén? - csodálkoztam. Hát igen. Nekem is késő volt már.
- Remélem ez nem komoly kérdés volt - Lucian hangjában őszinte remény csengett.
- Persze, hogy nem - masszíroztam meg lüktető halántékomat. – Szóval?
- Mit szóval?
Jó. Nem csak nekem volt nehéz napom.
- Mivel fogsz fényt csiholni?
- Gyertyák.
- Hm. Hangulatvilágításos fürdés. Ilyenben még úgysem volt részem - mosolyogtam.
Lucian rám villantotta imádott mosolyát. Mikor belépett mellettem a fürdőbe, gyengéden végigsimított az arcomon. Beleborzongtam ebbe az egy érintésbe is. Lehunytam a szemeimet és elképzeltem, milyen érzés lehet, ha a testem más pontjait is ilyen gyengédséggel érinti. Csúnya, csúnya Lily! Ezt azonnal verd ki a fejedből!
Mikor kinyitottam a szememet kedvenc vámpírom még mindig előttem állt.
- Mi van? - förmedtem rá.
- Imádom nézni, amikor átadod magad a gondolataidnak. Az érzéseidnek.
- De én nem is…
Szájával tapasztotta be az enyémet, ezzel elvágva a teljesen felesleges tiltakozást. Mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy amit mondani készültem, finoman szólva is hazugság lett volna.
Hirtelen szakította meg a csókot, s ment tovább, mintha mi sem történt volna. Végül is igaza volt. Egy csók nem nagy dolog. Ez az kislány! Mondogasd csak, hátha elhiszed egyszer!
Hátamat nekivetettem az ajtófélfának és Luciant néztem. Nem nagyon hiszem, hogy akad még egy olyan férfi ezen a világon, aki ilyen szexisen tudna gyertyákat gyújtogatni. És én szeretem őt. Ő viszont szeret engem.
A nagy pasi nézés közepette azért szakítottam időt a fürdő megcsodálására is. Minél több gyertya kelt életre, annál több minden tárult a szemem elé. A lehető legízlésesebben volt berendezve. Az egész helyiséget márvány borította. Az ajtótól jobbra, a sarokban egy hatalmas zuhanykabin és előtte, a földön egy puha, plüss hófehér szőnyeg. Az ajtóval szemben, a hátsó falon egy gyönyörű, művészien kimunkált kád és mindamellett, hogy meseszép volt, még hatalmas is. Ebbe vagy öt ember kényelmesen elfér, gondoltam kellő irigységgel.
Tekintetem tovább siklott és egy szép nagy pultba, a pult közepében lévő fényes mosdókagylóba ütközött. A látványt azonban a mosdónál lévő falra ragasztott tükördarabok tették teljessé. Olyan volt, mintha egy nagyobb méretű tükröt összetörtek volna és a darabkáit visszaillesztették a falra, de nagyon látványos volt.
Ugyan még csak pár perce csodálhattam, ennek ellenére rögtön belezúgtam. Egyszerűen nem bírtam betelni a látvánnyal.
- Azt hiszem, kiábrándultam belőled - sétáltam beljebb. – Új szerelmem van.
Lucian mögém sétált és hátulról átölelte a derekamat.
- Azért talán még versenyre kelhetek a fürdőszobámmal.
- Nincs túl sok esélyed, de azért próbálkozhatsz- mosolyogtam.
- Akkor, ha megengeded, tennék egy próbát - suttogta halkan és lágyan belecsókolt a nyakamba.
Ma már sokadszor kerített hatalmába ez a jóleső, bizsergető érzés.
- Na, elég volt - ráztam le magamról karjait, bár örök időkig el tudtam volna viselni. Nem úgy, mint azt a rengeteg mocskot, ami borított. – Fürdeni szeretnék.
- És? Engem nem zavar.
Elnevettem magam.
- Kifelé! Kifelé! - kezdtem el tolni az ajtó irányába.
Nem jutottunk messzire, mert magához rántott és a számba suttogta:
- Siess, kérlek! Nem bírom sokáig nélküled.
Azzal faképnél hagyott. OK. Rájöttem, hogy nagyon nem komálom, amikor Lucian csak így otthagy. No problem. Gyors zuhany, több idő vele. Apropó fürdés. Ha viszonylag gyors akarok lenni, ami nálam minden helyzetben egy művészetnek számít, akkor sajna le kell mondanom a kádról. Nagy kár. De törölközőre akkor is szükségem lesz.
Körülnéztem, de sehol nem találtam.
- Lucian!
- Mosdó alatt, balra, legalsó fiók.
Csodálkoztam egy nagyot, de azért megnéztem az említett helyett és nem is értem, miért lepett meg, hogy ott találtam a keresett tárgyat.
Álltam a zuhany alatt és hagytam, hogy a forró víz tisztárra mosson. De attól tartok, jóval több kellett volna ahhoz, hogy teljesen tisztának érezzem magamat, mint csupán a tiszta víz és egy kis tusfürdő. Még ha az rózsaillatú is…
A lelkem élvezettel dagonyázott a mocsokban és nem nagyon akaródzott kimászni belőle. És én hagytam, nem tettem semmit csak sodródtam az árral. Hagytam, hogy kialakuljon ez a szerelem Lucian és köztem. Nem voltam elég erős. Az elején még harcoltam, de most életemben először és utoljára a létező legnagyobb örömmel vesztettem.
A külvilág szépen, lassan kezdett visszacsordogálni a tudatomba. Bár ne tette volna! A vadászat közben összegyűjtött, félig már begyógyult, nyílt sebeim nagy részét sikerült ismét felszakítanom, amikor kitéptem belőlük az egyik kedvenc felsőm maradványait, s most, mintha víz helyett legalább sósav folyna végig az egész testemen. Persze én ennyivel nem érem ám be! Több volt a testemen az elszíneződött terület, mint ami megmaradt az eredeti csomagolásban, plusz minden létező és nem létező izmom is sajgott.
Elzártam a vízcsapot, megtörölköztem, majd rájöttem, hogy az egyetlen, amit magamra tudok aggatni, az törölköző. Nem igazán tudtam mást csinálni, magam köré csavartam és elindultam kifelé a fürdőből szorgosan reménykedve, hogy Lucian nem a szomszéd szobában vár rám. De miért is ne, a szép kis reménysugarak abban a minutumban szertefoszlottak, amint kinyitottam az ajtót.
Lucian az ágyon könyökölt félmeztelenül. Annyira, de annyira sokkoló látványban volt részem - persze pozitív értelemben-, hogy hirtelen még arról is megfeledkeztem, éppen csak annyi anyag feszül rajtam, amennyi a fenti és lenti domborulataimat pont takarja. Gyönyörűen kimunkált kar- és hasizmainak látványa fogva tartotta a tekintetemet. Beletelt pár percbe, míg ismét megindultak odabent a kerekek és abban a szent pillanatban a „mini ruhácskámat” is automatikusan elkezdtem lejjebb rángatni. De rádöbbentem, hogy ha lefelé húzom, akkor fent buggyanok ki, ha pedig felfelé cibálom, alulról lehet belátást nyerni. Egyik variáció sem nyerte el a tetszésem.
Szégyenlősen fordítottam el a fejemet az én meseszép vámpíromról. Könyörgöm! Én még kislány vagyok!
- Kérlek, ne! - állt fel az ágyról és sétált oda hozzám egy macska kecsességével. Ujjaival az állam alá nyúlt és újra maga felé fordította a fejemet. – Gyönyörű vagy.
Halványan elmosolyodtam, de tekintetem ide – oda cikázott, csakhogy ne kelljen a szemébe néznem. Mikor mégis belepillantottam az éjfélkék szempárba, mindent megláttam, amit eddig magában hordozott: szeretetet, odaadást, vágyakozást.
Annyi mindent mutatott meg hirtelen magából, mint az elmúlt fél év alatt összesen sem, és ez megrémített. Lucian is olyan tisztán olvashatott bennem, mint én őbenne, mert halkan sóhajtott és megrázta a fejét. Szája sarkában finom kis mosoly játszott. Kézfejével végigsimította az arcomat.
- Nézd Lily! Komolyan gondoltam, amit mondtam. Gyönyörű vagy!
Már vettem is a hatalmas levegőt, hogy szembe szálljak a kijelentéssel, hiszen hogy a manóba lehet valaki, bárki is gyönyörű ennyi színváltós folttal, de Lucian leheletfinoman ajkaimra helyezte a mutatóujját.
- Ne szakíts félbe, kérlek! Akár hiszed, akár nem, még a színes felületek képviselőjeként is csodálatosan szép vagy. És nem csak a külsődre gondolok. Itt benn - csúszott le a keze egészen a szívemig -, itt csodálatra méltóbb vagy bárki másnál. Minden egyes éjjel kockára teszed a saját életedet, csakhogy másokét mentsd. Ez nem mindennapi.
- De hiszen én vagyok a Vadász. Ez a dolgom – mondtam alig hallhatóan. Még én is éreztem, hogy a hangomban több volt sajnálkozás, mint vártam volna.
- Lily, ne! Ezt egyáltalán ne sajnáld! Inkább légy rá büszke! Légy büszke arra, hogy ebben az emberöltőben neked adatott meg a lehetőség, hogy vadász lehess. És légy büszke a sebeidre, a hegeidre is - fogta kezébe a bal karomat és óvatosan, szinte félve húzta végig ujját az alkaromon éktelenkedő hatalmas forradáson -, hiszen ezek mind azt bizonyítják, hogy mindent megteszel annak érdekében, hogy jó legyél. Sőt! A legjobb! De senki nem kötelez arra, hogy így élj. Te csak a lehetőséget; az erőt, ügyességet, a viszonylag gyors gyógyulást; kaptad meg. Azt már neked kellett eldönteni, hogy mihez kezdesz mindazzal, ami a rendelkezésedre áll. És te a vadászok rögös útját választottad. Ezért rengeteg ember hálával tartozik neked.
Nem tudtam, mit is reagálhatnék erre.
- Az előtted létező két vadász, akikhez szerencsém volt, közel sem volt ennyire… ennyire átszellemült, hogy úgy mondjam. Harcoltak a szörnyekkel, mert olyan korban éltek, amiben még kényszerítették őket sorsuk beteljesítésére. De te szívvel, lélekkel csinálod, amit csinálsz. Azt hiszem, én is ezért szerettem beléd. És napról napra egyre jobban kívánlak. De ami ennél is fontosabb: szeretlek. Ezért tudok várni. Nem foglak sürgetni semmiben. Ha eljön az ideje, azt akarom, hogy azért szeretkezzünk, mert biztosan erre vágysz.
Lucian keze még mindig a karomon pihent. Megfogtam és ismét az arcomhoz vontam.
- Én is szeretlek és nagyon sokat jelent nekem, hogy mindezt elmondtad. Eddig is biztos voltam a dolgomban, minden döntésemben, de ez még jobban megszilárdította az elhatározásaimat. Szeretkezni akarok veled, méghozzá ma éjjel. Viszont azt nézd el nekem, hogy néha lecsúszik a lábam a kötélről, amin táncolok, mert nem igazán tudom, mikor mit és hogyan kell csinálnom.
- Csak hagyd, hogy vezesselek! Ígérem, vigyázni fogok rád! - suttogta nagyon halkan s homlokát az enyémhez nyomta.
Az arcomon éreztem hideg leheletét. Ajkai tétováztak egy pillanatot, majd elmondhatatlan lassúsággal csaptak le. Még soha nem csókolt így, ilyen szenvedéllyel és mégis ennyire lágyan. Visszacsókoltam és nyaka köré fontam a karomat. Lucian kezei a derekamra vándoroltak és olyan közel húzott magához, hogy még a levegőnek sem maradt hely testünk között. Mintha a leghőbb vágya lett volna belém költözni.
Valahol mélyen éreztem, tudtam, hogy egyáltalán nem helyes, amit művelek, de már nem állíthatott volna meg semmi. Felrémlett előttem Adam, Chris és Josh rosszalló tekintete, de nem érdekelt. Csak Luciant akartam és senki mást. Úgy éreztem most, hogy teljes mértékben tisztában vagyok Lucian és a magam érzéseivel is, tudom, hogy szeret és én vagyok neki a legfontosabb, bármit el tudnék viselni. Jöhetne bármi rossz, meg tudnék birkózni vele.
Halvány ködön át éreztem, amint Lucian ölbe vett és mintha csak repültünk volna, az ágyhoz vitt. Gyöngéden fektetett le, de egy percre sem engedett el. Csókja már közel sem volt olyan lágy, mint az előbb. Sokkal inkább volt mohó és vágyakozó, amit egyáltalán nem bántam. Örültem, hogy végre valaki nem úgy akar megóvni, mintha egy antik dísztárgy lennék.
Csókjai lassan, minden egyes pillanatot kiélvezve megindultak a nyakamtól egészen a vállamig. Halk nyögés szakadt fel torkomból. Még soha nem volt részem hasonlóban és már az is extázisba taszított, hogy selymes ajkai a bőrömet súrolták. Aztán kaptam az extra dózis: hideg keze vándorútra indult a testemen. Végigsimított az oldalamon le egészen a combomig és még törölközőn keresztül és éreztem minden érintést.
Az én kezeim sem tétlenkedtek. Ujjbegyeimmel simítottam végig háta minden apró izmát. Éreztem, hogy izmai megfeszülnek az érintésem nyomán. Lassan emelte fel a fejét és nézett a szemembe.
- Valamit rosszul csináltam? – merevedtek meg karjaim a hátán. Tudtam, hogy elpirulni is sikerült.
Lucian rám mosolygott.
- Egyáltalán nem. Sőt! Igazán érzéki minden egyes érintésed.
- És most jön a de…
- Nincs semmiféle de, Lily. Egyszerűen észveszejtő vagy. És ne értsd félre, amit mondok, de az illatod, a véred illata nagyon csábító. Nagyobb erőre lesz szükségem, mint hittem.
- Mihez kell nagyobb erő? – értetlenkedtem.
- Ahhoz, hogy ellen tudjak állni a hívószavának, az ösztöneimnek – fordította el a tekintetét.
Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora kísértést jelentek számára.
- Megrémítettelek – sóhajtott fel és elengedett.
Kétségbeesetten ültem fel és nyúltam karja után. Minden egyes porcikám remegett, de nem a félelemtől. Mindennél jobban vágytam az érintésére, csókjaira. Szükségem volt rá.
- Nem ijesztettél meg. Csak tudod, soha nem gondoltam rá, hogy miattam… ennyi erőre van szükséged. Pontosabban ilyen önfegyelemre. És én megbízok benned.
- Nem biztos, hogy ez helyes. Nem szabadna bíznod bennem.
- Miért? Szerinted az helyes, hogy egy vámpírmester és a vadász egymásba szeretett? Szerinted ez normális? Mert szerény véleményem szerint nem biztos, hogy a jó ösvényen haladunk. De ha már így történt… én örülök minden egyes percének, amit veled tölthetek. Csak mondd meg, hogyan tudnám könnyebbé tenni neked és megteszem!
- Máris könnyebbé tetted – fordult vissza és szája ismét rátalált az enyémre.
Visszadöntött az ágyra. Szinte észrevétlenül hámozta le rólam a törölközőt. Nem tudom, mikor került le rólam, de egyszer csak már nem volt rajtam. Ösztönös mozdulattal takartam volna el a melleimet, de Lucian megsejthette a mozdulatot, mert mielőtt behúzhattam volna a karjaimat, elkapta mindkét csuklómat és lassan a fejem fölé húzta. Ajkaink egy pillanatra sem váltak el. Egyik keze bilincsként tartotta fogva csuklóimat, míg a másik ismét felfedezőútra indult a testemen. Leheletfinoman húzta végig ujját ismét az oldalamon miközben csókjai a nyakamon vándoroltak le-fel. Apró nyögések szaladtak ki a számon. Énem egy apró darabkája még próbált józanul gondolkodni, de éreztem, már elvesztem. És nem most estem ebbe a szakadékba, hanem még évekkel ezelőtt, mikor azon a bizonyos éjszakán először csókolt meg. Már akkor tudtam, hogy ha csak egy alkalom erejéig is, de egymáséi leszünk. Addig egyikünknek sem lett volna nyugta, míg meg nem kapta a másikat. Ha pedig mindez rosszul sülne el… azzal ráérek akkor foglalkozni, amikor már ott tartunk. Egyelőre csak a pillanatot akartam élvezni. Élvezni akartam minden érintést, minden sóhajt, amit csak ez az éjszaka nyújthat.
Lucian folyamatosan testemet becézgető keze megpihent a mellemen, majd szája is csatlakozott hozzá. Teljesen elvesztettem önmagamat, s már csak az ösztönök irányítottak. Forró ajkaival kóstolgatott, nyelvével becézett. Az univerzum leszűkült kettőnkre. Rajtunk kívül senki és semmi nem volt fontos, minden értelmét vesztette. A levegő összesűrűsödött. Testünk minden apró rezdülése egyszerre volt gyönyör és kín, bár a határ e kettő között már rég összemosódott.
Lucian negédes, becézgető szavakat suttogott a fülembe, amik mintha pillangóvá változva röpködtek volna a fejemben. Nem volt fontos, hogy mit mond. Ha képes lettem volna megmondani, megmondtam volna. De nem számított, csak az, hogy soha ne hagyja abba a simogatást.
Kezeimet próbáltam kiszabadítani szorításából. Már nem csak élvezni, érezni is akartam. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, váratlanul elengedte mindkét csuklómat. Az oldalát, csípőjét kezdtem simogatni, majd körmeimet hátába vágtam. Lucian gyönyörteli nyögéssel válaszolt. Egy perc erejéig engedett csak el, de ez a perc végtelen hosszúnak tűnt. Kicsatolta az övét és levette a nadrágját. Tekintetem akaratlanul is ágaskodó hímtagjára vándorolt. Megrémültem. Hirtelen eszembe jutottak a felvilágosításon hallottak, amiken akkor még nem igazán gondolkodtam el. Fájni fog. Állítólag csak egy pillanat az egész és utána ismét jó lesz, de ha mégsem? Ha utána már végig csak a fájdalom marad?
- Lucian, én…
- Csodálatosan szép vagy – mondta és ismét azzal a lágysággal csókolt meg, mint a legelején.
Apró csókjaival, puha érintéseivel repített vissza abba a csodálatos álomvilágba. Elernyedtem alatta. Mindkettőnk lélegzete felgyorsult. Ziháltunk. Lucian kezei elindultak lefelé, végigsimította a hasamon és megérintett a legérzékenyebb pontomon. Nem tiltakoztam. Átadtam magamat az érintés varázsának. Hirtelen áradt szét bennem a gyönyör. Testem ívben feszült. Nem láttam, nem hallottam semmit, csak a kellemes, egész testemet átjáró rándulásokat éreztem.
Mikor ismét észleltem valamicskét a külvilágból, láttam, hogy Lucian félig rajtam fekszik, merev férfiassága pedig keményen nyomódik az alhasamhoz.
- Ne félj! Csak egy percig fog fájni, aztán minden újra jó lesz. Bízz bennem!
De nem úgy lett. Az élvezett egy picit sem csökkent. Éreztem, amint ártatlanságom vékony kis köpenye átszakad, mégis, mintha csak a gyönyör és a beteljesülés lett volna jelen. Éreztem, ahogy Lucian centiről centire hatol beljebb, majd ismét kifelé indul, és mindeközben végig engem figyel, nehogy egy pillanatra is, egy óvatlan, hirtelen mozdulattal fájdalmat okozzon. Azt hittem, ennél több új érzést nem tudok magamba fogadni, de akkor Lucian alámerült az élvezetek tengerében, s magával rántott engem is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése