2011. január 16., vasárnap

9. fejezet

Kivágtattam az előszobába. Christie szorosan a nyomomban volt. Nyúltam a kilincs után abban a reményben, hogy mégsem kell megtennem mindazt, amit gondoltam. El akartam menekülni, de nem jött össze. Chris hangja megállított.
- Állj már meg! Felfogtad, amit az előbb mondtam neked? Tudod te, milyen érzés az, mikor nem lehetsz benne biztos, hogy a legjobb barátod él – e még, vagy éppen holtan fekszik az egyik árokban? – csengett tele fájdalommal a hangja.
Hirtelen megfordultam és a szemébe néztem. Még mindig benne ültek a könnycseppek, de az arca száraz volt. Egyelőre.
Csak most ne sírd el magad Christie, mert akkor nem tudom megcsinálni, fohászkodtam magamban.
- Soha nem kértem, hogy legyél a barátom, ahogy azt sem, hogy aggódj értem. Ez van. Ilyen az életem. Nem kell elviselned. Nem is kellett volna soha belekeveredned ebbe az egészbe. Semmi közöd ahhoz, amit csinálok. Ha nem tetszik, nem tudsz tovább elviselni ezzel az életvitellel, elmehetsz. Nem kötelező ezt csinálnod. Nekem viszont ez a dolgom és nem tudok változtatni rajta. De nem is akarok – emeltem fel a hangomat. – Ha nagyon tudni akarod, éjjel olyan helyen voltam, ahol úgy kellek, ahogy vagyok. Ahol én vagyok a fontos és nem az, hogy vámpírvadász vagyok.
Christie alig kapott levegőt. Az első könnycsepp is útnak indult kislányos arcán. Szemeiben a megbántottság szikrája csillant.
- Te komolyan azt hiszed, mi csakis azért vagyunk melletted, mert vadász vagy?
Mellkasom előtt keresztbe fontam a karom és próbáltam a lehető legkifejezéstelenebb arcot vágni, bár legszívesebben én is elbőgtem volna magamat. Persze, hogy nem így gondolom, ordította bennem egy hang. De nem! Nem hátrálhatok meg, az ő érdekében nem. Végig kell csinálnom még akkor is, ha a szívem szakad bele. Légy dühös! Hergeld fel magadat kislány és menni fog!
- Ezt nem hiszem el – mondta alig hallhatóan. – Valóban ezt gondolod. Nézd… én nagyon sajnálom, ha…
- Ha mi? Ha valóban így érzek? – kérdeztem. – Képzeld csak el, így van! De ne nagyon zavarjon a dolog! Nem ti voltatok az elsők, sem az utolsók, akik csak és kizárólag az erőm miatt voltak velem. Nagylány vagyok. Túl fogom tenni magamat ezen is, mint már annyi mindenen. Talán kicsit tovább fog tartani, mint máskor tekintve, hogy kezdtem úgy érezni, most valóban barátokra leltem. De hát – tártam szét karjaimat. – ez van. Ezt is a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, nemde? Ne is izgasd magad emiatt, tényleg! Felesleges. Pár napig talán még motoszkálni fog ez az egész a fejemben, de aztán nyoma sem mard. Túl fogom tenni magamat rajta. Van hol vigasztalódnom.
- Lucian – suttogta Chris.
- Így igaz. Neki én vagyok a fontos. Az érzéseim, a lelkem, a testem és nem az erőm és a képességeim. Ha már így alakult elmondom azt is, hogy az éjjel nála voltam. Csak hogy ne kelljen tovább tettetned az aggódást! – mosolyogtam gúnyosan.
- Te… te le…
- Nyögd már ki könyörgöm! Ne játszd a szentet, az istenit!
             Christie teljesen megsemmisülve állt előttem. Könnyei megállíthatatlanul hulltak alá. Látszott, hogy teljesen össze van zavarodva. Nem értette, mi történik. Fejezd be, amit elkezdtél, mondogattam. Hangosan felkacagtam pedig legszívesebben ordítottam volna.
- Nem megy? Akkor segítek – sétáltam közelebb hozzá. – Lefeküdtem vele. Engedtem, hogy mindenütt megérintsen, hogy belém hatoljon – álltam meg közvetlenül előtte. – És nem kényszerített, sőt még el sem kellett kábítania. De nem ám! Hatalmas élmény volt. Ahogy mozgott bennem…
- Elég – kért elfúló hangon.
- Én odaadtam magamat testestül, lelkestül annak a férfinak, akit szeretek. És gyönyört okoztam neki.  Most még jobban kíván, mert tudja, mi mindent kaphat, mikor velem van.
- Elég – zokogott.
Sajnálom, de még nem.
- Velem olyan édes kínokat élhet át, mint még soha senkivel. Eped utánam – tartottam egy kis szünetet. Kérlek, egyszer ezért bocsáss majd meg nekem. – Mint Josh.
Christie felkapta a fejét és hevesen megrázta.
- Ugyan. Ne ámítsd magad! Te is nagyon jól tudod, hogy kíván engem. Akarod, hogy megmutassam neki, milyen egy igazi nővel lenni? Tőlem végre megkaphatná mindazt, amit tőled hiába vár. Hogy milyen érzés, mikor…
Nem tudtam befejezni, de nem is kellett. Christie tenyere csattant az arcomon.
- Elég már! – ordította. – Hagyd abba! Hagyd már abba! – zokogta és a falig hátrált.
            Kezemet az arcomhoz emeltem. Éreztem, hogy melegség lepi el ott, ahol Chris felpofozott. Fájt. De közel sem eléggé. Ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, ami a lelkemben volt. Meg kellett tennem. Az ő érdekében. Az a vámpír, aki megjelölt, nagyon erős és ravasz. Ha ébren lettem volna, nem hiszem, hogy megpróbálta volna. Ha viszont ahhoz volt esze, hogy mindezt egy álmon keresztül tegye, akkor ahhoz is lesz, hogy ne nyíltan akarjon harcolni velem. Először lelkileg akar majd tönkretenni. A barátaimon, a szeretteimen keresztül okozna nekem fájdalmat. Ő is tudja azt, amit Lucian. Azok adnak nekem elég erőt a harchoz, akiket szeretek. Nem élném túl, ha bármi bajuk esne miattam. És így nem fog. Utálnak majd egy darabig és utána békésen élik tovább az életüket. Én csak egy rossz emlék leszek. De inkább gyűlöljenek teljes szívükből élve, mint szeressenek holtan.
Muszáj volt megtennem. Csak így tarthatom távol őket magamtól. De azt hittem belehalok. Minden egyes pillanat engem is ugyanúgy megkínzott, mint Christie-t. Minden vágyam az volt, hogy odarohanjak hozzá, átöleljem, és a fülébe suttogjam, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt. Ám ez a valóság. A keserű valóság. Kérlek, mondd ki azt az egy szót, könyörögtem gondolatban Chrisnek. Addig folytatnom kell, amíg nem hallom.
- Gyűlöllek – suttogta, mintha meghallotta volna a kérésemet.
Végre. Ennyi volt. Vége van. Most már csak fájni fog mindkettőnknek. De a fájdalom múlik egyszer. Elfordultam Christie-től és indultam volna az ajtóhoz, mikor váratlanul Josh toppant be.
- Sziasztok, lányok! – vigyorgott. Aztán megérezte a fagyott légkört és meglátta a még mindig a falnál zokogó kedvesét. Odarohant hozzá és szorosan magához ölelte. – Jézusom! Mi történt? – kérdezte tőlem.
            Ez már csak a hab a tortán, gondoltam keserűen.
- Megjött a pincsikutya is. Milyen megható így együtt látni ezt a szűzies párocskát. Egymáshoz mertek érni? Milyen aranyos!
- Lily. Mi bajod van? – nézett rám sértetten és értetlenül Josh.
- Kérdezd a drága barátnődet! Talán, ha egyszer megnyugszik végre, elmond mindent – fordítottam hátat nekik. – Mire visszaérek, tűnjetek el az életemből! – szóltam még vissza a vállam fölött, majd hirtelen ötlettől vezérelve az ajtóban megfordultam és Josh-ra néztem. – Ha van egy csöpp eszed, a Vöröskét beadod apácának, te meg keresel egy nőt, aki hajlandó széttenni neked a lábait. Már persze, ha van miért. Na bye! – mosolyogtam, mint aki jól végezte dolgát.
            Egy darabig csak sétáltam. Céltalanul bóklásztam az utcákon. Üres voltam belül. Nem éreztem semmit sem. A meleg napfény arcomat simogatta, de nem tudott felvidítani, vagy bármilyen más érzelmet kifacsarni belőlem. Mikor biztos voltam benne, hogy senki nem láthat, de legfőbbképpen Chris és Josh, futásnak eredtem. Futottam, ahogy csak bírtam egy olyan helyet keresve, ahol kiadhatok magamból mindent. Az üresség helyét átvette a gyűlölet. Gyűlöltem mindent és mindenkit. Utáltam, hogy azt kellett csinálnom, amit csináltam és utáltam a még mindig ismeretlen vámpírt. Abban biztos voltam, hogy ezért még nagyon megfizet. Nem érdekel, ha harc közben esetleg meghalok, de magammal viszem őt is a másvilágra. Erre megesküszöm.


- Lucian! – löktem be a hatalmas fém ajtót.
Semmi válasz. Ez furcsa. El biztos nem ment itthonról, mert érzem, hogy vámpír van a házban. És nem nagyon hiszem, hogy a vérszívóknál minden napos dolog lenne a betörés vagy a látogatás. Bár, ki tudja? Az alvást megint kizárhatom, hacsak az emlékezetem nem csal meg, és vámpíroknak mégis szükségük van néhány órácska pihenésre. Mondjuk, ha még elméletben feltételezném is, hogy Lucian alszik, arra a robajra, amivel levágtattam ide, tuti felébredt volna. De akkor hol a pokolban van?
- Lucian! – próbálkoztam újra.
Ismét a nagy semmi. Elindultam volna, hogy megnézzem, merre van, és először a szobájában kerestem volna, de a problémám ott gyökeredzett, hogy gőzöm nem volt, melyik folyosó vezet oda. Arra emlékeztem, hogy az ő szobája közvetlenül az enyém mellett találtatik. Nem mintha ez olyan baromi sokat segített volna.
            Na, jó. Akkor én most elindulok valamerre, határoztam el. A középső folyosóra esett a választásom. Lehet, hogy a végén még bejön ez az „arany középút” duma. Maximum, ha nem találok se Luciant, se szobát, visszafordulok, és ugyan oda fogok kilyukadni, ahol most állok. Egy kész tervező veszett el bennem… de jó mélyen.
A hosszú és igen meghitt folyosói sétámnak egy hatalmas, fából készült kétszárnyas ajtó vetett végett. A többi ajtó nem jelentett gondot, idefele jövet gondolkodás nélkül az összeset kinyitottam, hátha valamilyen csoda folytán meglelem, amit keresek, de itt most megtorpantam.  És nem csak az ajtó túloldaláról érkező hatalmas vámpírenergiák miatt. A két szárnyon kilenc – négy plusz öt felbontásban – egyforma, mégis egy picit különböző képek. Első nekifutásra azt mondtam volna, hogy valamiféle folyamatot ábrázolnak. De miután jobban megnéztem őket, rájöttem, hogy mind a kilenc egy – egy jelkép, címer.
Mindegyikben közös volt egy párnán heverő, kilencágú, vérző korona. A képeken a különbség nem nagy, mégis jól észrevehető volt. Mindegyik ábrán a korona más – más ágán különböző szimbólumok helyezkedtek el. Érdekes volt. Kilenc címer egy azonos, központi figurával és egy – egy saját motívummal, mint például az alma, kard, szív, valamilyen állat – talán róka -, egy medve, egy kereszt, egy könyv, egy kör félbevágva és az egyik körív eltorzítva, illetve egy lángnyelv. Gondolom mindnek sajátos, egyedi jelentése van, amit természetesen ki fogok húzni Lucianből. Ahogy persze azt is, hogy minek vannak felfaragva erre az ajtóra.
 Gondolataimból a bentről hallatszó halk beszélgetésfoszlányok szakítottak ki. Nem is beszélgetnek, sokkal inkább vitáznak valamin, de biztos nem lehettem benne, mert nem elég, hogy nagyon halkan beszéltek még ráadásul egy számomra tök ismeretlen, gondolom valamilyen ősi nyelven. Bekopogtam, de választ nem kaptam. Ennyire belemerültek volna? Vállat vontam, megragadtam az ajtógombot és kinyitottam az ajtót. Nehezebb volt, mint első ránézésre gondolná az ember.
            A teremben ülök egy emberként – vagyis inkább vámpírként – kapták felém a fejüket. Hát… lehet, hogy mégsem volt annyira jó ötlet hívatlanul betörni ide? Azt hiszem, eljött az ideje, hogy mostantól kezdve mindent kétszer átgondoljak, mielőtt cselekszem.
A jelenlévők a szoba közepén álló kerek asztalnál ültek. Más bútor nem is volt a helyiségben, csak ez a marha nagy asztal és a hozzá tartozó bársonyborítású székek. Gyorsan végigfuttattam tekintetemet a vámpírokon. Luciannel együtt kilencen voltak. Megegyezik a címerek számával. Ez nem lehet véletlen.
A kis társaság minden tagja kérdőn nézett Lucianre. Lucian lassan felállt, mondott valamit az előbbi halandzsanyelven, majd hozzám fordult.
- Lily, mit keresel itt? – indult el felém.
- Öhm… lássuk csak! Ezen el kell gondolkodnom! Téged? Mégis elárulnád, kit kereshetnék itt? Mondjuk őket? – mutattam az asztalnál ülőkre.
- Lily, kérlek! Nem beszélhetnénk meg ezt később? Amint láthatod, dolgom van.
- Igen, látom. És képzeld csak el! Nekem is dolgom volt ma. Igen fantasztikus volt. A barátaimat szándékosan olyan mélyen megbántottam, hogy nem tudom, lesz–e még lehetőségem arra, hogy majd visszafordítsam ezt az egészet, mielőtt kicsúszik a kezeim közül. Aztán kimentem a temetőbe, hogy kissé lenyugodjak anyám sírjánál. Órákat töltöttem ott, hátha egy sírkő megoldja helyettem a problémáimat, de nem jött össze. Azt is csak onnan tudom, hogy órákat ültem a fűben, hogy mikor zajt hallottam magam mögött és hátranéztem, akkor tűnt csak fel, hogy vámpírok állnak mögöttem és ugyebár ez azt jelentette, hogy igencsak besötétedett. Én szóltam a vérszívóknak, hogy mára hagyjanak békén és tűnjenek el a francba, de nem hallgattak rám, szóval mostanra már hárommal kevesebben vagytok. Remélem nem nagy gond? – fordultam a többi vámpírhoz mosolyogva, majd vissza Lucianhöz. – És tudod, honnan indult ez az egész buli? Onnan, hogy rájöttem, bár azt még nem tudom, ki tette és hogyan, de engem…
- …megjelöltek – fejezte be helyettem egy nő.
- Hogy miért kell valakinek mindig lelőnie a poént?! – morogtam az orrom alá.
Apropó nő. Eddig fel sem tűnt, hogy rajtam kívül egy másik nőnemű lény is tartózkodik a helyiségben. Szentül meg voltam győződve róla, hogy az összes tag pasi. Tévedtem. Az meg ugyebár emberi dolog. Minden esetre milka lila gőzöm sincs, hogyan kerülte el a figyelmemet ez a csajszi, mert igencsak kirítt a többi jelen lévő szürke, hétköznapi embernek kinéző vámpír közül. Meg sem próbált elvegyülni a többiek színtelenségében. Hosszú haja a szivárvány minden – és ezt szó szerinte kell érteni – színében pompázott, „hatalmas” méretű lila skótkockás szoknyája épphogy takarta, amit takarnia illett, színben hozzá passzoló felsője nem különbül. Térdig érő csízmájának legalább – és hangsúlyozom, hogy LEGALÁBB – tíz centis tűsarka volt. Hogy képes ebben bárki is járni? De a látványt szivárvány szemei koronázták meg. Ugyanolyan volt, mint hajának árnyalatai. Ez tuti kontaktlencse, gondoltam magamban, hiszen ilyen szeme senkinek nem lehet. Ez egyszerűen fizikai képtelenség. Nem volt egy világszépe csaj, de szép volt és volt benne valami egészen furcsa… olyan volt, mintha – nem is tudom – áradna belőle az élet szeretete, a boldogság, jókedv. Ez nem igazán jellemző más vámpírokra. Ez a lány határozottan élettel telinek tűnt. És ártalmatlannak, törékenynek. Ami persze nem jelent semmit. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legártalmatlanabbnak kinéző egyedek képesek a legnagyobb balhét okozni.
- Te vagy Lily, ugye? – sétált oda hozzám kedvesen mosolyogva egy macska kecsességével.
Félve bólintottam. Biztosan van vele valami bibi. Na, de a kiskaput az tette be igazán, hogy nem állt meg pár lépéssel előttem, hanem egész közeljött, átölelt és még két puszit is kaptam tőle.  Mikor elhúzódott tőlem még mindig mosolyogva várta a reakciómat. Leginkább lefagytam. Mindenre számítottam, mikor ide beléptem, csak ölelésre és puszira nem. Csodálkozva néztem Lucianre, de ő csak somolygott. Tök jó, hogy mindig képes vagyok mosolyra fakasztani valamivel!
- Hogy te milyen bunkó vagy, Lucian! – fordult az említett felé újdonsült „barátnőm”. – Be sem mutatsz minket a kedvesednek?
Lucian láthatóan nem vette sértésnek a lány szavait, sokkal inkább szórakoztatónak találta, én viszont nagyot néztem. Még soha nem hallottam, hogy Luciant bárki is bunkónak titulálta volna.
- Én Aminee vagyok – folytatta kedves csevegő hangnemben. – Ők pedig Markus, Bartholomew, Baltazar, Micah, Ian, Soren és végül a kis tökmag ott, Alex – mutatott mindig az említett személyre.
Most már megcáfolhatatlanul biztos vagyok benne, hogy van valami elmebaja. Vagy nagyon nincs fogalma arról, hogy ki is vagyok valójában. Gondoltam, jobb lesz ezt minél előbb tisztára mosni abban a színes kis buksijában.
- Nézd! Én nagyon… örülök, hogy találkoztunk, de tudod, hogy ki vagyok? – kérdeztem kissé félve, mert nem éppen én akartam az a személy lenni, aki visszarángatja a valóságba és elmondja neki, hogy a lehető legrosszabb embernek szolgáltatja ki éppen a belső infókat.
- Persze, hogy tudom! – Nevetése olyan volt, mintha sok picike csengettyű csilingelt volna. – Bár mondjuk nem teljesen olyan a szagod, mint a többinek volt, de valahol az illatfelhő alatt, ami beburkol, érzem rajtad is. És mit ne mondjak, te sokkal jobb illatú vagy. – Mélyen beleszimatolt a levegőbe. – Igen. Határozottan olyan illatod van, mint egy liliomnak – hunyta le a szemét egy pillanatra. – De érzem az erődet is. Vadász vagy. A valaha élt legerősebb.
- Lucian – szólalt meg az egyik vámpír. Azt hiszem Bartholomew, de nem biztos. Soha nem volt valami nagy szám a névmemóriám. – Nem folytathatnánk, amiért ide jöttünk? – nézett rám jelentőségteljesen.
Nem értettem, hogy miért rám néz. Mi közöm nekem ehhez az egészhez?
- De persze. Lily – fordult felém. – Lennél szíves megvárni a szobámban? Nemsokára végzek itt és mindent elmagyarázok, amit tudnod kell. Ígérem.
Bólintottam. Nem igazán volt ínyemre ez a társaság. Éppen indultam volna az ajtóhoz, de Aminee megragadta a karomat.
- Nem értem miért kéne elmennie, hiszen ő a Tanács egyik tagjának kedvese – fordult a többiekhez. Hangjában már nyoma sem volt a korábbi jókedvnek. Halálosan komoly volt.
- Aminee – állt föl az asztaltól Micah. Vállig érő szőkésbarna, hullámos haját lófarokba fogta össze a tarkóján; rubintvörös szemei szikrákat szórtak, testtartása fenyegető volt. Amilyen dagadó izmai voltak, lehet, hogy elmenekültem volna, ha rám támad. Azért én sem hülyültem meg teljesen. Nem kezdek ki egy izomkolosszussal! Legalábbis most még nem. – Ő nem közülünk való.
- De miatta vagyunk most itt. Ő a vitatéma, joga van hozzá, hogy jelen legyen. És talán segíthet is valamiben. Ez a téma mindenkit elég kényesen érint.
- A rohadt életbe, Aminee! Nem maradhat. Ő a Vadász.
- Jaj Micah, ne pattogj már! Szerinted ha gyilkolászni akarna minket, nem kezdett volna már régen neki? Vagy csak nem attól félsz, hogyha küzdelemre kerülne sor, alul maradnál egy törékeny kis emberrel szemben? – kérdezte gúnyosan.
Micah torkából halk morgás tört fel.
- Elég legyen! – állt fel a Micah mellett ülő vámpír is. Talán Baltazar volt az.  – Olyanok vagytok, mint két tinédzser. Folyton marjátok egymást. Nem próbálnátok meg csak a gyűlés végéig felnőttként viselkedni? – kérdezte élesen.
A két kérdezett egyszerre bólintott.
- Ami pedig a lányt illeti – fordult Lucianhöz. – Micah-nak igaza van. Mennie kell. A törvényeink világosan kimondják, hogy…
- …civil nem vehet részt a gyűléseken – szólt közbe ismét Aminee. – Ahogy azt is, hogy a személy, akiről a gyűlésen szó van, részt vehet rajta, legyen az civil vámpír, farkas, ember vagy akár vadász – nézett rám, majd Lucianre. – Persze Lucian, neked kell döntened. Te vagy a vendéglátónk és a te párodról van szó. Ha azt akarod, hogy maradjon, akkor itt marad és a Tanács az ő véleményét is meghallgatja, ha viszont azt szeretnéd, hogy ne legyen jelen, nem akadékoskodom tovább. De még nagyon sokat segíthet nekünk. Higgy nekem!
- Fejezd be, Aminee! – szólalt meg ismét Micah. – Nem látod, hogy rajtad kívül senki nem akarja, hogy ez itt – bökött rám a fejével. – részt vegyen az ülésen.
- Bocsi öcskös, de nevem is van! – szálltam be én is a vitába.
- Téged senki nem kérdezett, Vadász! – lépett ki az asztal takarásából és lassan fenyegetőn elindult felém. Aminee elengedte a karomat és egy pillanata alatt előttem termet, hogy ha kell, akkor testével óvjon meg Micah-tól.
Meglepett Aminee viselkedése. Mondjuk ez a lány már első pillantásra is egy nagy meglepetés volt. Értékeltem, hogy védeni próbál egy láthatóan nálam erősebb vámpírtól, de én szerettem megvívni a saját csatáimat. Ha ez a nagyra nőtt vérszívó bunkózik velem, akkor nem hagyom magamat! Aminee vállára tettem a kezemet. Hátranézett, egyenesen a szemembe és megértette, mit is szeretnék. A másodperc tört része elég volt ahhoz, hogy ismét mellettem álljon.
- Tudod – néztem Micah rubint szemeibe. -, engem nem nagyon szokott érdekelni, hogy kérdeznek-e vagy sem. Ha van véleményem a témával kapcsolatban, akkor el is mondom, és nem köntörfalazok.
- Tisztában vagy vele, hogy kivel beszélsz? – sziszegte dühösen.
- Még szép! Egy felfuvalkodott, beképzel hólyaggal, aki azt hiszi, mindent megtehet. Gondolom apuci kedvenc kisfia voltál, aki mindent megkapott abban a percben, ahogy kiejtette a száján. És mint azt a mellékelt ábra is mutatja, az elkényeztetés mellett arra már nem maradt elég energia, hogy egy kis jó modort is beléd verjenek.
- Megástad a saját sírodat, ribanc – gúnyos vigyor ült ki hibátlan arcára, majd felugrott a levegőbe, hogy rám vesse magát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése